Zspider alkotói blog

Miket szoktam írni? Mitől félek? Mi a nevem?

Ars Poetica

Miket szoktál írni? A legfurcsább kérdés, amit valaha kaptam, mert tíz év után sem tudom. Bármit írok. A lényeg számomra a történet. Igen, hajlok a gótikus felé, a történeteim teli vannak mitológiai és rock zenei utalásokkal, de soha nem engedtem meg magamnak, hogy megálljak egy műfajnál. Mikor ezt a harminc novellát megírtam mindig kerestem mi félelmetes, mert én nem félek már. Nem azt jelenti, hogy semmitől, de a dolgok, amiktől igazán rettegtem azokkal kénytelen voltam szembe nézni az évek során.

Egy dolog maradt… félek magamtól. Rettegek az írástól. A félni az írástól egy megtörtént eset volt. Mikor kerestem a fóbiákat és hallgattam az embereket, hogy mi rémiszt meg másokat én nem egyszerűen írtam köréjük egy történetet. Az agorafóbiát pár éve sikeresen leküzdő anyám megkérdezte honnan tudom ennyire pontosan, hogy milyen is az. Mikor írok valamit, én teljesen átélem. Minden mozzanatot és élményt. Arra a félórára rettegtem a külvilágtól rosszul voltam a ténytől, hogy kilépjek az ajtónkon. Az írás olyan, mint egy tó, amibe elmerülsz. Az egész körbe öle, simít, hűt vagy éppen felmelegít. Mikor befejeztem, gyászolom a szerelmem, fájnak a csatában szerzett sebeim, szomjazom a sivatag homokjától..

A kérdés, mi kísért, mint egy lidérc, mi félelmemet adja: ez normális? Életem első pszichológiai tesztjén beosztályozhatatlanak lettem jelölve. Később kiderült nincsen velem baj „csak” szokatlanul nagy a fantáziám egy nyolc éveshez képest. Nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges, de így van. Pillanatok alatt képes vagyok elveszni. Én ettől félek. Egy nap elmerülök a tavamban, elnyel az ötletek tömege és… belefulladok. Az… aki ki úszik már nem én leszek. A nevem Bárd, a nevem Zacharias Morsus, a nevem Shed, a nevem Daken, a nevem Estköltő a nevem Farkas, a nevem Libra, a nevem Zspider… a… nevem… Zsolt?

A mai rész egy kicsit képregényes hangulatú talán, de ez a leghosszabb rész eddig és azt hiszem megérdemlek egy kis kikapcsolódást.

Főszerepben Varrt Ember, Suttogó és a Töklámpás-ember meséjének örege!

Horror Horda

A Suttogó csendesen sétált végig a romokon. Az emberek körülötte üvöltöttek a félelemtől. Ő mégis csak hosszú, fekete, szövetkabátját próbálta távol tartani a törmelék élesebb részeitől. A rettegve síró emberek között egy békésen hintaszékében ülő bajszos bácsi nevetgélt. A fal darabajaitól ropogó hangon hintázó öreg a fiú felé fordult. Szemei lilán világítottak, a hangja a fiatal öltönyös fejében szólalt meg:

- Mit akarsz?

Hangzott a még párszor visszhangzó kérdés.

- Te nem tartozol ide.

- Telepata – mondta elgondolkodva a fiú. - Ez tényleg hasznos lehet.

- Ki vagy te?

Az öreg körbe pillantott és minden áldozata orrából vérkezdett ömleni literszámra ameddig össze nem estek holtan. Utána mentálisan a fiú agyába nyúlt. Ám a válasz helyett saját sötét titkait látta. Az öreg hosszú évtizedek óta először megrémült. Próbált elhúzódni, távolodni a székében, de csak pár pillanatra hátrébb hajtotta azt.

- Ho… honnan tudod te ezeket?

- Én mindent tudok. Mindenki titkát.

- Mit akarsz tőlem?

Kérdezte fogait vicsorítva a fiútól.

- A hely, ahol vagy – mutat körbe. – Ez egy szent hely. A világunk titka, egy szakadás mindenben. Kapu más világokba. Szekták tartanak ide, hogy felnyissák a szakadást és uraikat ide engedjék. Te segítesz ezt megállítani.

- Ugyan miért tenné..

A telepata megakad szavaiban. Rájön, hogy miért. Ez az ember minden titkát tudja, ki van neki szolgáltatva. Kiszállt a székéből és megadóan bólintott.

- Mégis mit akarsz tőlem?

- Kövess.

A páros megindult. Fél órát jártak a kietlen városban, ahol csak holtak és összeomlott házak voltak. A távolból egy katedrális látszott, amiből sikoltásokat hallottak. Befelé különböző színű csuhások rohantak. Ott a Varrt Ember és családja saját késeikkel ölte le őket. A szekták főpapjai idegen szavakat ordibáltak. A Suttogó és az öreg békésen besétáltak a csatatérre. Az egyik fanatista azonnal feléjük rohant, de a fiú csak állt.

- Fájt neki. Tudom, azt hazudod magadnak, hogy nem, de igen. A poklok poklát élte át.

Mondta az öltönyös és a szekta tag térdre borult bőgve. Pillanatokkal később a saját késével vágta el a torkát.

- Ügyes.

Mondta elismerően az öreg. A főpapok szavai egyre hangosabbak lettek. A Varrt Emberek mögött egy rés nyílt meg a falban. Halovány fény áradt belőle.

- Fejezzük ezt be gyorsan.

Parancsolta a Suttogó. Ezzel a fiú az egyik főpaphoz sétált. Az öreg pedig az akaratával halálra rémisztette azokat, akik a fiúra támadtak volna. A Varrt Ember meglátta a szövetségeseket és maga mögött a veszélyt. Az egyik kést kitépte a haldokló ellenfeléből és az egyik vallásvezető gigájába dobta. Az hörögve szép lassan fulladt saját vérébe, amit még percekig próbált kihányni. A fiú a már teljesen transzba esett szektafőhöz hajolt és pár mondatott mondott. A férfi koncentrációja megtört. Rettegve nézte a fiú majd elrohant. A tömeget lökdösve minél messzebb próbált kerülni a szövetkabátostól. Mikor megfordult érezte, hogy valami hideg érinti az ágyékát. Lepillantva csak vért látott. A Varrt Ember felesége lassan kihúzta a kést a fanatista nemi szervéből.

- Tipikus. Nincsen elég férfiassága.

A kést visszacsúsztatta sokkos emberbe és megforgatta a pengét párszor. A tömeg menekülni kezdett. Túlságosan féltek. A vöröses rés pulzált a varrt család mögött. Az apa hátrébb húzta gyermekeit. Majd mind térdre borult a sokktól. A bajszos öreg mosolyogva indult a réshez. Mikor a Suttogó utána eredet volna őt is elkapták a rémisztő képek.

- Sajnálom gyerekek, de a nagypapát érdekli, mi mindent tehet ezzel a kis réssel.

A fiú sosem látott dolgokat érzékelt a saját agyában, de nem hagyhatta, hogy az öreg megérintse. Remegve kúszott a Varrt Emberhez. Halkan és nehezen a fülébe súgta a titkot:
- Erősebb vagy nála.

A milliónyi különböző bőrdarabból összevarrt óriás fokozatosan kihúzta magát és egy hatalmas karddal odasétált Az öreg felé fordult. Az midnen erejével a varrt emberre koncentrált. Pillanatokon belül az óriás orrából, szeméből és füléből vér áradt. A családja még a migrén hatásaitól szenvedett, csak nézhették, ahogy a családfő egy lépésre a telepatától megtorpan. A varrásokon át lassan elkezdett szivárogni a vére. Nem bírta tovább. Holtan zuhant felesége elé. A bajszos öröme pillanatnyi volt. A Suttogó neki rohant és az ökleléssel a résnek lökte, ami hatalmas fénnyel robbant egyet. A fény után a telepata füstölögve esett a földre. Még egyszer egy pillanatra vett egy levegőt majd sóhajtva eleresztette az életével együtt. A varrt gyermekek dühösen néztek a lassan távozó suttogóra.

- Azt mondtad erősebb nála!

A fiú szomorúan fejet hajtott egy pillanatra.

- Mindenkinek van titka. Az enyém az volt, hogy hazudtam.

Ezzel magára hagyta a gyászoló családot. A fiú és a lányok az anyát ölelték, aki a fejüket simogatta.

- Nyugalom – súgta.

- De… apa… meghalt…

Az anya az öreg telepata füstölgő testére nézett.

- Csak az agya.

Az egész életünk során magunkkal hordozzuk őket és óvjuk, rejtjük ezeket. Ők a titkok. Neked is van?

Suttogó

Az irodából hazamenet a nő lelkesen mesélt a férfinak. Az csendben hallgatta. Szavaira csak néha hümmögött valamit, vagy bólintott.

- Most te is mondj valamit!

Bökte oldalba a fiút. Az csak elmosolyodott szerényen.

- Komolyan! Mindig csak én jártatottam a számat, mesélj nekem valamit magadról.

- Nem szoktam – rázta meg a fejét. – Nem szoktam beszélni magamról.

- Gyerünk már! Semmit sem tudok rólad! Mit csinálsz este? Mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Mik a titkaid? Van egyáltalán titkod?

A fiú szemei felcsillantak.

- Titkom?

- Igen!

- Szeretem a titkokat.

Mondta picit zavartan.

- Na, végre! Mesélj valamit!

- Én… tudok titkokat. Sokat. Mindet.

A nő megtorpan egy pillanatra és értetlenül néz, de követi a kollégáját és felszállnak a villamosra. Az ajtók bezáródtak mögöttük és a kettő kapaszkodva állt a lassan induló járműn.

- Ezt hogy értetted?

- Tudom... az emberek titkait. Mindenkiét. Mindent.

A nő egy lépést hátrébb tett. A fiú félve bizonytalanul mondta ki a szavait, nem felvágott vagy ijesztő próbált lenni. Csak a maga megszokott kis csendes módján mesélt. Mikor látta, hogy nem hisznek neki odasétált két fiatal lányhoz és lehajolva súgni kezdett nekik valamit. A páros jégé dermedt és elkerekedett szemekkel nézték őt.

- Mi.. mit akar ezzel? – kérdezte az egyik.

- H-honnan tudja? – hebegte a másik.

- Csak adjátok át a helyeteket és soha senki sem tudja meg.

A lányok azonnal így tettek. A fiú a székekre mutatott és a kolléganője félve leült.

- Mit mondtál nekik?

- Az egyik titkukat. Egy közös titkukat.

- Honnan tudtad?

- Csak tudom őket. Mindenkiét. A tiédet is.

A nő megremegett. A fiú közelebb hajolt és súgott valamit. A társa bőgve omlott össze.

- Ezt senkinek sem mondtam el soha! – üvöltötte. – Honnan tudod? Ki vagy te?

- Ez a megállónk. Gyere, szálljunk le.

A nő járni sem bírt, de nem fogadta el a fiú segítségét, minden mozdulatánál eltaszította őt. A megállóban leült és a könnyeit törölte.

- Ezért... nem beszélek sokat. Én csak a titkaitokat tudom. Ha valaki megtudja, hogy mit tudok én…

A szavai elakadtak, és a falnak csapódott. Az egyik tini lány lökte annak, amikor rohanva megragadta a torkát. A feje tiszta vér lett, ahogy a törött plexihez szorítva fojtogatták. Az iskolás lány barátnője nem tudta mit tegyen csak tétlenül állt mellettük. A fiú kezdte eszméletét veszteni, ezért még gyorsan odaszólt a másik lánynak:

- Tudom… mit tettél az... öcséddel… segíts vagy… elmondom…

A lány gondolkodás nélkül tépte le a barátnőjét a fiúról és a verekedésük során az érkező villamos elé zuhantak. A nő és a megállóban állók sokkban nézték végig az egészet. A fiú köhögve dülöngélt.

- Minden… kinek… van titka. – mondta hörögve. – A kérdés… hogy mit teszel meg azért, hogy titok maradjon – a kolléganője meredten figyelte őt – Most… vigyél haza.

Parancsolta határozottan és a nő azonnal teljesítette a kérést.

Mi van ha egy szám több mint mi hiszük?

Matematika nyelve

Az őrültek házában egy üres tekintetű némán, maga elé bámuló férfi ül. Mellettem egy kollégája sóhajtozva nézi őt. Valamikor ez az ember volt a Föld legnagyobb matematikusa. A leghatalmasabb elme. Olyan szinten gondolta végig a matematikát, amire senki más sem volt képes. Egy nap túl messzire ment. Valami eltört benne. Mikor megtalálták a családja halott volt, a vérükkel egy képlet volt a falakra írva hosszú-hosszú sorokban. Azóta a matematikus egy szót sem szólt. „Katatón”, ahogy az orvosok hívják, de a barát szerint tévednek. Jó ideje jár be a beteghez és az mozog. Alig láthatóan, de mozog. Az ajkai ismételve teszik meg ugyanazokat a rángásokat, mintha mondana valamit. Hetek óta írja fel a számokat, amiket hallani vél. A matematikus szerint a számtan egy külön nyelv, talán az, amit megőrülve mormog magyarázhat is lehet mindenre.

A falakra folyamatosan írja ki a képletet a másik professzor. Számonként kétszer is ellenőrizve. Egyre inkább lát egy koherenciát. Ez egy valóság elméleti képlet. Az utolsó számok után a férfi eltávolodik a faltól. Látni akarja a nagyképet. Kezdi érzékelni a kapcsolatokat majd a számok újra és újra ismétlődnek a fejében, mintha valaki súgná őket. Hirtelen világosodik meg: ez nem csak egy képlet. Ez egy bonyolultan kódolt üzenet. Órákon át gondolkodik, mire meglátja a tartalmat a számsor jelentését: „Ő jön”

Ettől a mondattól érti meg a megőrült társ képletét. E szerint a matematika nem létezik. Nincsen számítás, ez nem egy elméleti dolog, amit az emberek használnak, ez valami, ami használja az embereket. Minden egyes kalkulációval „Ő” közelebb kerül a világunkhoz. A barát térdre borul és rájön, hogy az élete nem volt több mint Pandóra szelencéjének feszegetése. Ő jön.

A férfi sírva nevet miközben lemegy a konyhába. Ott a felesége számolja hány tojás kell a süteménybe és a lánya az összeadást tanulja az asztalnál. A matematikus remegve felveszi a konyhakést és könnyeit törölgetve kacag tovább, miközben sétál feléjük. Ő jön.

Gyermekkorunk rémmeséi örökre az emlékeinkbe égnek.

Töklámpás-ember meséje

Nagyapa a gyermek ágyánál ülve mesél az ő fiatalkoráról. Mikor még egy farmon élt és rettegték a kinti töklámpást, aki esténként testet növesztett és recsegő ágak hangján ropogó csontokkal járta körbe a házat. Körmeivel ütögette az ablakokat. A fiú szinte látta a rejtélyes kerekfejű alakot az ablaka alatt járni. Látta az üres tökből áradó aranysárga fényt a kivájt szemlyukakon át. Egy pillanatra a tekintetük találkozott. A végtelen tűzbe nézett a unoka. Sikoltott egyet, mire az üvegen betörve az ágyra ugrott a szörny. Keze a fiú nyakára került és fojtogatni kezdte.

A fiú az levegőt rugdosta és hörögve próbált sikoltani. A nagyapja mosolyogva ült az ágy mellett világító lila szemekkel.

- Ez az… lásd őt.

Mondta a telepata beteges vigyorral.

A mai törté-

2014. Október 26

Tavaly ilyenkor a blogomra egy kis horror sorozatot vezettem. Annyira szerettem az ötletét, hogy az október a félelmetes, a rémmesék és horror hónapja, hogy gondoltam lemásolom a kedvenc online személyiségeim megszokott horror témájú videóit, amiket direkt októberben csinálnak. Ha tudtam volna… oly sokaktól nem tudtam elbúcsúzni. Te azt mondtad, hogy ez jó ötlet, annak is tűnt. Az emberek felfigyeltek az írásaimra. Jó érzés volt. Hihetetlenül túlvállaltam magamat dolgokkal, amik már nem számítanak. A robbanás óta már mindegy. Visszaemlékszek ezekre a művekre és olyan szánalmasok ahhoz képest, amiket átéltem. Minden olyan sötét… olyan üres. Istenem, de hiányzol.

Ez... mi volt?

Néha még a legkisebb dolog is lehet félelmetes...

Folt

Van egy folt a hüvelykujjamon. Valószínűleg a buszról. Ott egy betegnek látszó alak után fogtam meg a kapaszkodót. Lemosom. A víz milyen szürke lesz a folttól. A körömnyi kis piszok egyre jobban szétkenődik a kezeimen. Talán a szappantól. Az is csak befeketedett. Jesszusom. A csapot is összefogdostam! Mindenhol fekete foltok. Majd a törölköző. Hiába. Talán még egy kicsit. Percek óta, de semmi. A kék törölközőm teljesen fekete. Ez a sötét anyag nem porózus vagy folyékony. Olyan természetes. Minden, amit megérint fekete lesz, mintha mindig is ez lett volna a színe. Csinálok egy képet a mobilommal. Idióta! Az érintő képernyő teljesen befeketedett! A fejemet fogom a hülyeségemtől. Már segítséget sem tudok kérni a hülyeségem miatt. A fejem! Már az is teli van foltokkal! Gyorsan kabátot veszek és lerohanok, kérek segítséget. Lent az utca szinte üres csak egy pár tart felém. Megszólítom őket, de úgy legyint el a srác, mintha egy hontalan lennék.

- Könyörgöm... segítsenek…
Meg se hallják. A fiú a kezét nézi. A lány odafordul.

- Mi az?

- Csak egy folt.

Ma elveszettek a novellák, amiket előre megírtam. Dühös vagyok, és ha dühös vagyok akkor őt hívom. Rád mindig számíthatok öregem.

Bárd: Halálfesztivál

Már megtanulhattam volna, hogy nincsen egy kis gond. Mindig naggyá válnak. Mindig. Besétálni egy faluba, ami az éves nyárbúcsúztatóját tartja. Nem gond. A jelmezek kicsit félelmetesekké vállnak. Picit baljós. A nagy színpadra sikoltozva viszik az embereket. Kis gond. A mágikus csatabárdodat beledobod a hóhérjukba, aki éppen lefejezné a szűz lánykákat, akiknek mellékesen a vérükből bort csinálnak a napisteneknek, hogy hamarabb visszatérjenek. Mondjuk... közepes gond. Egy teljes állatcsontokból készült fegyverekkel felszerelkezett község üldöz. Nagy gond. A város főterén állok. Húsz férfi élettelen testét számolom a lábamnál. A hold fakó fénye világítja meg a véres pódiumot, három rettegő gyereklány térdel mögöttem. Alig kapok levegőt. Teljesen kifulladtam. A falusiak megtalálták a fáklyákat és vasvillákat. Éljen. Előre lép az ezerévesnek tűnő szürke bőrű papjuk. A fogait kicserélgette ragadozók szemfogaira és a bőre végig át van döfködve csontokkal. Csak remélni tudom, hogy a derekán az a fekete a combján egy szőrmenadrág… nem. Nem az… Éljen.

- Ki vagy te kívülálló?

- A nevem Bárd – felelem hanyagul.

- Hogy merészeled felhergelni az isteneket?

- Ez afféle szakterületem.

Jaj, ne varázsolj. Furcsa szavakat mond. Hé! Nincsenek szemei. Nem is vettem észre. A természetesen kinőtt bundabugyi jobban kiakasztott, mint gondoltam. Kezei körül fekete formák jelenek meg. Én a szeretett jelképeként leugrok a lépcsőn és levágom a nyakáról a fejét. Persze, hogy még röhög, miközben a porba hullik. Recsegés. Mögöttem. Megpergettem a Bárdot a kezemben, hogy a sámán zöldes vérét leszedjem róla. Lássuk, mi jön most. A kivégzett falusiak feltámadtak.

- Menj a picsába!

Üvöltöm el magamat és felkapom a vajákos testét, majd a hullákhoz vágom. A földről hallok egy kiáltást:
- Ne!

A zombik azonnal szétcincálják az eléjük kerülő dolgot, ami a nudista halálimádó balszerencséjére a teste. A pap még anyázik, de a kegyelem kedvéért rátaposok a fejére. A tömeg lebénult és rettegve néznek engem.

- Még valaki? – kérdem fáradtan.

- Most... – próbálja szavait nyögni egy parasztember. – Most mihez kezdjünk?

- Szerezettek egy új vallást.

Ezzel elsétálok.

Nem az a félelmetes, aki pusztakézzel képes megölni, hanem az, aki egyetlen tollvonással.

Dühös szavak

A gimnázium zajos folyosóján egy kapucnis fiú sétál. A tegnapi megalázása után nem meri még a fejét sem felemelni. Kezében a füzete van és abban egy történet, amit az egyik piszkálójáról írt. Utólag szánalmasnak érzi a dolgot, hogy oldalakon át írta éjszaka a brutális megölését a fiúnak. Leírta miféle teremtmény mit is tenne azzal, aki őt naponta megszégyenítette. A terem felé tartva megfogta a lapokat és összetépte azokat, a cafatokat pedig szemétbe dobta. Még az kéne, hogy valaki elolvassa, és valami őrültnek higgyék. Van elég baja már. Beült a terembe, de az igazgató sétált be a tanár helyett. Elmondta, hogy az egyik osztálytársukat tegnap megölték. Mikor meghallotta a nevet rájött, hogy róla írt. A fiú összerezzent. Amiket elmondtak azok szerint úgy halt meg, ahogy ő írta. A hír után a tanár úr besétált órát tartani és a fiú mosolyogva elővette a tollát, hogy még írjon pár emberről…

A mai ismét egy fóbia lesz.

Agorafóbia

A fiam mindig túlaggódja a dolgokat. Négyszer kellett elmondanom neki, hogy nem kell tejfölt hoznia csak azért, mert elfelejtette. Kibírok én egy hetet anélkül. Most rakta teli a hűtőmet étellel. Itt a tévé és itt a gépem. Megleszek én egyedül. Be is kapcsolom a laptopot…
Jaj… Lecsaptam vele a biztosítékot. Ki kéne menni. Nagy levegőt veszek. Csak két métere van a bejárattól a kapcsoló. Az ajtó kinyílik és megcsap a szél. Beleborzongok. A kezemmel megfogom az ajtófélfát és érzem a külső oldalán ropogva repedező festéket az ujjaim alatt. Mintha egy másik világ lenne. A szomszédnak is ilyenkor kell nyaralnia. Nem, nem foghatom másra. Megoldom én. Megemelem a lábamat, de a küszöbre teszem le. Remegek. Nem kapok levegőt. A kinti szellő szinte fojtogató orkánnak tűnik. Kinyúlok az ajtón és hajolok a kezem után. Fulladozva megszédülök, és az ajtófélfának esek. A fejemet kihajtom, látom a dobozt. Ez nem lehet két méter, több. Sokkal több. Nem bírom!

Becsapom az ajtót és nagy levegőket veszek. A földön ülve ez a zöld bejárat olyan hatalmas… olyan félelmetes. Egy smaragd óriás, ami őrzi kijáratot. Az étel! Minden megfog romlani! Nyugalom! Csak előre kell venni, ami gyorsan megromlik és meg kell enni. A többi talán kibírja a hetet. Véglis csak egy hét és jön a fiam. Kibírok egy hetet, nem?

A vérmesék népmesék horrorisztikus feldolgozások voltak, amiket sok-sok éve csináltam gyakran. Úgy éreztem ide pont illik egy új rész.

Vérmese: Pán

Az elveszett fiúk békésen vacsoráztak a fakastélyban. Egymást dobálták a gyerekek az életekkel és kacarásztak. Pán unottan ült az asztalfőnél. Saras csizmáit az asztalon tartotta miközben az ölében egy tál jó zsíros húsdarabok voltak.  A fiúk kacarászva kezdtek fingani és versenyezni kié a büdösebb. Unott vezérükhöz fordultak.

- Mi van Peti?

- Unalmas a mai nap – mondta érdektelenül miközben a földre köpködte a félig megrágott húsokat. – Wendy ma lassan hozza a kaját. Zabás vagyok már.

- Ez az! – kiáltotta az egyik fiú. – Hívjuk be Wendyt!

Pár üvöltés utána lány besétált egy haranggal a nyakában. Kezében vagy hat tállal próbált egyensúlyozni arcán alvatlanság és fáradtság látszott.

- Wendy! – szólította az egyik elveszett – Peti unatkozik! Hoppanj fel az asztalra és énekeld a lányos dalt!

A lány ellenkezett, de a fiúk fellökdösték. Nem akart táncolni, de az egyik pizsamás egy kést szúrt a két lába közé az asztalba. Azonnal elkezdett mozogni. Az énekébe besegítettek a fiúk is:

- A lányok gusztustalanok, a lányok büdösek, félnek még a pókoktól is, a lányok gusztustalanok a lányok büdösek. A lányok furák és gyengék! Semmire se jók csak takarításra!

Wendy sírva fakadt és az asztalra borult térdelve.

- Nem engedtünk neked pihenőt, hé!

Üvöltötték a fiúk Wendy nem bírta tovább. Egy világban, ahol senki sem öregszik ő már oly sok ideje szolgálta és segítette őket, hogy nem emlékszik mikor került ide. Nem bírta tovább. Kitépte a kést az asztalból és Pán felé rohant vele. Ő rabolta el, a szívébe akarta mártania kését. Pán arca elmosolyodott és hanyagul kihúzta a kardját, azzal a suhintással együtt fejezte le a lányt. A fej végig gurul az asztalon, Pán pedig lerúgta az élettelen testet.

- Végre valami. Hozok új Wendyt.

Ezzel Pán elrepült, ki a fakastélyból, el Sohaországból.

Ma R.L Stine ifjúsági horror regények írójától lopok némi ihletet.

Rémisztők

A fehérarcú kacagó gyerekek a kertváros házait dobálták tojásokkal. Színes kis jelmezeikben és barna zsákjaikkal rohangáltak az utcán elvéve a cukorkát a kicsiktől és megdobálva az idősebbeket. A nevűk Rémisztők, és szinte az első halloween estéje óta teszik ezt. Mindig egy csapatnyi tinédzser és mindig csak halloween estéjén. Most Bobby is velük tart, igaz még csak tizenhárom éves, még nem tinédzser, de utálta, hogy gyerekként mindig elvették az édességét. Most velük tart, hogy a végén végre felfedje a titkukat. Elmondja mindenkinek kik ők. Persze.. az is igaz, hogy valahol élvezi a rosszalkodást. A kacaja őszinte, de nem feledte el a feladatát. A rendőrök sosem mennek a Rémisztők után, úgy veszik ez csak egy buta hagyomány. Bobby nem hagyta magát. Hetek óta tervezte mindezt. Mikor a játékokkal készen voltak a csapat megindult az erdő felé. Szinte soha nem mondták éppen mit tesznek csak rászóltak a lemaradóaknak, vagy figyelmeztették egymást. A fiú egyre jobban élvezte a kacajokat és futást. Mikor az erdőbe ért mégis az a szülei fogadták szigorú tekintettel. A gyermek rémülten állt meg.

- Robert! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

- Apa… én…

A fiú félt. Hogyan magyarázná ki magát? Azonnal elkezdte a fehér festéket letörölni az arcáról, de a bőre az alatt is krétafehér volt. A félelemről nevetgélni kezdett. Hiszen ő élvezte ezt, mert ő egy Rémisztő.

- Én egy Rémisztő vagyok! Nem állhatok az utamba!

Bobby egy tojást dobott az apjára, aki a földre zuhant. Egy pillanatra kijózanodott.

- jaj apa… sajnálom…

Az apa nevetgélni kezdett. A tarkója háta szétszakadt és két kar nyúlt ki belőle. Egy rémisztő mászott ki. Majd még egy és még egy. Ugyanez történt közben a kacagástól összeboruló anyjával is. Majd a Rémisztők örömtelien megindultak a fiú felé.

- Üdv a családban fiam.

Mondta az egyik rémisztő és Bobby nevetni kezdett.

Ma telihold van az egyik ismert elnevezése a Vadászat Holdja. Az ilyen estéken lehetett leteríteni a legnevesebb vadakat.

Vadász Hold

Landolok egy autó kaszniján. Fémesen nyikorog alattam. Régen nem tudtam volna ekkorát ugrani, de jöttek a tüzek és a füstök, az ég zöld lett és én erősebb meg gyorsabb. A vad fut, ahogy csak tud, de a levegő marja a tüdejét. Nincsen erre felkészülve. Felemelem a pisztolyomat és hátába lövök egyet. Nem pazaroljuk a húst, se a golyót. Miután elesett a hátára fordítom, az arca tiszta vér, valahol a lapockáján találhattam el és beszakítottam a tüdejét. Pillanatai vannak hátra, de még valamit próbál mondani.

- Átkozott… majom…

A szavak után kimúlik a vad. Hmm… finom ember, a gyerekek imádják.

Halloween és a Horror Havának rémfigurája még nem végzett veletek...
Eredeti Varrt Ember
Varrt Ember Mennyasszonya
Varrt Ember a Városban

Varrt Ember fia

- Olyan szép a szemed.

Mondta a fiú kedvesen majd adott egy italt a lánynak. Az pirulva beleivott

- Köszönöm. Mitől villognak itt a lámpák?

Kérdezte zavartan.

- Sajnos gond van az árammal.

- Kérdezhettek valamit? – kérdezte a lány.

- Persze.

- Mitől vannak a furcsa sebek az arcodon… mitől vannak?

A fiú a sok behegedt csíkot simította végig.

- Az apám... vadember volt. Csúnyának tartott és ezért ezt tette velem.

A lány átkarolta a fiút.

- Szegénykém.

A fiú mosolyogva nézett rá.

- Olyan... szépek a szemeid.

- Zavarba hozol.

Mondta a lány és a fiú mosolygott.

- Tudod… apa mindig tökéletes volt. Csak jobb és jobb lett. Én más vagyok. Én a tökéletes barátnőt kerestem, aki szívben, lélekben, testben, mindenben csakis a legjobb. Nagyon sokat kerestem mire rátaláltam.

A lány szinte téglavörössé vált.

- Ne mondj ilyeneket… nem vagyok én tökéletes.

- Te nem, de a szemeid igen – felelte a fiú. – Drágám, gyere be.

A lámpák egyre inkább villogni kezdtek. Az összevarrt több száz emberi cafatból álló vak lány besétált.

- Találtam neked szemeket kicsim.

Mondta örömtelien a Varrt Ember fia miközben a lány rettegve sikoltotta el magát.

Egy kis szórakozás nekem is jár.

Furcsa bolygó

Az űrhajó megérkezett a sárgás bolygóra. Az asztronauta békésen kisétált, majd eldobált pár fémgömböt, amik a levegőben maguktól pityegve repültek el mindenfelé. Békésen haladt a célja felé, ahonnan üvöltéseket hallott. Egy szakadt ruhás másik asztronauta egy darab kővel csapkodta a földből kiemelkedő csápokat.

- Meneküljön!
Üvöltötte az asztronautának.

- Mi a neve? – tette fel a frissen érkezett vándor.

- Mi?  - kérdezte vissza a leharcolt űrjáró. – Thomas… Thomas B. Kennedy.

Az asztronauta békésen ellenőrizte az adatlapján, hogy volt-e ilyen nevű célpontja. Mikor megtalálta, elővett egy pisztolyt és abból egy-egy lézer elintézte a karokat.

- Jöjjön.

Thomas követte az asztronautát.

- Maga a segítség?

- Olyasmi. Vérdíjért szedek össze eltévedt űrutazókat. Mi történt a többiekkel?

- Meg-meghaltak. – mondta keserűen. – Először a hajónk tűnt el aztán az egész flóra és fauna…

- Maguk ellen fordult… ismerem a rutint. Szálljon be.

Mikor az űrhajóhoz értek annak lábainál már kezdett szétrepedni a föld. A hajó lassan felemelkedett és egy hosszú csíkban remegések közepette a bolygón egy repedés tárult ki. Thomas rémületére fogakat látott meg az újdonsült árokban.

- Carneverus Planetoid ’Yellow’.

Ismertette az asztronauta a lényt Thomasnak. A hajó lassan elhagyta a gravitáció körét és a megmentő ledobta a sisakját. A fekete nő hanyagul elővett egy cigit és elkezdte a gyújtóját keresni. Thomas még mindig ámulva nézte az élő planétát, aminek szájából nyelvek nyúltak ki a járművük után.

- Vigyázzon! – üvöltötte.

- Nyugi – felelte a nő.

A kis fémgömbök pityegése felgyorsult, majd mind felrobbant. Az űrhajót kicsit meglökte, amikor a mögöttük lévő bolygó darabokra robbant, de ez pont jól jött, hogy az asztronauta meglássa a gyújtóját.  Békésen füstöt fújt a férfi arcába.

- Vigyük magát haza.

A klasszikus jelent mondjuk kicsit másként.

Ördögűzés

A pap egyre hevesebben és hangosabban ismételte az imádság szavait. Felpillantva látta, ahogy a gyermek szemeit zölden világítani és torz szavakat üvöltözni. A segítője rémülten nézte őket. A fiú szája lassan habozni kezdett. A pap szinte érezte az ördögöt, ami nyúlt ki érte. A szoba elsötétedett, ahogy az egyetlen villanykörte a tetőn kiégett. A falak rohadtak és szakadtak voltak. A papot segítő ifjú minden erejével próbálta lefogni a fiatalt, de egyre nehezebben ment neki. Mikor annak a mozgása egyre görcsösebb lett az asszisztens rettegve fordult a paphoz.

- Atyám!
Üvöltötte és a pap erre reagálva a az ágyra térdelt és megragadva a gyermek fejét a homlokát az övéhez szorította és még hangosabban imádkozott. A tisztelendő érezte a sátán tűzét benne. A társa hiába próbálta leszedni a kölyökről ő nem hagyta magát.

- Ekkor halt meg a gyermek?

Az asszisztens szomorúan sétált a fehérköpenyes orvos mellett, aki a kérdést tette fel..

- Igen – felelte a fiú a doktornak. – Valamilyen rohama volt, de nem tudtam rajta segíteni. Az atya nem engedett oda. Mániákusan megvolt győződve, hogy az ördög lakozott a betegben. Vele mi lesz?
Az pszichológus kinyitotta a gumiszoba ajtóján a kis ablakot és a folyamatosan latin szövegeket ismétlő egykori papot nézte.

- Félek… őt örökre elvesztettük.

Gyermekként minden olyan... félelmetes..

Házikó

A gyerekek bátran besétáltak az elhagyatottnak tűnt házikóba. Ismerték a legendát, hogy egy boszorkányé volt és azért még a legtöbb felnőtt sem szívesen járt erre. Belépve mégis csak egy üres, poros házikó fogadta őket. Minden mese ellenére nem voltak ott szörnyek, csak pókok. Rengeteg pók és azoknak a hálói. Páran a gyerekekből máris menekülni akartak, de a többiek nem engedték őket. Az öt kisgyermekből a legidősebb is csík tizenegy éves volt.

- Anya azt mesélte, hogy a boszorkány gyerekeket evet. Elrabolta őket és megette mindet. Ham!
Az utolsó szavánál tapsolt egy nagyot és a két lány sírva ugrott el. Az egyik fiú mérgesen felé fordult.

- Ez nem vicces! Anya testvérét is megette… anya azt mondta.

A lányok mindentől próbáltak elhátrálni, de az egyikük a falhoz is nyomta magát. Mikor érezte, hogy a régi papír a kezére ragadt próbált elhúzódni. A falon nem volt tapéta, se papír, semmi. Maga a fal, pókháló volt. A lány forogva-, mozogva merült el és vált egy gubóvá. A másik lány inkább az egyik oszlopot ölelte át. A többiek viszont mind mást fogtak meg, de minden csak pókháló volt. Egy emberként sikoltottak, sírtak és üvöltöttek, de bárhogyan is mozogtak a háló csak jobban rájuk tekeredett. A kislány látta mindezt, de csak rettegve ölelte az oszlopot, majd kattogásra lett figyelmes. Az oszlop megmozdult. A leányka elengedte és ijedtében a földre esett. Az oszlop mellé még nyolc másik csúszott le a plafonból. Majd egy potroh és a felett deréktól felfelé egy meztelen idős nő teste. A száz évesnek tűnő banya torz arccal, szürkére száradt nyelvvel próbálta nyalogatni az ajka szélét. Az apró pókok közben egyre inkább rámásztak a lányra. Az mozdulni se bír és egyre több fájdalmas csípést érzett, miközben a boszorkány lehajolt érte…

Mai történetemhez a régi klasszikus Mesék a Kriptákból lopok némi ihletett

Smink

Andrea izgatottan sétált a maszkok és dobozok között. A smink és bábmester csak morogva pakolgatta az asztalra a felszerelését. A sötét teremben csak a három tükörrel felszerelt sminkasztal volt rendesen bevilágítva. A lány olyan lelkesedéssel nézegette a díszeket, mint egy gyermek a cukorkabolt csokoládéit. Szinte mindnél visszatartotta magát, hogy ne kezdje őket fogdosni. Egynél mégis megtorpant. A hatalmas farkas fejet óvatosan érintette meg.

- Ez… ezt használták a tavalyi évadzáróban?

- Heh…

Morogta a választ a sminkmester. Andrea nem, mert többet kérdezni, mert látta mennyire rosszkedvű a férfi. Pedig számára ez volt élete legboldogabb pillanata. Imádta ezt a tévésorozatot és mindig is szerepelni akart rajta. Félve, apró léptekkel közelítette meg a székét. Még beülni, sem mert csak a kezével simította végig a piros műbőrt. Végig csak arra gondolt, hogy hány más színész ült ebben. Egyszerűen lenyűgözte. A férfi nem volt türelménél így egy rántással a székbe rakta. A lány megszeppenve nézett fel.

- Nagy rajongója vagyok a munkáságának.

- Heh… - morogta a sminkmester.

- Láttam minden részt vagy ezerszer! Imádom a sorozatot és, ahogy maga megteremti a deformációkat… az hátborzongató.

- Heh…

A férfi savanyúan elhúzta a száját. Unott rutinnal lekötözte a lány kezeit a csuklójánál. Az megrémült először majd elmosolyodott.

- A smink miatt kell ugye? Hogy ne ugorjak el és kenjünk össze mindent?

- Heh…

- Mondja, hogy csinálja? A fájdalom, a sebek olyan élethűek mindig.

- Heh… régen… kemény munkával, de aztán egyre nehezebb lett. A technológia fejlődi, de é csak öregszem. Jönnek új fiatal amatőrök és sok cég inkább megcsináltatja számítógépen az egész effektet. Aztán rájöttem.

A férfi elővett egy zöld üveget két vastag kesztyűben.

- Minek vacakolni a sminkkel, a trükkökkel, ha maguk nevenincs kis csitrik úgyis eltűnnek a rész végén?

A lány izzadt homlokkal próbált a férfi felé fordulni, de a kötés miatt csak a szeme sarkából látta, ahogy a sminkes az üveggel közeledik.

- Te leszel a saváldozat ugye? Heh…

Egy kis viccelődés is belefér.

Parti Zombik

A bázison minden el volt szigetelve. A tíz túlélő aggódva nézte a monitorokat. Az egyikük feladóan csapott a panelre.

- Nem hiszem el!
- Mi az? – kérdezték a többiek.

- A kilences bázissal megszakadt a kapcsolat. Hozzájuk is elért a hullám.

- De ők voltak az utolsók.

- Nem – mondta a csoport feje. – Mi vagyunk az utolsók.

A tíz ember keserűen lehajtott fejjel fogadta el a tényt. A csendet egy dobbanás szakította félbe. A lüktető zene egyre inkább eltörte a vasajtót. Közben a bentiek felfegyverkezve kezdték el lőni a lassan betáncoló nyáladzó tömeget. Őket kísérte a tökéletes dubstep szám, ami olyan király volt, hogy örökre visszhangzott a légtérben táncra és bulizásra kényszerítve mindenkit. Lassan egy ember maradt. A többiek idővel elejtették a fegyverüket és partizni kezdtek a lelőttek testén. Az utolsó ember fegyvertára kiürült. A pisztolyát előkapta és a szájába tartotta a csövet. Ám már késő volt, ösztönösen elkezdett bólogatni a zenére. Mindenidők legnagyobb partija kilenc napig tartott akkor esett össze az utolsó bulizó étlen-szomjan… de a zene nem állt meg.

Ma ismét egy klasszikus horror folytatás klisét ismétlünk meg, amikor két horror cím összecsap! Mai harcos feleink:
A tavalyelőtti Varrt Ember!
Vele szemben a tavalyi Város!

Varrt Ember a Városban

A templom fanatistái késekkel rontottak a hatalmas férfinak. Az minden döfés ellenére csak morogva fojtogatta a papjukat. Az összevarrt bőrű óriás, megvetve törte el Zi’cs papjának nyakát. A hívek nem álltak meg, de ő sem. Minden gyilkos szúrást túlélt, hogy újabb hívővel végezhessen. Mire a csata véget ért, a templom padlóján bokáig állt a vér. A nyolcszemű áldatlan házában csak a hitetlen maradt talpon. Oly sok részét vesztette el, hogy egy késsel leült és kihasogatta a holtakból azt, amit pótolnia kellett. Már félúton járt, amikor a fejében meghallotta Zi’cs nevét. Nem bírt koncentrálni. Akaratlanul is a nyolc szemet rajzolta késével a tetem bőrébe. Minden szelettel, amit kiszedett egy darabnyi a fanatizmusból is járt. Ezt nem tűrhette, őt senki sem uralhatta! Folytatta a varrást, küzdve a gondolataival. Ő a maga ura, Neki csak Zi… csak Ő maga parancsolhat. Ő egy szolga… nem az! Nem! Küszködve szinte fulladozva kapkodott levegő után, mire a varrás végére ért. A küzdelem a hívők gondolataival nagyobb volt, mint a mészárlás maga, de győzött. Az utolsó szemet is elhelyezte és mind a nyolc egyszerre nyílt ki az arcán. Kilépett a templom ajtaján, az égre tekintett és az istene visszanézett rá. Hűségét mély morgással fogadta meg, miközben a búra alatti ég fénye villódzni kezdett a Város felett.

A legfélelmetesebb, ami bennünk van.

Kiütés

Napok óta itt ragadtam. A gép előtt a sötétben. Viszketek mindenhol, de kész a program. A főnök örülni fog és én zuhanyozni, de most azonnal. Ott is van. Egy rohadt nagy pattanás az alkaromon. Remek. Itt a fürdőben legalább látom mi a franctól viszkettem. Itt van tükör és lámpa. Gyorsan kinyomom ezt a vackot. Úristen! Valami kimászik belőle! Belőlem! Férgek! Mint egy rohadt meggyben! Akaratlanul is elhányom magamat. Majd elkezdem a mosdókagylóban mosni a kezemet. Legalább négy rohadt féreg-gusztustalanságot szedtem ki a pattanásból. Szédülök. Lehet, hogy csak hallucinálok. Igen, ez lesz az. Napok óta csak a hűtőig és a wc-ig jártam. A gép az agyamra ment. Istenem, de viszketek. Ne… félve kigombolom az ingemet. Édes istenem ne… a mellkasom… könyörgöm ne… Teli van hatalmas pattanásokkal… látom bennük a kis fehér rohadékokat... ne…

Néha a halál csak egy állomás...

Lidérc

A férfi békés nyugalommal hümmögött egy gyermekdalt miközben a szikéjét tisztogatta. A raktár sötétjében, csak a kis asztalánál volt egy lámpa. Az alak annyira belemerült az orvosi eszközök rendezésébe, hogy nem is vette észre a háta mögötti holtestet, ami lassan felemelkedett. A zöldesen derengő forma lebegve indult meg a gyilkosa felé. Mikor az megfordult sikoltva dobta el a pengéjét. A lidérc keze áthatolt a mellkason be egészen a szívig. A gyilkos ínye és szemei vérezni kezdtek. Több tucat kegyetlen és hosszas gyilkosságot élt újra a férfi, de most, mint az áldozat.

- Bűnös vagy, de nem te öltél meg engem…

Mondta a szellem, torz élettelen hangján. A férfi fehér ingje átázott vérrel a lidérc keze körül. A szív lassan leállt. A fülből, szemből, szájból és orrból ömleni kezdett a karmazsin testnedv, mint egy csapból. Pillanatok alatt meghalt ezek után. A lidérc érdektelenül megfordult és ellebegett, hogy megkeresse az igazi gyilkosát.

Egy fiú bármit megtesz az anyjáért... ugye?

Anyáért

A lassan hörgő zombi agya szétrobbant a golyótól. A többi élőholt érdektelenül sétált tovább. A tíz éves kisfiú egy könnyed mozdulattal pattintotta ki a még füstölgő hüvelyt a mesterlövészpuskából. Rágóját leköpte a háztetőről és felvette a puskát. A tető ajtón egy férfi sétált fel köntösben egy bögre kávéval.

- Szép lövés kölyök – mondta elismerően az alak.

- Kösz, nem először csinálom – felelte a fiú és újra töltötte a fegyverét.

- Igen, anyád mondta, miféle szörnyekkel találkoztatok utatok során – szavai közben a férfi kisétált a ház széléhez és kinézett a zombikra. – De remélem, tudod, hogy én soha nem bántanálak, se téged, se őt.

- Ők se tettek ilyesmit – válaszolta a gyermek és kibiztosította a puskát. – Elég volt ezt hazudnom, majd elintéznem azt, aki anyukámhoz nyúlt.

- Mi?

Kérdezte a férfi rémülten, már késő volt egy golyó mellkason találta és lesett a háztetőről. Sikoltva zuhant le és a becsapódás után az élőholtak lakmároztak belőle.

Mi kell egy jó horrornak? Felesleges folytatás! Méghozzá egy rövidebb novella méretében!
Az első rész:
http://zspider.blog.hu/2011/10/31/friss_hirek_es_haloween_i_novella

Varrt Ember Mennyasszonya

A lány próbált mosolyogni, de a botoxtól ez csak egy furcsa rángásnak tűnt. A plasztikai sebész nézte a papírokat, azok szerint a lánynak lassan nem volt a testén olyan része, amit ne műtöttek volna.

- Szóval szeretne még egy műtétet?

- Igen! – csattant fel a lány. – Nézze meg ezt a felkart! Lóg rajta a bőr! Ez így tarthatatlan! Tökéletesnek kell lennem!

- Meglátjuk, mit tehetünk - mondta a nő.

Órákkal később a doktornő a fejét rázva sétál a kocsijához a kihalt garázsban.

- „Tökéletes”. Heh… nevetséges. Soha nem leszel tökéletes, te beképzelt mocskos kis rib…

A szavai elakadnak, mikor valaki hátulról leüti.

Mikor, magához tér, meglátja a lányt. A feje lüktet és fáj. A lámpák villódznak felette. Egy hatalmas férfi sétál oda hozzá.

- Mit akar tőlem?

- Téged – feleli a medveszerű mély hangján a férfi.

- Mi?

- Te látod… a tökéletességet. A célt, amit ezek… – mutat egy hatalmas késsel a többszörösen műtött lányra. – Nem.  
A lámpa egy pillanatra bekapcsol és az alak arcát megpillantja a doktornő. Ezerszer összevarrt arcon megannyi más ember bőre van. Az orvos rémülten húzódik el.

- Mit tett magával?

- Tökéletessé formázom magamat.

- Mit akar tőlem? – sikoltott fel.

- Egy mennyasszonyt.          
Az őrült lehajolt és elvágta a nő kötelékeit. Az a földre esve, egy tükörben megpillantotta a saját összevarrt arcát. Ököllel esett neki a tükörnek. Kis idő múltán, fuldokolva köhögni kezdett, ami görcsös nevetésbe fordult. Megérintette az arcát és a másik nőhöz kúszott. Az sírva nézte az orvosát.

- Mit csinál?

Kérdezte. A doktornő az egyik üvegszilánkot a lány arcához nyomta.

- Tökéletesítem magamat… a férjemnek…

Az első esti részünk, egy személyesebb történettel.

Félni az írástól

Már felkelt a nap mire befejeztem a novellát. Horrorként írni az Óz világáról nem újdonság, de hosszú ideje járt a fejemben ez az alkotás. Még kimegyek a mosdóba, hogy kicsit arcot mossak. Fáradt vagyok. A fejemben még mindig az a világ, a szavak és a képek járnak. Mint egy adrenalin löket, írás után akár napokig képes vagyok elveszni a világomban. Olyan, mint egy jó futás, de ez csak az agyamat pezsdíti fel. Mégis inkább lefekszem. Szabira már többször rám szólt, hogy ideje aludnom. Ledőlök és magamra húzom a takarót. Végre lecsukom a szememet. Ahogy hanyatt fekszem, lezárt szemhéjaimon keresztül is látom, hogy felettem egy Vézna alak négykézláb áll. Vörös-fekete kockás ingje szakadt és szalmaszállak állnak ki a lyukakból. Madárijesztő. Az arca olyan, ahogy leírtam, krumplis zsák, amire három rést vágtak. Kettő üres, végtelenül mélységesen üres. Ott lennének a szemei, bár semmi sincs ott, mégis, mintha a lelkembe pillantana. A harmadik, a „szája”. A szalmából csavart ajkakba, a párnák alatt rejtegetett tejfogakat tűzték. Ez a rés mosolyra húzódik és torz fullasztó lehelettel mondja ugyanazt, amit a barátnőm ugyanabban a pillanatban:
- Aludj.
A hideg táncol végig a hátamon és ösztönösen felugrok az ágyból. Szabira felriad a mozdulatra és aggódva kérdezi, minden rendben van-e. Hazudok, majd kimegyek sétálni, mert ma már biztosan nem fogok aludni.