Az első esti részünk, egy személyesebb történettel.
Félni az írástól
Már felkelt a nap mire befejeztem a novellát. Horrorként írni az Óz világáról nem újdonság, de hosszú ideje járt a fejemben ez az alkotás. Még kimegyek a mosdóba, hogy kicsit arcot mossak. Fáradt vagyok. A fejemben még mindig az a világ, a szavak és a képek járnak. Mint egy adrenalin löket, írás után akár napokig képes vagyok elveszni a világomban. Olyan, mint egy jó futás, de ez csak az agyamat pezsdíti fel. Mégis inkább lefekszem. Szabira már többször rám szólt, hogy ideje aludnom. Ledőlök és magamra húzom a takarót. Végre lecsukom a szememet. Ahogy hanyatt fekszem, lezárt szemhéjaimon keresztül is látom, hogy felettem egy Vézna alak négykézláb áll. Vörös-fekete kockás ingje szakadt és szalmaszállak állnak ki a lyukakból. Madárijesztő. Az arca olyan, ahogy leírtam, krumplis zsák, amire három rést vágtak. Kettő üres, végtelenül mélységesen üres. Ott lennének a szemei, bár semmi sincs ott, mégis, mintha a lelkembe pillantana. A harmadik, a „szája”. A szalmából csavart ajkakba, a párnák alatt rejtegetett tejfogakat tűzték. Ez a rés mosolyra húzódik és torz fullasztó lehelettel mondja ugyanazt, amit a barátnőm ugyanabban a pillanatban:
- Aludj.
A hideg táncol végig a hátamon és ösztönösen felugrok az ágyból. Szabira felriad a mozdulatra és aggódva kérdezi, minden rendben van-e. Hazudok, majd kimegyek sétálni, mert ma már biztosan nem fogok aludni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.