Elkészült a saját alkotói honlapom! Ez nem a blog halálát jelenti. Ide továbbra is fogom posztolni az őrült gondolat foszlányaimat és az első (még kevésbé lektorált) verzióit pár novellámnak. A honlap egy galéria a legjobb legjobbra kerül majd oda. Itt is és a facebookomon is követhetitek, ahogy az oldal bővül/szépül.
Mire készül Sam?
Horror Hava Hain Ház: Samantha Meséje
Samantha tőled elfordulva karba tett kézzel állt előtted.
- A félelem mindig bennünk van. Egy érzés, egy ösztön, egy reakció a külvilágra. A feldolgozhatatlan kezelése a legnagyobb kihívás, amivel a tudatunk találkozhat. Az én történetem címe: Kék ajkak
A kihallgatóban egy tinédzser lány ült az asztalhoz bilincselt kezekkel. Platinaszőke haja összeragadt csomókban lógott a rászáradt barnás vértől. Vékony, csontos kezei remegtek, görcsösen zárta össze és nyitotta ki a tenyereit. Fogaival idegesen rágta a kékes ajkait, az alsóból már kiserkent a vér. Testén és az arcán kék-zöld foltok, emberi harapásnyomok, horzsolások. A tépett egyenruhájáról leszakadt az iskola címere.
Az egyenruhás férfi fáradtan fordult el az egyirányú tükörtől, amiből a termet nézték. Megigazította nadrágját pocakos hasán.
- Nem tudom, doki. Jó ötlet ez? – kérdezte a másik vékonyabb, magas férfi, aki porszürke öltönyben állt és a szemüvegét törölgette.
- Ő az egyetlen, akiért még nem jelentek meg a szülei egy hadseregnyi ügyvéddel. Most, vagy soha, seriff.
- Mer’ a szülei valahol Bora Borán vannak. De há’ az istenre, doki! Ez csak egy kölök!
- Az egyetlen, akivel tudunk beszélni!
A seriff még egy percig csak bámulta az egyirányú tükrön keresztül a elgyötört lányt és vakargatta a borostáját. Nem örült a dolognak, de tudta, hogy a doktor igazat mondott. Felkapta hát a kalapját és átvezette őt a kihallgató szobába.
A lány láncra vert kutyaként fogadta őket. Kapott és harapott az irányukba. Az acél láncok visszarántották a székébe. A két férfi leült vele szemben. Az apró lány púposan kitolta a hátát, mocskos haját hagyta az arca elé hullani. A hajfüggöny mögül, a szoba gyengén fénylő neonlámpájának fényében előcsillantak a hidegkék szemek. Meredten figyelte a seriffet, akár egy farkas a fák közül a prédáját.
- Beatrice – szólította meg a seriff és kinyitotta a mappáját. – Remélem felfogtad mi történt ma. Nagyon súlyos vádak vannak ellened és felvételek bizonyítják a te és a barátaid bűnösségét.
A lány hangja elhalóan hallatszott. Ez a feszült fenevad mozdulatlanul bámulta a két férfit miközben valamit mormolt az orra alatt. A doktor hátul nem mozdult, de a seriff előrehajolt az asztalnál:
- Mit mondtál Beatrice?
- Ne gyertek a közelembe – súgta még mindig nagyon halkan, de már hallhatóan. – Nem akarlak bántani titeket.
A seriff hátranézett a doktorra, aki bólintott. A férfi visszafordult a lányhoz.
- A felvételek alapján megtámadtál három tanárt, tíz diákot és két rendőrt.
A lány újra és újra ismételte a szorongó mozdulatokat, csak feszülten figyelte a seriffet. Az megköszörülte a torkát és folytatta:
- Nem te voltál egyedül, legalább ötven másik iskolatársad követett téged a támadásban.
- Ők is elkapták – szuszogta idegesen a Beatrice.
- Mit kaptak el? – a férfi kérdésére Beatrice elfordult tőle. – Valami történt a Raymond High Leány Gimnáziumban. 14:01-kor körülbelül ötven diáklány megvadult állatként támadta meg az iskola diákjait és dolgozóit. Sokan követték a példátokat, de még mindig nem értem miért csináltátok? Valami tüntetés akart lenni? Lázadás egy új iskolaszabály ellen?
A lány lehajtotta a fejét, mocskos haja rázkódott, ahogy kuncogott magában. Amennyire hallották, mintha azt ismételgette volna, hogy „nem értik”.
- De miért haraptatok meg embereket?
A seriff türelmetlen kérdésére a lány az asztalra csapott és az asztalon átugorva olyan közel nyomult a seriffhez amennyire csak tudott, nagyot harapva felé. Szemfogait kivillantva vicsorgott, miközben az arcán, a nyakán és a karjain torzan kidagadtak az erek.
- Mert kellett a vérük! – üvöltötte megvadulva a lány.
Az asztalhoz bilincselt fémláncok csörömpöltek, ahogy Beatrice rángatta őket.
– Engem is megfertőztek! A vérkórság! Az a D-Qla vírust!
- A Drakula vírust? – kérdezte a doktor a háttérben.
- Nem a D-Q...
A lány megtorpant. Visszazuhant a székébe. Fuldokolva kapkodott levegőért, és hevesen pislogott. A doktor óvatosan előrébb lépett a faltól. Alaposan megfigyelte a lányt. Elővett egy telefont és megnyitott rajta egy cikket, amit biztos távolságból felmutatott.
- Hány ilyet olvastál?
- Mindenhol írták!
Beatrice ismét a tőle túl távoli kéz után kapott. A doktor sztoikus nyugalma megtört és félve elrántotta a kezét. Beatrice végignyalta a vérfoltos kék ajkait. A doktor megigazította a gallérját.
- Kik?
A rövid kérdésére a csillogó szemű lány úgy méregette, mint egy darab húst. Gyomra nagyot kordult.
- Kik írták mindenhol?
Beatrice nem bírt az éhségével, feszengve vergődött a székében majd saját alsó ajkába harapott és szörcsögve próbálta felszívni a kiserkent vért. A doktor elfehéredett, de próbálta legyűrni az émelygését.
- Megnézted kik írták a híreket? Csak a te ismerőseid, ugye? Láttad, hogy a cikkeket mindig ugyanaz az ember írta a betegségről?
Beatrice nem figyelt rá, csak nyalogatta a vörös sebet a kék ajka alján. A doktor várt és csak kereste a tekintetét. Mikor azok találkoztak, egyértelmű lett számára, hogy Beatrice nem tudja, miről van szó. A férfi ismét elővette a telefont és a lány szemei előtt lapozta végig a cikkeket. Beatrice most először olvasta el a szerző nevét: Saint Bernard. A levegő megfagyott. A lány katatón módon nézett maga elé.
- Pont, mint a szomszédos iskola neve, ugye? – kérdezte a doktor.
Beatrice a nyelvét öltögette, a vér ízét próbálta ledörgölni a nyelvéről.
- Nem – súgta önmagának a lehető leghalkabban.
- Minden cikk, amit olvastattok a vírusról, a semmiből jelent meg pontosan kettőkor. Mindben ugyanazon a tünetek szerepeltek. Egy percen belül észleltétek magatokon ezeket a tüneteket. Kék ajkak, görcsök, vérszomj, düh, ésatöbbi. Ugye?
Beatrice tagadott, mint egy mániákus ismételte, hogy „nem”. Rángatózott a székében, próbált kiszabadulni.
- De megharaptak mások is! Akiket megharaptunk, azok is átalakultak! – hadarta idegesen, minden szava egyre értelmesebb és összeszedettebb lett.
- De csak azok, akik olvasták a cikkeket előtte, ugye? – kérdezte a doktor és látszódott, ahogy a Beatrice visszaemlékezett. A lelki szemei előtt látta a lányokat, akiket megtámadott, kezükben a telefonnal keresték a támadás okát. Látták a cikket, majd ő megharapta őket. Beatrice kezei abbahagyták a remegést, a kidagadt erei lelapultak, az ajkaiba visszatért a szín.
- Tömegpszichózis. A szomszéd iskola feltörte a tiétek hálózatát és hamis hírekkel töltötték meg a híroldalaitokat. Minél többen hittétek el, annál több emberen jelentkeztek a tünetek.
Beatrice sírva csuklott össze.
Jöhet egy kis gótikus történet?
Horror Hava Hain Ház: Samina Meséje
Samina közel hajolt hozzád felfedve telt dekoltázsát, vöröslő ajkai így szóltak:
- A horror a vágyban rejlik. Legyen az elnyomott, nem kívánt, vagy túlzottan kifejezett. Ennek a történetnek az a címe, hogy Soror Sanguine.
A szürke zápor sűrűjében a vaksötét estében egy pár nehézkesen próbált haladni a nedves kövek és saras föld zavaros útján. A férfi a zakóját emelte a párja feje fölé, persze mindhiába, amikor a szél minden irányból fújta az esőt. A barna hajú nő próbálta összehúzni magát és elrejtőzni a fagyos víz elől.
A sárban csúszva próbáltak talpon maradni, mikor az egyikük fakó fényt pillantott meg a távolban. A sziklák között volt egy, ami a többinél szabályosabbnak tűnt. A nő valamit érzékelt abból az irányból, és átkarolva a férjét megindult a hegyek felé.
Felfelé az út még nehezebbé vált, szabálytalanul elhelyezkedő, sikamlós kőlapokon haladtak, melyek mint egy rejtett út vezettek felfelé. A nő hunyorogva figyelte az esőfüggöny mögött haloványan derengő sárgás fénypontot.
Közeledve a földből felemelkedő szürke sziklák között felismert egyet, ami szabályosabbnak tűnt, ember alkotta formáknak. Egy régi épület, talán kastély, vagy katedrális. Öreg, büszke épület, amit elnyelt az est sötétje. Lépésről lépésre vette észre a férj azt, amit a felesége. A sötétben egyre több ablakból kiszűrődő fényre lettek figyelmesek. Úgy meneteltek a vad viharban a fény felé, akár a molyok a láng felé.
Hiába közeledtek, nem bírták jobban felmérni a több száz éves épületet. Az ajtajánál már kis védelmet nyújtott a kapualj az esőtől, így a lehető legközelebb húzódtak hozzá. Dideregve nézték egymást, majd kerestek bármit, ami elmondja, hogy hol lehetnek.
A megművelt kőfal és a régi hatalmas fa kapu, amiben állt egy kisebb ajtó is, nem segített nekik. Tudták, hogy az épület akár középkori is lehet, de ennél többre nem jöttek rá. A lehetőségeikből kifogyva és az esőtől átfagyva kopogni kezdtek. Az öreg, vaskos kapu meg se rezzent, így egyre erősebben dörömböltek, előbb feldúltan, majd pánikszerűen. Még az ökölcsapásaiktól sem moccant meg a bejárat, azonban végre meghallották kétségbeesett kopogásukat..
Bentről fémek csörömpöltek, megannyi zárat mozgattak innen oda és vissza. Az ajtó kitárult a két fagyosan didergő előtt. A szépen díszített folyosó falán fakón világítottak az olajlámpások. Egy meglepődött, vörös egyenruhás apáca fogadta őket.
- A nevére, mit keresnek kint ilyen szörnyű időben? Jöjjenek be gyorsan!
Lágy, édes hangjával behívta őket és a pár azonnal berohant a száraz épületbe. Itt is fagyos hidegben voltak, de legalább nem áztak tovább. A vörös ruhás nővér a társaihoz fordult, akik porszürke színeket viseltek, elrohantak a sötét folyosón valamiért.
- Kö-köszönjük – dadogta a férj küszködve. – Eltévedtünk az esőben, nem tudjuk, hol is vagyunk pontosan.
- Te jól vagy kedvesem?
Kérdezte az apáca a nőtől, megfogva a kezeit. A vörös ruhás nővér vonásai lágyak és kedvesek voltak. Pár sötét barna, ha nem fekete tincs kandikált ki a fityulája alól. Szemei természetes fényben zöldek lehettek, de az olajlámpásoktól szinte aranysárgának tűntek.
Bianka, a feleség, még sosem találkozott apácával személyesen. Akaratlanul is megfeledkezett magáról. Bámulta a nővért, aki a tippje szerint nem lehetett sokkal fiatalabb, mint ő. Talán huszonöt éves. Mégis a hangjából kedves, szinte anyai szeretet áradt. Fejében az egyházhoz csak a nehéz életű, nem kimondottan szép lányok csatlakoztak, de ez a nővér egy olyan édes, szinte ártatlan szépséggel rendelkezett, amit véleménye szerint senki sem tudott volna figyelmen kívül hagyni.
- Öh… - habogta remegve Bianka. – Jól vagyok, köszönöm.
A szürke ruhás nővérek megérkeztek és gyorsan átadtak pár törölközőt. A házaspár azonnal szárítgatni kezdte magát. Bianka hamar megértette a rend hierarchiáját abból, ahogy öltözködtek és viselkedtek. A szürke ruhás nővérek lehajtották a fejüket és elkerülték mindenki tekintetét, a piros ruhás büszkén, kedvesen szólt, egyértelműen a legmagasabb rangúnak számított.
- Maradjatok, ameddig az eső eláll és száradjatok meg nyugodtan. Biztosítunk nektek szállást.
- Köszönjük szépen, nővér – köszönte meg a férj, és a feleségével kézen fogva megindult az apácák után. A vörös ruhás megállt.
- Bocsássatok meg, de az Ő házában nő és férfi nem lehet egy szobában. A férjedet a vendégszobába vezetik a nővérek, te pedig velem jössz a szállásokra.
- De… - dadogta a nő, de a férje rászólt:
- Semmi baj drágám, ez a legkevesebb, amit megtehetünk.
- A szárítkozás után találkozhattok újra az Ő oltáránál, ne aggódj kedves.
Nyugtatta meg a nővér Biankát, majd finoman átkarolta és elvezette a folyosók útvesztőjében. Bianka kellően zavarban érezte magát a víztől elázva és végig csak arra gondolt, szabad-e egy apácát átkarolni? Illik-e így megjeleni előttük?
- Hol vagyunk? – kérdezte Bianka.
- Soror Sanguine Kolostorában – felelte a nő.
- Sosem hallottam még ezt a nevet.
- Kevesen követik ezt a nézetet még. Ez a kolostor is régen egy ortodox egyházi épületnek számított, majd a vallásunk szerint egynap eljött Ő! – Az aranyló szemek szinte csillogtak, mikor ezt kimondta. – Az apácák, akik ekkor itt éltek segítettek és ápolták ezt a szentet, aki cserébe tanította őket. Idővel az egyházunk elvált az ortodox nézetektől. Még mindig hívők voltunk, de egy új szent tanításait követtük.
- Miféle szentét?
- Szent Carmille tanításait követjük.
Bianka nem mert többet kérdezni, mert szégyellte felfedni a tudatlanságát a vallásról. Még mindig érezte a csontjáig hatoló hideget, ez nem lepte meg, járt már kastélyban és templomban, tudta, hogy ezek a régi nagy kőépületek fagyosak. Ami meglepte, az az érzés volt, hogy a nővér jelenléte mennyire melengette őt. Szinte érezte, hogy a karján keresztül melegséget nyer a teste.
- Mi a neved kedves?
- Bianka. Mi az ön neve?
- Khalida nővér vagyok, kedvesem. Örülök, az ismeretségnek.
Felérve a lépcsőn Bianka hátra hőkölt. A terem, amibe érkeztek ágyak sorával rendelkezett. Mindegyik mellett egy apró szekrény, egy olajlámpás és felakasztva egy egyenruha. A nővérek itt meztelenül vonultak fel. Bianka pironkodva fordult el. Illik rápillantani egy női szerzetesre? A kezét finoman megragadta Khalida és visszahúzta.
- Carmille tanításai szerint a nő tökéletes, elrejteni magunk elől ezt a bűn. Nem kell félned, gyere, vedd le a nedves ruhát.
Bianka zavarodottan vonult be, elkerülve mindenkit. Próbálta nem bámulni a nővéreket, de így sem bírta megállni, hogy ne pillantson fel párszor. Modelleket látott olyan tökéletes és vonzó alakokkal az újságokban, mint ebben a zárdában most. Valahol örült, hogy a férje a vendégszobában maradt.
Még mindig bizonytalanul keresett egy üres ágyat, ami mellett levegőzhet, mikor a nővérek segíteni kezdtek. A finom érintések között kedves semmiségeket suttogva vették le róla a ruháját. Nem emlékezett rá, mikor érintette őt más ember a férjén kívül, most tucatjával érezte a puha kezeket, ahogy olyan bensőséges természetességgel érintették, ahogy talán ő maga sem szokta magát. A kezek még az alsóneműk alá is benyúltak finoman lehúzva azokat. Ekkor a libabőrös Bianka pánikolva csapkodta el a kezeiket.
Bianka értetlenül eltakarta magát és a falnak feszült. A főnővér csettintett és a többiek nyugton hagyták őt.
- Bocsáss meg nekik, ez természetes számunkra, sokszor a fiatal nővérek megfeledkeznek magukról.
Szúrósan kipillantott rájuk, mire azok szégyenkezve elvonultak. A vörös ruhás apáca óvatosan megérintette Bianka hátát és megmutatta a zuhanyzót. Még mindig forrongott Biankában az előző élmény, és úgy érezte a teste mindjárt kigyullad. Lépésről lépésre nyugodott meg, már nem fázott, sőt forróságot érzett magában. A lépteivel hagyta hátra a félelmét és egyre bátrabban engedte le kezeit teste elől a fedetlen rend sorai között. A nővérek kedves mosolyai és biztató pillantásai olyan önbizalmat adtak neki, amivel sosem rendelkezett azelőtt.
A zuhanyban lemosta magáról a fagyos vizet és lehunyva a szemeit csak a nővér szavai járták a fejében. Olyan érzések ragadták el, amik még soha az előtt. Egy hívás, egy hang, amit mintha mindig is hallott volna. A szavak csalogatták, vágyat és szabadságot kínáltak, pusztán szolgálatért. Amit itt átélt az előbb, nagyobb élmény volt, mint a tíz év házassága vagy az előtte leélt élete összesen.
Hallotta az apácákat a zuhanyok alatt kuncogni, nyögni és sikoltani. Az alsó ajkába harapott, ahogy a hangok felkeltették benne is a vágyakat. Félte és gyűlölte saját gondolatait. Próbálta elmosni a őket a vízzel, de a hang visszaszökött a fejébe. Hívta, csábította, miközben odakint a vágyak tengere morajlott. Koncentrált az életére, mindenre, ami boldogságot okozott neki, de lassan minden elsüllyedt a hangokban és már az ő tudata is csak nyögött és vonaglott a vágytól. Elzárta a vizet és megindult kifelé.
Kilépve nővérek tucatjai fogadták, mezítelenül, négykézláb vonultak felé, félbeszakítva azokat a dolgokat, amiket Bianka még álmodni sem mert. Friss húsként állt a körülötte kört járó ragadozók között és imádta minden pillanatát. Ámulva, csodálva nézték őt, nyalogatták az ajkaikat, dicsérték. Ilyen hatás egy embernél is nehezen ért el, nemhogy ennyi gyönyörű asszonynál egyszerre. Kezeikkel simították végig a lábait és haladtak feljebb. Bianka behunyta a szemeit és csak hagyta, hogy az élvezet elrabolja őt. Ajkakat és nyelveket érzett a teste minden porcikáján végig járni. Hiába tárta ki a száját levegőért azonnal csókkal fogadták. Ismeretlenekkel váltott csókokat, miközben seregnyien kényeztették olyan erogén zónáján is, melyek létezéséről sem tudott korábban. Oly természetesnek tűnt mindez. A hév, ahogy érintette őket és azok szolgálták őt. Nem tudta, melyik sajátjához préselődő testrészt simogassa, vagy markolja meg. Az őrült vágy örvénye a csúcspontja előtt megállt. A nővérek szétváltak és a fakó fényben Bianka térdre hullva látta meg Khalida nővért.
- Készen állsz. Gyere velem.
Bianka követte a nőt, az ajkai még mindig izzottak, remegve nézett hátra a többi nővérre, akik követték őket lehajtott fejjel. Lassan vonultak egy csigalépcsőn, elől Khalida vöröslő alakja az egyetlen lámpással és utána a szépséges meztelen menet sora. Mégis mit tett? Megcsalta a férjét? Mi történik vele? Ez a hely, ez az érzés… még az illatok is tökéletesek. Maró feromon, hűvös szellők, halovány fények… mint egy édes álom. De álmodott ő ilyenről? Akarta ezt valaha? Akart bármi mást ezelőtt?
A lépcső alján egy oltárt látott, térdelő helyeket imádsághoz sorokban, és az oltár tetején egy ősi kőből faragott koporsót felállítva. A kőre démonarcú nőt véstek és olyan rúnákat, amiket még sosem látott. A festett rózsaablakokon meztelen asszonyokat ünnepeltek tömegek.
Az oltár lábánál szürke ruhás nők fogták le Bianka férjét. A szakadt zakó alapján a férfi küzdött velük, de vékonyka apácák olyan könnyen szorította le és kényszerítette térdre, mintha csak egy gyenge gyermek lett volna. Dühösen, vadállatként morgott és rángatózott. Akkor hagyta abba, mikor a sötét terembe lépett Bianka és a fedetlen nővérek sora. A férfi értetlenül nézte a feleségét. Bianka zavarba jött. „Mit csinálok? Mi történik itt?” Kérdezte kétségbeesve magától a nő és ismét elfedte magát a kezeivel.
A koporsó kitárult. Morzsolódó hangok közepette a fekete kő elfordult az oltáron. A kilépő fehér hajú nő ámulatba ejtette mindazt, aki rápillantott. Erős alkata, hatalmas, izmos formája könnyedén mindenki fölé magasodott. Még ebben az óriási alakjában is áradt belőle a nőiesség. Telt alkat, széles csípő, tekintélyes keblek. Lelépve a szikla oltárról egy istennőre emlékeztette Biankát.
Mikor a göndör fehér hajú istennő rápillantott Biankára nem szólalt meg, de az édes hangja ezer szót súgott a fülébe. „Még egy nővér. Új tagja a zárdámnak. Te jó leszel. Hoztál nekünk áldozatot is. Szeretni fogod itt. Itt akarsz maradni. Erős akarsz lenni. Velünk akarsz lenni. Velem akarsz maradni. Örökké.”
Bianka fel se fogta, mikor már a nő elé lépett. Carmille mosolyogva pillantott rá, vörös szemei csillogtak. Hatalmas karjai között elveszett Bianka, ahogy a fehér haj fátyolként rejtette el, a csókból harapás lett. Az eddigi élete semmivé foszlott és az örökléte megkezdődött.
A férfi üvöltve parancsolta Carmille-nek, hogy engedje el a feleségét. Minden szitkot felsorolt. Mikor az istennő kiengedte a karjaiból a nőt, annak a nyakából vér csordogált le a meztelen mellkasára. A férje rettegett, de mégis, ahogy látta közeledni a hegyes fogakkal rendelkező feleségét.
- Drágám! – szólította meg. – Ébredj fel! Én vagyok az! Drágám! Segíts! Kérlek! Könyörgöm!
Az ősi kapun újra kopogtak. Három turista lányt engedett belépni Khalida nővér.
- Bocsánat hölgyem, de eltévedtünk a turistacsoportunktól. Tudnának segíteni?
Khalida édes hangon válaszolt:
- Hát persze kedveseim! Majd Bianka nővér körbe vezet titeket.
Készen állsz az öreg banya történetére?
Horror Hava Hain Háza: Samara Meséje
Samara fogószerű ujjaival az arcodba csípett és közelebb húzott dögszagú leheletéhez.
- A rémtörténeteket azért találtuk ki, hogy könnyebben megjegyezzük a szabályokat. Ezt a mesét úgy hívják: Kriptaszökevények!
Agatha a családi ház ajtajánál álló lépcsősoron ülve olvasta a megsárgult lapokból álló könyvét. Egy focilabda landolt előtte nagy csattanással és kiverte a kezéből a régi könyvet. A lányka felállt és durcásan megigazította a fekete ruhácskáját.
- Bocsánat! – rikoltozták az utcán focizó fiúk rémülten.
Persze páraknak volt egy kis büszkeség és gonosz mosoly az arcán. Agatha nemrég költözött a családjával ebbe a csendes utcába, ahol minden vele egykorú gyerek fiú volt. A lány szépen elsétált a focilabda mellett, majd felvette a könyvét és visszaült olvasni. A családi ház kerítésén kívül a fiúk zavartan és picit sértve nézték Agathát.
- Ne már, Agatha! Add vissza a labdánkat!
- Az én kertemben van, az én labdám! – jelentette ki a lány.
A fiúk összenéztek, nem tudták mit tegyenek, rágódtak egy ideig. Halkan duruzsoltak, egymásra szóltak, hogy nehogy Agatha meghallja őket. Fel-felpillantottak a lányra, aki az egyikük tekintetében aggodalmat pillantott meg. A négy fiúból egy előrébb lépett:
- Jó, akkor ne add vissza a labdát…
- Az az én labdám! – csattant fel az egyikük, foci mezben, mire a társai csitítgatni kezdték, a szószólójuk folytatta, amit elkezdett:
- De van kedved eljönni velünk szörnyre vadászni?
A szavak hatására az öreg bőrkötéses könyv bezárult, Agatha óvatosan az ölébe rakta. Nem szólalt meg, mi félelmetessé tette a fiúk szemében. Kérdően pillantott rájuk, de szó nem hagyta el a száját.
- Gyere, van egy tök jó hely, ahova eljárunk szörnyekre vadászni!
Agatha a füle mögé söpörte az elszabadult tincseket, amik túl rövidek voltak, hogy a összefont copfjában maradjanak. Elgondolkodott, majd bement a lakásba. A fiúk mérgesen csapkodták azt, aki hozzá szólt Agathához:
- Remek, most elrémisztetted!
- És a labdámat sem kapom vissza! – jegyezte meg mérgesen foci mezes újra.
Mind meglepődtek mikor az ajtó kitárult és a kislány, már könyv nélkül indult meg a kerítéskapu felé. Egységesen hátra léptek mikor a szótlan Agatha kilépett a kapun. A foci tulajdonosa felszólalt:
- Visszakaphatom a labdámat?
A lány nagy csattanással becsukta maga mögött a vaskos kaput.
- Előbb a szörnyek.
Édes, mégis halk hangja a fiúkat a fűben kúszó kígyóra emlékeztette. Borsódzott a hátuk, de a szószólójuk nagy levegőt vett és megindult egy irányba.
- Erre.
Az utcát beborította a sárga, narancs, piros, bordó és barna színek kavalkádja. Kora délután ellenére már hűvös szél fújta le az elszáradt leveleket a megkopaszodott fákról. A kertváros kihalt utcáin csak a gyerekek járták útjukat a színes házak és kerítések között. Pár kutya ugatta meg őket a kertekből, pár varjú károgta énekét nekik. A város szélén álló utcák útvesztőjén át egy drótkerítéshez értek. A kerítésbe valaki korábban egy lyukat vájt. A fiúk rutinosan átmásztak a járaton, de Agatha megállt és felmérte a rácsot. Túl durva és nagy a lyuk, hogy az utcában élők alkossák, gondolta magában.
- Jössz? – kérdezte reménykedve a pókember pólós.
- Ez a temető? – kérdezett vissza Agatha.
- Hol máshol akarsz szörnyre vadászni?
Agatha nem felelt csak bemászott utánuk. A temetőnek eme végén egy dús, kissé elhanyagolt kert állt, aminek hála a gyerekeknek hosszasan kellett átküzdeniük magukat a szúrós bokrokon. A fiúk gyakorlott mozdulatokkal követték az utat, de Agatha szoknyája fent akadt az ágakon. A pókember pólós aggódva nézte a lányt, visszament érte és kiszabadította. Agatha nem szólt csak tovább indult, de a fiú hamar utolérte.
- Mit olvasol? – kérdezte pókember pólós, de A lány csak kérdően pillantott rá. – Nem most, hanem amikor… eltalált a labda.
- Egy régi könyvet, a padláson találtam. Mesék voltak benne.
- Imádom a meséket! A pókember a kedvencem! – Agatha ismét szótlan lett, a fiú erősen elgondolkodott, mit mondhatna még. – Akkor te biztos nagyon okos vagy!
Előttük a többiek cuppogva gúnyolták őket, ezért a fiú előre futott és nagyot rúgott az egyikük fenekébe. A fiúk verekedve este ki a fák közül, Agatha sétálva követte őket a sírkövek és fakeresztek közé. A szószóló visszament Agathához.
- Gyere, vámpírokra fogunk vadászni!
- Miért itt? – kérdezte a lány értetlenül.
- A vámpírok a temetőben élnek, ezt mindenki tudja!
- Ez csak egy téveszme. Mikor az emberek betegek lettek a régi időkben és fehérek meg lázasok lettek, azt hitték valaki a vérüket issza. Felásták a frissen eltemetett holtakat és azoknak felpuffadt a hasuk a gázoktól… – a gázok szó hallattán a fiúk kuncogni kezdtek. – A vérük pedig kifolyt a szájukból. Néha a hajuk és a körmük is hosszabbnak tűnt…
- Mert az akkor is nő, ha már meghaltál!
- Nem, igazából…
- Gyere, kapjuk el őket!
A fiúk izgatottan szétszéledtek, kacagva futottak minden felé, alakjaik lassan az elvesztek a sírok és fák között. Agatha sóhajtva indult meg arra, amerre utoljára látta őket. Békés nyugalommal vonult a temetőben, miközben a varjak csendesen figyelték őt. A fák mögül farkasok vonyítottak, vagyis a fiúk hamisan próbáltak farkast játszani. A lányt zavarta az egész és a kijáratot kereste inkább. Megtalálta a kapu felé vezető utat, amikor az egyik hatalmas szobor mögül egy szörnymaszkos alak ugrott elő. Agatha sikoltva rohant visszafelé. Bent a temető kövei és fái közül újabb és újabb, rémesebbnél rémesebb arc támadt rá, néha még futottak is feléje. Az esetlen, lassú lányka megint berohant egy kriptába.
A fiúk, levéve szörnyálarcaikat, nagyot nevettek. Az egyikük inkább bűntudatosan nézett a kripta felé, ahonnan hangos sírás hallatszott.
- Ezt kapja a pisis, aki ellopja a labdánkat! - ünnepelték magukat a fiúk.
- Nagyon sír, talán be kéne érte menni – mondta az pókember pólós. – Ha itt marad, a szülei keresni fogják és bajba kerülünk.
A fiúk megadóan mentek be a kriptába. A gyönyörű kő- és márványépületben halovány réseken futott be némi fény. A sötétben is tisztán hallották Agathát sírni az egyik szobor mögül. Nem akartak közelebb menni, így pár lépésre tőle megálltak.
- Gyere ki – szólt pókemberes– Csak egy tréfa volt!
- Nem az volt! – válaszolt a szipogó lány. – Odakint vámpírok vannak!
- Dehogy vannak! – mondta türelmetlenül a fiúk szószólója.
- De igen! – sikoltotta vissza Agatha rekedtesre sírt hangon.
- Nincsenek! És hiába bőgsz, te pisis! Nincs itt senki és senki se hallja, mit nyafogsz!
- Senki?
A kisfiú büszkén karba tette a kezét Agatha kérdése után és a társaihoz fordult.
- Úgy van, te kis pisis! Itt senki se hall téged!
Agatha kilépett a szobor mögül, mire a fiúk, büszke vezérüket kivéve, aki még mindig a lánynak háttal állt, meghátráltak. Agatha puffadt kis pocakja kilógott szakadt ruhájából, körmei megnőttek, akárcsak, megőszült haja, ami kibomlott a fonatból.
A fiúk sikoltva rohantak el, cserben hagyva társukat, akihez a hegyes fogú lány közelebb lépett.
- Az jó, mert én is tréfáltam vámpírokról és mi nagyon éhesek szoktunk lenni!
Ez évben a ti kommentjeitek fogja eldönteni, hogy melyik történet a legjobb! Tíz perc múlva fent lesz a három történet!
Horror Hava Hain Ház: Bevezető
Messze a többi háztól egy kopár dombon, korhadt fák között állt egy szinte széthulló ében gerendákból készült lyukas tetejű öreg kastély. Hűvős szellő táncolt végig azon, aki elsétált a rég elrohadt kerités maradványai előtt. Csak egy magányos postaláda jelezte, hogy ez valakinek az otthona lehetett. A rozsda marta fémládán alig olvashatóan állt a név: Hain.
A kertet kopár, szürkés, görcsös tartású fák őriztek. Évtizedek alatt szőtt bonyolult pókhálók feszültek az örökké lombtalan ágaikon. Repedt törzseikből rovarok serege járta kaotikus útját föl és alá. Csillogó szemű hollók, varjak és baglyok figyelték azt, aki közelebb mert lépni. A száradt levelekből kialakult avarban kígyók siklottak halkan a gyorsan szaladó patkányok után, akik a ház megannyi rése és járata felé vitték az összelopkodott elemózsiát.
Barnult, zizegő avar alatt egy kacskaringózó kőlapokból álló út vezetett fel a ház ajtajába. Nyikorgó, ősöreg lépcső gerendák vezettek, a háromemeletes ház hatalmas kapujához. Az ajtón egy portól megszürkült, pókhálóval takart, koponya formájú kopogtató. Azon a keveseket akik be mertek kopogtatni, egy lassú nyikorgással kitáruló ajtó mögött sötét, fényt évtizedek óta nem látott ház fogadta.
Fojtogató, dohos levegő, a portól lepett bútoroktól. A gyertyatartókon hosszú évtizedek, ha nem évszázadok óta kialudt gyertyák lefolyt viasza nyúlt a föld felé. Rémült arcú lények fájdalmas tekintete a szobrokon. Nagyhatalmú asszonyok mosolyogtak a pokol lángjaiból sértetlen, tiszta, szinte tökéletes állapotú festményeken, amiknek az élénk színei érzésre világítottak a vaksötétben.
Lent, fent, balra, jobbra és ki tudja valójában merre, kacagás hallatszott. Három asszony hangja zengett a kiszáradt falak között. Az útvesztőként tervezett ház folyosóin át egy konyhában találod a hangok forrását. Ében üst körül hárman jártak, bármit ejtettek be az üstbe a szoba fénye azzal változott.
Három boszorkány alkotta a Kovent. Ők éltek Hain házában, húgok, nővérek, anyák, és nagyanyák. Kötelékük erősebbnek számított, mint a vértestvéreké, barátoké, vagy harcostársaké. Valami megmagyarázhatatlan, ősi erő kötötte össze őket. Mind egy-egy arcát képviselték az életnek, a nőnek, a holdnak.
Samantha Hain, az ifjú lány, gyászos színű iskolásruhában járó, elzárkózó ártatlanságnak tűnt. Kapucnijába rejtőző gyermek, aki az igazságot kereste. Vállán koromszínű macskája zöldes szemmel kereste áldozatát. Kezében egy sötét könyvvel furcsa, ezerszínű porral hintette meg az üst tartalmát. Kifestett szemeiből a fiatalság dühe és elsöprő akarata feketén csillogott.
Samina Hain, hollóhajú szépség, az érett, tökéletes nő bárki őt látja álmában, ha a csábító szót hallja. Szűk ruhájából csak mélyen dekoltált, márványszerű bőre tűnt fel, amit vékonyan csillogó, hosszú és egyenes, földet söprő haja takart el itt-ott. A vágy és a termékenység boszorkánya, aki elrabolta a férjeket… és az asszonyokat is. Édes csókjával lobbantotta fel az üst tüzét.
Samara Hain, a banya, a boszorkány, akiről a Grimmek figyelmeztettek. Szürke, repedt bőrű, púpos, ragyás, ősi asszony ő, cafatokból összekapart, szétrohadt ruházatban. Ő az, kinek bal üveg szeme látta a jövőt, akinek éhségét rossz gyerekekkel enyhítették a falusiak. A lekopaszodott fején logó ritkás hajszálak egyikéről lemart egy férget az öregasszony. Megmaradt pár fogával leharapta az állat egyik végét majd zöldet és sziruposan köpött az üstbe.
A három Sam Hain, a hold három arca, észrevett téged. Mosolyuk akár a ragadozóé, mikor a prédát látja, de az ajtó, min beléptél már bezárult, mire újra odapillantasz el is tűnt, talán nem is létezett soha.
- Mit keres egy ilyen fiatal lélek itt? – kérdezte Samara száraz nyelvével cserepes ajkait nyalogatva. – A sorsod érdekel drágám?
Samina eléd lépett, kezével finoman megfogta a tiédet. Hűvös és puha kezei akár a porcelán arca, tökéletes békességet sugárzott.
- Szerelmet keresel édes? Az igazit? A boldogság forrását?
- Történetet akar – morogta az üst füstje mögül Samantha. – Ez a Horror Hava és ő… hallani akarja a Horror Havának meséit.
Az öreg Samara az arcodat csípve húzott magához:
- Hallani akarod, ahogy a rossz bűnhődik, ahogy a gyermekek eltévednek a hidegben, sziklák és fák között.
Samina finoman kedvességgel elhúzott magához, és szívéhez emelve zárta a kezedet az övéi közé. Vörös ajkai csillogtak minden szavánál:
- Romantikára vágysz, félelemre, örök szerelemre, a halhatatlanok kárhozatára!
- Fájdalmat keresel, az elméd mélyére elrejtett sötétséget, a lelked sötét tükrét – búgta Samantha a konyha végéből, elfordulva a Koven tagjaitól.
- Mondjuk el mind a hármat! – csattant fel Samara. – Ősi Szabbattok módján a legjobb győzzön!
A boszorkák egyetértettek, bólogattak, a te szavad lényegtelennek bizonyult e kérdésben.
- Legyen egy kicsit nagyobb kihívás benne – szólt társaihoz és hozzád visszafordulva Samantha. – Meséljünk ugyanarról.
A trió elismerte az ötletet és lenyűgözte őket az esély, hogy saját ősi igazaikat mondhassák el, de mielőtt Samara megkérdezhette volna tőled, hogy miről szeretnél hallani, Samina felcsattant:
- Vámpírok! Az éjszaka gyermekei, az örök éhség, a végtelen vágy lángjai…
- Az lesz, csak fejezd be – parancsolta hallgatásra a nőt a lány. A banya is hálásan bólogatott, majd egy székre taszított téged.
- Hallottad kedveském, három mesét mondunk neked. Választanod kell, kié tetszett a legjobban.
Kezdődjék hát. Három mese a Koven szívéből és te vagy az ítélet, hogy mely történet érdemli meg a győzelmet!
Igen, kedves Olvasó! Bármelyik oldalon is olvasod ezt, ha a kommentben, itt, vagy a három történet alatt beírod melyik volt a kedvenced azzal szavazni tudsz a boszorkányra, aki utána az év folyamán visszatérhet egy újabb történettel! A szavazás 2020. november elsején lezárom, de ha még utána is kapok szavazatokat, az talán újra elő csalja a Kovent egy-két mesére!
Horror Hava Hain Ház: Samina Meséje
Horror Hava Hain Ház: Samara Meséje
Horror Hava Hain Ház: Samantha Meséje
Vanna
- Néha az, amit mások elzártságnak, magánynak látnak, az csak rejtőző erő – mondta Fehér Boszorkány a
lángok előtt állva. – Csak azért, mert hallgatunk, nem azt jelenti, hogy a körülöttünk lévők nem
jelentenek nekünk sokat. Mindenki másképp mutatja ezt ki, és van, akinek kíméletlenebb körülményekre
van szüksége, hogy kifejezze az érzéseit.
A tüzes nyilak zápora csapódott a kis falu házaiba, a tűz felperzselte a falakat és a földet is. A gyermekek
sikoltva emelték a karjaikat, hogy védjék magukat előlük. Halk koppanásokra lettek figyelmesek. Félve
pillantottak fel és látták meg Vannát. Az alacsony, stramm nő tekintete dühtől izzott. Senki sem bírt
ilyenkor sokáig a szemeibe nézni. A falu kovácsa mindig is magának való volt. Nem kereste az emberek
társaságát, távolról figyelte a falu életét.
Vanna pajzsát tartotta a gyermekek felett, hárítva a nyilak záporát. Azok bátortalanul nézték, hogy a nő
lábából kiáll kettő, mert a saját teste helyett az övékét védte.- Menjetek fedezékbe! – parancsolta mély hangján. – Keressétek meg a szüleiteket és meneküljetek!
A kicsik félve nézték a falut elárasztó vértes harcosokat. A falusiak sorra estek el és a sereg határozottan
haladt feléjük. A vikingek véres hadakozásai során ez megszokottnak számított, mégis egyikük sem hitte
volna, hogy egy nap a saját falvuk jut el idáig. A gyerekek Vanna lábánál csak a portyáról visszatértektől
hallottak ilyen harcokról. A háború véres valósága, ahol szerettek és barátok estek el minden pillanatban
és biztonságot nyújtó otthon veszedelmes csapdává csökevényesedett, megdermesztette a fiatalokat.
- De Vanna… - nyöszörögte az egyikük – Mi lesz veled?
A nő arcán rideg mosollyal fordult a fiatalok felé. Hallotta a közelben üvöltő támadók egyikét és egy
villámgyors mozdulattal beledobta annak a fejébe a fejszéjét. Elsétált a kicsiktől. Beletaposott az
áldozata arcába és kiszaggatta a fejszéjét.
- Én elkergetem ezeket az anyámasszony katonákat innen. Ti keressétek meg a szüleiteket és hordjátok el
a beleteket. Gyertek vissza, ha végeztem, valakinek újra kell majd építeni a falut.
A gyerekek menekültek, ahogy tudtak, csak párszor pillantottak vissza a lángoló faluba, ahol az alacsony
vad nő sziluettjét látták, ahogy egy tucatnyi páncélost ver vissza kacagva a csatában, mint egy ördög.
A Fehér Boszorkány előlépett, ahogy a tűz elhomályosodott.
- Vanna aznap kéttucatnyi lelket száműzött a túlvilágra. Mikor a falusaik visszatértek nappal, ő már egy
vödör sörből iszogatott békésen, a füstölgő romok közepette.
Kezdődjék a fesztivál! Foglaljatok helyet és fogadjátok szeretettel a előadás vezetőjét:
Újnap Hava Fesztivál
A valamikori római színpad repedt sziklái között egy fehér ruhás lány sétált. Szinte szellemnek tűnő alakja lépett a színpad közepére. A féloszlopok takarásában kiállt büszkén. Az repedezett üléssorokból jól lehetett látni őt.
A fiatal, huszonévesnek látszó lány kifakult az élete során. Valamikor göndör, vörös haját a nap fehéresen szőkére szívta. Bőre, gyenge szinte átlátszóvá vált, de vékony, törékeny alakjában erő és tartás rejtőzött. Halovány kék íriszei szinte elvesztek a szeme fehérjében. A ruházata, egy bő esküvői ruhához hasonló kelta népviseletre emlékeztetett, áttetsző fehér anyagból készült.
A lány arcán mosoly játszott, kedves megértő, mivel vonásai finommá, gyermekivé szelídültek, de abban a kis szájtartásban fájdalom rejtőzött. A tartása egy nehéz, megterhelt életet tükrözött, ellentétben a fiatalos és kedves küllemével.
- Üdvözöllek – szólított meg téged. – A nevem Fehér Boszorkány, de te szólíthatsz csak Boszinak. Ma azért vagyunk itt, mert kezdetét veszi az Újnap Hava. Ez időtájt a nappalok hosszabbak lesznek és az idő melegebb. Nagyon sok hagyományt őrzünk ebből az időből. Beltane, Majális, Flóra nagy ünnepe. Az utóbbi a rómaiak hagyományai közé tartozik. Egy hétig tánccal, színjátékokkal és nagy mutatványos gladiátor játékokkal ünnepelték Flórát, a természet istennőjét. Ezért invitáltalak titeket ide. Egy kis időre mi is így teszünk. Pár hétig én fogok nektek színjátékokat bemutatni. Ám ennek a kis fesztiválnak lesz egy különlegessége, mert mi kapcsolja össze a témáinkat? Ezek az ünnepek mind az életet, a szerelmet, kitartást, a kezdetet, születést és újjá születést dicsértetik. Mi sem lehetne ennél találóbb, hogy minden színdarab, mint elmesélek nektek, az egy nőről szól. Legyen az a lány, az anya, vagy az öreg nénje. Ezzel ünnepeljük az erősebb nemet. Persze készüljetek fel, pár mű tán nem lesz mindenki ízlésének való, hisz a műveket az ilyen színházakban, mindig a férfiak írták. Ezeknek a műveknek én leszek a narrátora vagy mesélője. Találkozunk pár nap múlva kedvesem!
Fehér Boszorkány kuncogott egy kicsit majd a függönyök leereszkedtek előtte.
Sziasztok és boldog új évet!
Az Újnap Hava ez évben is visszatér, de a terveim szerint több rövidebb (egyperces hosszúságú) novellákat kaptok. Mindegyik nőkről fog szólni, harcos asszonyok, ifjú lányok szerelme, anyák szeretete és idősebb nők, akik a jövőjüket keresi. Az ötletem annyi volt, hogy ünnepeljem a nőket. Remélem sikerülni fog és élvezetes olvasmányokat adhatok át.
Megjelenés szerint:
Holnap/pénteken (05.08): Újnap Hava Fesztivál
Vasárnap (05.10): Újnap Hava: Vanna
A többi novellát majd folyamatosan írom ki. A terveim szerint minden kedden és csütörtökön a hó végéig, de nem ígérek semmit. Lesz, ahogy lesz, jó olvasást és kellemes Újnap Havát!
Boldog Új Évet! Kemény év van mögöttünk, mind az író, mint az alkotásaiban szereplők egy nehéz időszakot vészeltek át. Az író még mindig egy kicsit benne van. Pontosan ezért találó, hogy a vadkant, a kitartás és termékenység szimbólumát lecseréli a farkas. A hűség és védelem szimbóluma. Nekem örökre az önállóság és csapatmunkáé lesz. Egy farkas veszedelmes magányosan és csapatban. Ez évben szeretnék majd pár novellát írni a farkas jelentéséről keretnek használva a különböző kultúrákban található szimbolikákat.
Nem tudom ez az év milyen hosszú lesz, a Vadkan Éve jó sokáig tartott és a Hollóé rövidre sikerült. Még mindig nem zárom ki, hogy egy év akár, ami számításainkban akár több évi húzódjon, de majd kiderül.
A Farkas Éve a restaurációs időszakom lesz. Visszatérek félkész művekhez és régi ötletekhez. Szeretnék minél több alkotást befejezni. Reméljük sikeres lesz. A másik téma, ami érdekel, hogy kicsit jobban kidolgoztam a női karaktereimet. Keveslem őket és nagyon szeretem az igazán erős női figurákat, itt az ideje, hogy több szerepeljen az írásaimban.
Az évben tervezem az Újnap Havát és természetesen a Horror Havát. Az előbbinek az évben a témája a Fesztivál lesz. Egy ünneplése a hölgyeknek, de erről majd írok pár nap múlva. A Horror Havára ez évre a Sötét Kastély témában gondolkozom. A rejtélyes öreg ház és amit az rejt önmagában. Erősen visszatérni az eredeti House of Mystery és House of Secrets antológia képregényekhez, amik ihlették magát a Horror Havát. Mindkettő antológiában tervezek egy új narrátort bevezetni, hűen a régi horror történetekhez.
A másik biztos dolog, amit látni fogtok tőlem az a Vadkan Évéről egy összefoglalás lesz és egy összegyűjtött Kőkorszak, ami segít időrendbe rakni a történetet.
Mivel az év egy részében csak régi műveket fogok javítani, lehet hogy nem tudok majd annyiszor jelentkezni vagy új dolgot megosztani veletek, ezért előre is elnézést.
Addig is hallgassátok az éjszaka gyermekeinek énekét. Vonyítás töltse be az esti eget, mert eljött a Farkas Éve!
Az első Kőkorszak novella 2019. április 21-én készült el Egy év és három nap kellett mire az első emberek epikus kalandja végett ért. Nagy küzdelem volt ez végig csinálni és pár dolog sajnos kiesett a kész verzióból. Lehet, hogy egy nap majd pótlom őket. A könyveimen és az első Horror Hava antológián kívül ez a volt az egyik legnehezebb kihívásom írói karrierem során. Egy őskorban játszódó kard és varázslat sorozat, ami ős görög eposzokból vette az ihletet és minden szereplője általam kitalált karakter adaptációja volt. Huh...találkozunk a Farkas Évében!
Kőkorszak 13. fejezet
Finálé
Az ősi barlang előtt fáradtan ültek az őrszemek. Bentről fájó, éhes és meggyötört emberek morgása hallatszott. Bár a táj újra kizöldült és tudtak valamennyi vadat és gyümölcsöt szerezni, de a sikerük rövid életűnek bizonyult. A vadászok és gyűjtök hamar rájöttek, hogy az uralmuk határai beszűkült.
A rejtélyes kórságtól fertőzött testvéreik romlott hordaként egyre közelebb kerültek. A vadászok nem akartak újabb összetűzést, ezért minden találkozásnál inkább visszavonultak, de a fertőzöttek száma csak növekedett és egyre közelebb jöttek.
Idővel még a vérszomjas vadkan törzs tagjai is meghajoltak a Sötétség gyermekei előtt, hátra hagyva a gyengéket. Napokkal később a vadászok megtalálták azokat a fertőzöttek lándzsáira tűzve az erdő fái között.
Örök ellenségek portyáztak együtt, követték a rettegett barlang népét. Mirz vezette az erőseket, bár már nem bírt velük menni, de tanácsokkal és útvonalakkal látta el őket. Da’ szervezte az életet a barlangban maradtak között.
Pokolkéz, a valamikori Holtkéz üresen bámulta a máglyarakást. A parázsban kereste az elveszett hatalmát. Népe nagyobb, erősebb és jobban tisztelt lett, mint valaha, mégis őt a keserűség fojtogatta. A fia elárulta, a lánya eltűnt, a szerelme felébredt nélküle. Minden mit hitt magáról, elveszett. Da’ néha azon kapta az öreget, hogy a pokolból jött sötét karmát a tűzbe mélyeszti és nézi égni. Mikor elvette azt onnan, a pikkelyek sértetlenek maradtak, mintha a sötétséget nem bírná kiégetni magából soha.
A törzs tagjai ugyanúgy átérezték ezeket a sötét, borongó napokat. Mindenki szívében benne volt egy érzés, egy olyan összetett gondolat, amit sosem tudtak volna megfogalmazni. Az érzést csak a vízből kihalászott halakon látták ez előtt. A vergődés után, a szőrmébe csomagolt úszók, üres tekintetében felismerhető a vég keserű elfogadásának utolsó szikrája. Az ember küzdelemre született, nincs a természetében az elfogadás, a tűrés. Mégis ezek a napok lassan megemésztették a legerősebbek kitartását is. Azok a kevesen kik még kitartottak inkább üres érdektelenséggel követték az eddigi lépteiket.
Az őrszemek fáradtan és irigykedve nézték a harmatos zöldbe burkolt erdőt. Emlékeztek rá mikor az még az ő birodalmuk volt és nem egy rettegett hatalom, ami beszorította őket a barlangjukba. Ezen a napon ez megváltozott. Az erdő megremegett. Az új faj ifjú tagjai sosem láttak még ilyet. Az örök erdő fái remegtek, a bokrok a leveleiket lerázták. Olyan sokan vonultak a lombok takarásában, hogy lépteik megrengették a földet is. Nem vonyítottak, üvöltöttek, pufogtak, nem hordtak dobokat, némán vonultak. Gyűlölettel és méreggel töltött porhüvelyek tömege látszott a fatörzsek közül előlépve.
Az egyik őrszem rettegve megragadta a kiszáradt vad szarvát, aminek a végét letörték. Belefújt végébe, az mélyen búgva felszólalt, ahogy recésre kopott fehér csontban rezgett a hangja. A barlang felriadt. Fegyvert markolva kiözönlöttek az emberek. Mind, aki tudott eszközt fogni, az markolt egy élesre koptatott követ.
A hegy oldalán, felettük állt a Zöld Asszony és az Estköltő. Az Asszony keze finoman belemarkolt a testvérébe. Az ujjaik összekulcsolódtak, ahogy az élő tavasz aggódva nézte az elfogyatkozott emberek számát. Estköltő hasonló félelmekkel a szívében megszorította húga kezét.
Az erdő élénk színei elsötétedtek, ahogy a lassan kiáramló sereg teste kitakarta azt. A harctól eltorzult testek sokszor járni sem tudtak csak kúsztak. Sziszegtek és lihegtek akár a vadak. Az a kevés vonás, ami az emberségükre vallott elveszett, még az élőlények túlélési ösztöne sem látszott bennük. A túlélők tudták, hogy a sorok között a párjaik és kedveseik lehetnek, de ebben az állapotukban már alig volt köztük emberként azonosítható arc.
Mirz mély hangja mennydörgésként dübörgött végig a törzsön a barlang hátsó soraiból. A nő parancsára megannyian vették előre a lándzsájukat, letérdeltek az első sorokban, egy hatalmas akadályt alkotva a következő sorok előtt.
A rémek közül Dor lépett elő. Arcán, karakán lekezelő mosollyal nézte az embereket. A csillogó kitin bőrű férfi büszke tartásával és csontból faragott kardjával kiemelkedett az üres valamikori emberi lények közül. Szeméből fénylett a tudás, és a testéből a tartás. Kardjával az ellenségre mutatott és a tömeg egyként mozdult arra. A megvadult fertőzöttek egymást taposták halálra, csapták agyon, hogy elérjék a barlangot védőket.
Mirz hangja ismét felszólalt. A parancsa után az első sorokon kívül mindenki, aki tehette a lándzsáját eldobta a támadók felé. A legendás eget elsötétítő lándzsaeső először elrejtette a lehunyó napfényét majd záporként szegezte a fertőzötteket a földbe. Kevesen élték túl a csapást, akik tovább jutottak a saját társaik tetemén másztak át, hogy az ősemberek első védő sorának lándzsa hegyén végezék.
A nő nem sokáig élvezhette sikerét, mielőtt az erdőből újabb sereg lépett elő. Most már a fák is kidőltek, ahogy a B’rdot is üldöző óriás rémekhez hasonlóak léptek elő. Ezek a fák fölé emelkedő emberi testű lények, koskoponya fejükből lángot leheltek az örök erdő fáira, a lángoló törzseket kiszaggatták a földből és az emberekre dobták azokat. Az ősemberek szétszéledtek a lángoló támadás elől, ekkor indult meg a fertőzöttek újabb hulláma.
Mirz szavai elvesztek a pánik és zűrzavar közepette. Kevesen próbálták követni a parancsait, de nem elegen, hogy a hadrend újra összeálljon. A koskoponyás óriások közeledtével, Mirz is elveszettnek érezte magát.
Ezek a sötét titánok komor, hangtalan léptekkel közeledtek. Óriási fatuskókat hordtak fegyvernek, amit éppen, hogy meglendített az első, amikor a barlang mélyéről egy égzengés hallatszott. A lény megtorpant, amikor a barlang körül az emberek teret adtak az élholt zsarnokgyíknak. A hatalmas hüllő léptei felgyorsultak, ami valóbban megrázta annyi a földet, hogy páran a földre estek attól. A gigászi sárkány üvöltve neki rontott az óriásnak, a karjába mart és lerántotta a földre. A teretmény lángjai leperzselték a bőrnek nehezen nevezhető takarást a csontokról, de a gomba és a moha azonnal elfedte az égés nyomot. A zsarnok gyík nehéz lábával a lény mellkasára lépett, a bordái recsegve repedeztek, majd kitépte tőből a karját.
Charos dühödten nézte a gyíkot majd meglátta a barlangban P’trt. A tekintetük találkozott és a vörös ruhás még dühösebbé vált. Parancsára az óriásai mind megtámadták az élőholt fenevadat. Dor megvetően fordult vissza, sértve nézte, hogy a mestere elvette tőle az uralmat.
- Menj fejezd be – parancsolta neki Charos.
Dor biccentett és megindult a csata felé. Csak az égből visszhangzó éles sikoltások állították meg. A hegy oldalánál Skra, a húga, lépett elő. Mutatta az irányt és az ég ismét sötétbe borult, ahogy több száz rikoltó, ezek a fekete bőrű bőregerek eltakarták a fakuló kékséget. Vörös harci festésekben vonult be a vérívók törzse, oldalról neki támadva a fertőzötteknek.
Mirz megkönnyebbülve pillantotta meg a soraik között az elveszettnek hitt B’rdot és meglepődve vette észre az ikertestvérét V’rdot. A páros elsöprő kegyetlenséggel vágott át a tömegen. Egészen ameddig el nem érték Dort. A két férfi üvöltve neki rontott Charos bajnokának. A két vadember kegyetlen ütéseit egy meglepően precíz és erős Dor verte vissza. Az ütéseiktől zengett az erdő, ameddig B’rd ében kőből készült fejszéje el nem törte a csontkardot. A kard szilánkjai végig karcolták Dort. V’rd oldalról a földre vitte, Dor éppen hogy el tudott hajolnia másik testvér ütése elől. Az ében meteorból alkotott fejsze megrepesztette a sziklás földet. Dor lelökte magáról az ősembert és a másik torkáért nyúlt. B’rdet a levegőbe emelte egy kézzel, ameddig az fulladozott kitépte a kezéből a bárdot. Lecsapta vele a testvérét, aki véres fejjel hullott a földre. Utána felemelte a fegyvert, hogy végezzen vele is. B’rd vicsorítva várta a halált. A kar meglendült, de egy pikkelyes vörös kéz megállította. Dor megfordulva megpillantotta az apját. A földre ejtette B’rdot, aki köhögve próbált eszméleténél maradni. Dor az új fegyverével büszkén a mellkasára csapott:
- Erős!
Az apja keserűen megrázta a fejét.
- Erős! – ismételte büszkén Dor, lábainál a legerősebb vadászokkal, akiket ismert.
Pokolkéz körbe nézett. A fertőzöttek tömegét egy sosem látott emberiség tartotta vissza. Olyan törzsek, akik régen ellenségeknek számítottak, most társakként szolgáltak. Mirz anyai hangja, V’rd asszonyának nyilai, Skra, aki csontkésével óvta a parancsokat osztogató Da’t, P’tr, aki fenevadját lassan győzelemre vezette az óriások ellen. B’rd és V’rd próbált újra talpra állni szemben a biztos halállal. Halfogó, Vadkan, Vérívó és Sötétség gyermeke egyként küzdött a túlélésért. Pokolkéz széttárta a kezeit.
- Ők erős. Ez erő – a démoni karját a fia elé emelte. – Ez romlás, ez gyenge.
A fiú sértetten nézte a karmos kezet, amit az ő sötét ereje ajándékozott neki. Az erőt, amit ő nagylelkűen megosztott vele. Megragadta az apja kezét és mélyen a szemébe nézett, majd egy kegyetlen mozdulattal levágta a kart. Az apja üvöltve zuhant a földre. A véres csonkot markolva ordított a fájdalomtól, ameddig el nem vesztette a hangját és már csak hörögni tudott. Az emberek megdermedtek. Mindenki, aki vezérük védelmére sietett, azzal végzett az ellenséges sereg. Pokolkéz tehetetlenül nézte a felé sietőket, ahogy a földre hullanak miután hátulról leölte őket a fertőzöttek népe.
B’rd, remegve mászott felé, hogy megvédje, de Dor félre rúgta. Az apja vérétől mocskos baltával emelte meg annak a fejét az állánál fogva, hogy újra lássa a tekintetét. Az idős férfi a fájdalomtól elveszett, nem bírt szólni, hallotta, ahogy a népe haldoklik, és lassan elesik, de a legrosszabb, hogy látta a fia szemében az örömöt. Dor nem tudta megtenni, ahogy a szomorú tekintetbe nézett a keze elgyengült. Újra oda tartotta a szabad kezét az apjának.
- Erős? – kérdezte megismételve az ajánlatot. – Mint én! Mind lehetünk erősek! Együtt!
Reménykedve figyelte az apját, aki nem bírt ránézni. Dor mégis kitartotta a kezét. Charos mosolyogva állt mögötte készen, hogy megossza vele a hatalmát és segítsen neki egy új személyt a seregébe állítani. Ám a kezet nem Pokolkéz fogta meg, hanem Da’.
Dor meglepve nézte a törzse bölcsét, aki békés nyugalommal állt előtte. A kettő mindig is gyűlölte egymást, most lehetséges szövetségesekként álltak. Skra, B’rd és Mirz dühvel és értetlenséggel nézték a fiú árulását. Nem tudtak odamenni, a csata vagy a sérüléseik kellően távol tartották őket az árulótól.
- Nem kell az erőd. Tudást akarok – szólt Da’.
Dor arcán megvető mosollyal pillantott hátra Charosra. Az csak biccentett és a sötét varázsa vörös fényekben táncolt végig a fiú testét. Az üres, szürke bőrű elnyúlt végtagú lény, amivé vált a megkopaszodott fejét fogta remegve, ahogy egy mindenható tudásának töredéke töltötte me azt. Dor nézte a többieket mutatva, hogy mit is kaphatnak, ha mellé állnak. Sakon elcsábultak és megindultak az árulók felé. Dor odahajolt a fiú mellé, aki még mindig a földön feküdt az átalakulástól. Mikor meglátta Da’ arcát lefagyott az a mosoly az arcáról. Da’ könnyek között nevetett rá. Da’ megragadta Dor tarkóját, lerántotta a fejét magához és a fülébe súgott:
- Fél tőled.
Majd a két ifjú ősember összenézett és lassan Charos felé fordultak. A vörös porondmester jelmezes férfi meglepve nézte a két alkotását és azoknak a komor arcait. Még jobban meglepte és kissé elbizonytalanította a fiúk mögött álló Zöld Asszony és Estköltő, büszke mosolya.
- Hol volt, hol nem volt – mondta Estköltő boldogan a fivére felé sétálva. – Volt egyszer egy sárkány, ami lángjaival romba döntötte a királyságot, éhséget és pestist hagyott hátra. Elperzselte a bőrüket és embertelen roncsot faragott belőlük. Megtörte őket, ameddig azok inkább szolgálták félve az életüket. Ám egy nap túlzásba esett és annyira megkínzott egyet, hogy az vértet vett és fegyvert ragadott. Ez a szörnylovag szembefordult a sárkánnyal és azt mondta, amit még soha senki – Charos akaratlanul is megremegett mikor a fivére befejezte a mesét: - Nem.
- NEM! – Üvöltötte Dor és egy ugrással átrobbant Estköltő képén. B’rd, rejtélyes meteorból készült kőbaltáját a mestere a nyakába állította. Charos vére lángra kapott, ahogy kiömlött a sebből. A férfi elkerekedett szemekkel zuhant a földre. Gyík nyelve táncolt és lihegve kapkodott a levegőért. A serege megtorpant. Fakó alakja láthatóvá vált a halandók számára is. A hold fényben a gonosz kígyóként sziszegett. Dor a fegyverért nyúlt, de Charos egy csapással a földre taszította. A fiú teste perzselten terült el. Mikor az apja utána nyúlt az égett darabok alatt megtalálta a fia emberi testét. Dor haldokolva az apjára nézett, aki sírva ölelte.
- Erős – búgta elismerve Pokolkéz a fiának.
Charos ördögi formája láthatóvá vált. A baltát hanyagan elhajította és vérző nyakkal felállt. Lángokba borult patás lábakon, sértett dühvel vonult át a tömegen. Nem érdekelte, hogy a serege nagyrésze már elbukott, az óriásait egy gomba takarta ősgyík fogyasztotta. Úgy döntött, ha nincs más, akkor a saját kezével írtja ki az embert. Befejezte a játékokat. Még a legbátrabb ősember sem mert sötét lény útjába állni. Pokolkéz, B’rd és a még mindig fejsérülésétől szédelgő V’rd nem bírta ráemelni a tekintetét a vörös ruhásra. Charos forró keze Da’ nyaka köré tekeredett, az égbe emelte és fojtotta, amitől a fiú bőréről levált a hús és a bölcs visszaalakult halandóvá.
- Tényleg azt hitted, hogy legyőzhettek? Hogy egy halandó elég erős ahhoz, hogy végezzen velem? Tényleg?
A lehelete kénkőtől bűzlött és a bosszúságtól szikrákat köpött minden szavánál. Da’ mosolygott, még amikor az arca kékesen el is színeződött. Fuldokolva próbált válaszolni:
- Csak addig kellett kitartanunk, ameddig véget ért a…
Nem bírta befejezni a szavait a fojtástól. Charos kérdezni akart, de a fiú kiesett a szorításából, mintha anyagtalanná vált volna. Az óriás szörnyei fákként borultak el. A fertőzött serege élettelen testekké csökevényesetek. Charos tehetetlenül nézett körbe. A teste fakult és hiába nyúlt a levegőért kapkodó Da’ felé az nem látta és nem hallotta már.
- Miről beszélsz? Mi tettél te pondró?
- Ő semmit – felelte Estköltő. – Te tetted ezt, emlékszel?
A kérdése után az Estköltő az égboltra mutatott. A vadkan csillagjegye homályosan eltért az esti égboltról és a farkasé csillogott a helyén.
- Letelt az időd. Vesztettél.
Charos nem hagyta magát, magyarázkodott, rángatta a fivére vállát, alkudozott, néha még sziszegve az emberiséget szidalmazta. Csak azt nem vette észre, ahogy a föld lassan elnyelte. Mire felfogta, hogy süllyedt már térdig eltűnt a vértől mocskos homokban. Idegesen körbe nézett és meglátta a húgát. Zöld Asszony oda lépett elé és egyetlen ujját a homlokához nyomta.
- Távozz!
Parancsára a föld elnyelte az üvöltő alakot, még pár láng kicsapott a földből majd végleg kialudtak a tűzek és eljött a csend. Mire a tavasz megfordult addigra Estköltő egy új dolgot súgott az emberek fülébe: Győzelmi éneket. A nő megrázta a fejét látva fivére azonnali kényszerét, hogy újat tanítson nekik. Szomorúan Pokolkézhez hajolt. A férfi meglátta őt. Zöld Asszony átvette a kezéből Dort.
- Vigyázni fogok rá kedvesem.
Pokolkéz csak sírva bólintott és átkarolta a lányát, aki sietett felsegíteni őt. A háttérben az emberek egy új ihlet alapján a győzelmüket hangos kurjongatásokkal fejezték ki, ami megtöltötte az örök erdőt.
Epilógus
Zöld Asszony és Estköltő boldogan nézték, ahogy a barlang előtt a máglyára hozzák az elfogott vadakat a vadászok. Az Újnap Havát ünnepelték és első lépésnek Pokolkéz összekötötte Skra és Da’ kezét. A párt a tömeg ünnepelte. Pokolkéz megragadta az ifjú férfi kezét és megemelte, hogy mutassa ő lesz a törzs új vezére.
Bent Mirz átkarolta B’rdot, aki visszatért a vadászatról pár karcolással.
- Senki se sérült meg?
- Jól vagyunk. Veled jobban lettünk volna – vallotta be a férfi. – Ti jól vagytok?
Mirz óvatosan visszaemelte a kisfiút a karjába.
- Jól vagyunk – felelte Mirz.
- Választottál már nevet?
Mirz kipillantott az ifjú párra, majd a fiára. Az első emberre, akit majd tudás vezet és legendákon nevelkedik majd.
- Daama – felelte az anyja.
Sajnos ismét késtem egy kicsit. Cserébe kicsit érdekes, hogy tavaly húsvétkor írtam az első novellát a Kőkorszakban. Ez azt jelenti, hogy a Kőkorszak minimum egy éve megy! Huh...
Kőkorszak 12. fejezet
Az a bizonyos szó
Kérdő óvatosan követte a nyomokat. Ismerte a sötétség gyermekeinek a vadász területeit. Bár a törzse nem vadászott, azért ő megfigyelte a többieket. Mindig tudni akarta merre járnak és mit csinálnak. Évente egyszer a törzs legnagyobbjai elvonultak egy ismeretlen területre. Okos vadász nem járt új földön, mert az új terület mindig ismeretlen és veszélyes volt.
Az egész helyet átjárta a halál üres és dohos szaga. A növényzet elhalt. Vadak csontjainak tömege hevert mindenféle. Óriási bordák között vonult, ragadozók koponyáival díszítve. Kérdő emlékezett rá, hogy pár törzs, mint az óriás pók törzse oltárokat emelt lényeknek, amit tiszteltek vagy féltek. Ez az egész egy oltárnak tűnt. Egy oltár a halálnak. Megannyi ízes húsú állat feleslegesen elrothadt teste hevert mindenfelé. Még a legyek vagy férgek sem jártak ide elfogyasztani őket.
Hogy lehetne keresni ebben az ürességben? Mi lehet az a Zöld Asszony, amit meg kéne találnia a férfinak? Kérdő nem értette. Minél beljebb jutott a csontok annál sűrűbbek lettek, nagy falat alkottak. A férfi érezte, hogy jó úton jár. Mögötte Estköltő járt biztatva őt. Nem kellett mondania semmit. A férfi fűtötte azaz egy szó, amit a kedvese mondott halála után. Mégis minden esetben mikor elcsúszott, elesett, vagy fájdalomtól és fáradtságtól összeesett Kérdő, akkor Estköltő félve reménykedett, hogy újra felálljon. A nap estévé vált mire átküzdötte magát a vaskos falakon.
A csontok falán túl egy piramis fogadta, amit emberi csontokból épített valaki. Kérdő valamit érzett mindez alatt. Remegve kezdte el kikaparni onnan azt a valamit. Az éhségtől és fáradtságtól gyenge teste remegett. Az éles csontok és a durva föld felszakította a kezeit. A végére állat módjára verte a homokot, ami nem adta meg magát. Újra és újra majdnem elájult, de az utolsó pillanatban hallotta a párja édes szavát és újra felébredt. Megint csak kapart és kapart.
Mikor végre megpillantott valami zöldet a földben új lendületet nyert és addig ásott ameddig meg nem látta a fiatal, tökéletes szépségű, szinte porcelán arcot. Könnyeivel küszködve térdelt a nő felett, nagy levegőt vett, hogy befejezze az ásást, de a teste nem mozdult. A bőre lángolt, a szájából hab jött fel, a szemei vért könnyeztek. Haldokolva zuhant a földre, a fertőzöttek rémcsapása mérgezte a testét, lassan elvéve az életét.
Estköltő tehetetlenül térdelt a férfi előtt, nem tudta megérinteni csak rettegve nézte, ahogy az élete elvész.
- Tán nem hitted fivérem, hogy engedem neked, hogy felébreszd a húgunkat? – kérdezte Charos megvetően. – Láttam a kis játékszeredet végig, rögtön gondoltam, hogy ez lesz a terved. Nézz az égre fivérem.
Estköltő keserűen felpillantott. A vadkan csillagképe lassan eltűnt a horizonton és egy másik alakult a helyén.
- A vadkan éve lassan véget ér és én nyertem. Az emberiség elbukik – vállon veregette a még mindig térdeplő Estköltőt. – Ne búslakodj! Jó játék volt, nem a te hibád, hogy vesztettel.
Charos hangosan kacagott, majd elhallgatott mikor Kérdő megmozdult. Nem fájdalomtól és haláltól remegve, hanem kitartással és akarattal. A porondmester alakja lángra lobbant, kígyó nyelve táncolt a szájában, aranypikkelyei megmerevedtek.
- Elég legyen! – üvöltött a haldoklóval, aki nem hallotta őt. – Add fel! Pusztulj meg végre! Átkozott féreg! Mit tettél vele? – kérdezte vádlón Estköltőt, aki csak mosolygott rá. – Mit mondhattál neki, amiért még a halál torkából is kimászna egy ember?
- Szeretlek – súgta gyengén utolsó szavával Kérdő. Pontosan úgy, ahogy a kedvesének akarta mondani. Csak az ő arcát tudta odaképzelni a keze alá, ahogy ezt kimondta, de a valóságban a Zöld Asszonyt szólította meg ezzel. A nő szemeit kitárta, a csontok remegve repültek szét.
- Én a helyedben távoznék, fivér – jegyezte meg cinikusan Estköltő.
Charos a szétrobbanó csontok halmával vált semmivé. A völgy megtelt élettel. A flóra befedte a halált, új életet alkotva. Vadvirágok díszitették a csontokat és azoktól előbújtak az állatok. A növényzet kizöldült, a madarak énekeltek, az új évszak eljött. A hajnali fény életet lehelt, elhozta a meleget, az erőt.
Estköltő szemét eltakarva kereste a húgát. A valamikori csontok piramisa egy fákból alakult trónná vált. Azon ült keserűen a Zöld Asszony karjaiban az elhunyt Kérdővel. A tavasz avatárja szomorúan nézte az ősember tetemét, akinek szerelme felébresztette kedvese helyett. A nő türelmetlenül Estköltő felé fordult.
- Mi történt?
Kérdezte a vadon minden vadságával a hangjában. Estköltő felelni akart, amikor Skra óvatosan megérkezett a völgybe. A kis lány gyámoltalanul az asszony elé borult.
- Az oltalmadra van szüksége az apámnak és mindannyiunknak, anyám.
Kicsit megkésve és szerintem a javításnak kellett volna még pár kör, de így jártam.
Kőkorszak 11. fejezet
A vadkan kora
Az erdő száraz és rideg maradt. Saras foltok mutatták, hogy a hó elolvadt és az eső hullott, de meleg sosem jött el igazán. Feketére rohadt foltokban állt az avar, amit csak a menekülő vademberek léptei zavartak fel.
Egy évvel ezelőtt ezek az ősember ősi ellenségként vonultak egymás ellen. Véres küzdelmet vívtak, vízért, húsért és búvóhelyért. A háború setét találmánya most egységbe kovácsolta őket. Szájról szájra járt a Sötétség Gyermekeinek sikeres védelme a rejtélyes rémekből álló sereg ellen.
A végtelen erdő kiürült. A növények nem virágoztak ki, a vadak nem tértek vissza, a folyók kiszáradtak. A törzsek éhező vadakként menekültek, ahogy a fertőzöttek tömege lassan körbe vette őket.
Sajnos volt rosszabb is. Az erdőben új gyilkos járt. Rettegő gyermekek szorongatták a szüleiket, akik bizonytalanul közlekedtek az alvó rengetegben. A világ, ami régen a királyságuknak számított, most idegen és holt tájjá csökevényesedett.
A távolból harcidobok dala hallatszott. A tapasztalt vadászok felismerték, ők is ezzel hajtották a vadakat, de az erdőben már nem volt préda. Ahogy tekintetükkel keresték a hang forrását, a szemük a megannyi törzsből összekovácsolt, félelemtől hajtott ember tömegre tévedt, akit vezettek. Most ők a préda.
A vadászok, tettre készen fegyvert ragadtak és irányba parancsolták, az öregeket, ifjakat és sérülteket. Szinte beteges gyűlölettel ismerték fel a hasonlóságot a gyámoltalan nyulak és a törzstagok között, ahogy azok pánikolva menekülőre fogták.
Kezek rámarkoltak a fegyverekre, emberek, kik valamikor még ellenségként tekintettek egymásra, most egyetértve, álltak egymás mellett védve a másik családját. A bokrok mozogtak, ahogy a dobok hangosabbak lettek. Röfögő, kacagó hangok kíséretében vadkanok sörénye és agyarai villantak ki a fák takarásából.
Hiába zakatolt a vadászok szíve, tudták, hogy ezek nem vadak, ezek emberek. Az első vadkan koponyás harcos kiugrott a bokrok közül, az egyik védőre vetette magát és a lándzsáját mélyen a mellkasába merítette. Kacagva mozgatta a fegyvert benne ameddig a férfi abba nem hagyta a mozgolódást. A vaddisznó koponya eltakarta a kacagó arcot, amiről az elhunyt vére csepegett alá.
A következő támadót az egyik női vadász elkapta. A baltáját félre taszította, mire a vadkan sisakos a nő nyakába mélyesztette a fogait. Vadkan törzs tagja nem hagyta abba, mikor a sikolyok elhaltak. Élve ette meg a nő torkát. A védelmezők végre megértették, hogy ezek az ősemberek megszegték a rendet és a vad fogytán, emberhúst fogyasztottak.
A vadászok próbáltak védekezni, de a vadkan törzs tagjai egyesével elkapta őket. Gyorsan kirontottak az erdőből, ha egy csapással nem öltek meg valakit, akkor berohantak újra a fák közé. A vadkan koponyáktól és szőrméktől annyira egyformának tűntek, hogy senki sem tudta megmondani hányan lehetnek. Vézna alacsony, kis vadaknak tűntek. Elkaptak egy áldozatot vagy elkezdték enni vagy berángatták az erdőbe. Nem érdekelte őket, hogy megsérülnek, sőt sokszor feláldoztak maguk közül egyet, mikor az kirobbant a sűrűből támadni és a vadászok egységesen ellene fordultak, hogy lándzsáikkal leterítsék, addig többjüket elkapta és elrángatta a kannibál törzs.
Percek alatt a vadászok markáns száma lecsökkent pár főre, akik rájöttek, hogy pontosan azt adták meg a vadkan törzsének, amit azok akartak. Az erős, húsos, friss darabok maradtak hátra. Hetekre elég ételt biztosítottak ezeknek a szörnyeknek.
A végtelen erdőből a halál sikolyok lassan elhallgattak. A túlélők rettegve menekültek a barlang felé. Utánuk eredtek a kisebb és gyengébb vadkan sisakosok, akiknek csak a maradék járt volna. Azok nem elégedtek meg annyival, több húst akartak, ha kell hát megelégedtek volna egy gyermekkel is.
A rémek lassan utolérték a menekülteket. Azok még mindig sérülteket cipeltek, bizonytalan gyermekeket és járni alig tudó időseket. A gyermek érezte a mocskos, hegyes karmokkal rendelkező kannibál a hideg ujjait a lábára markolni. Sikoltott, de csak csúszott ki az anyja kezeiből. A törött fogú emberevő felé, aki mögött hiénaként kacagva érkeztek a társai. A gyermek szemeit lecsukva elfordult a szörnyű látványtól. Forró eső borította be, majd a kéz elernyedt. A szörnyeteg még állt, mikor a gyermek kinyitotta a szemét, a kannibál beteges pozícióba fagyva nyúlt felé, de már nem élt. Négy lándzsa szegezte örökre oda.
A sötétség gyermekei büszkén álltak a barlangjuk lábánál. Újabb lándzsákat vettek elő. A vadkanok kacaja elcsendesedett. A kannibálok még a társuk tetemét sem merték elvinni ételként. Félték az utolsó nagy törzs erejét, meghunyászkodva visszamenekültek az erdőbe.
A túlélők félve borultak a védőket vezető Mirz elé, aki anyaságának hála még nagyobb lett. Alakra akár maga a termékenység istennője. Széles, büszke és erős. Hasa gyönyörűen mutatta a gyermek nagy vadász lesz. A nő finoman lehajolt és felsegítette őket.
Pokolkéz Da’hoz fordult. A falu ifjú bölcse csalódottan nézte az érkezőket és a bent lévőket. A barlangban nem sok hely maradt. Elsőnek jó dolognak vélte az újak befogadását látva hány embert vesztett a hideg évszak és a háború során, de mára látta, hogy nem fogják sokáig bírni. A valamikor Holtkezet nem érdekelte, segíteni akart, esélyt adni mindenkinek. Da’ keserű reménytelenséggel fordult Pokolkéz felé, akinek tekintete nem tűrt ellentmondást.
A bölcs sóhajtva kapart össze némi ételt és egy kényelmetlen apró területre vezette a túlélőket, hogy szét osszák maguk között azt a keveset. Da’ úgy érezte az apa meg akar mindenkit menteni, mert a fiát nem tudta, de ha ez így megy tovább, a törzse önmagát emészti fel. Csak üres keserűséggel figyelte a még ételt remélő gyermekeket és próbált elfordulni tőlük.
Skra, Pokolkéz lánya tehetetlenül figyelte mindezt. Az apja visszaült, hogy életbe tartsa, a máglyán a tüzet, ameddig a férfi, akit kedvelt tudta, hogy az már rég halott. Az apró, vörös hajú leányzó, vékonyka alakja lassan eltűnt a barlangból. Mindig is könnyen járt az árnyékok között, mostanság nem volt más csakis árnyék ebben a világban. Már kint járt mikor Mirz elé lépett. A két nő hosszú pillanatig nézte egymást.
- Hozd őt vissza nekem – kérte a vadásznő.
Skra biccentett és megindult az erdőbe.
A művészet imitálja a valóságot, ahogy a mi világunkhoz hasonlóan ebben a misztikus Kőkorszaki vad világban a tavasz nehezen akar eljönni. Persze ebben a világban sokkal mágikusabb oka van ennek, amit tudhat az olvasó, ha az első történet óta követi az első emberek eposzát. A következő fejezet csütörtökön jön!
Kőkorszak 10. fejezet
Ősi királyok
A hó elolvadt, az égből fagyos, lassú, nagy cseppekben hulló eső áztatta a végtelen erdőt. A nap fáradtan, hanyagul melegítette fel egy kicsit a világot, de az est még mindig uralkodott.
A láp barnás vízében fodrokat teremtettek a fertőzöttek zöld nedvei, ahogy lassan vonultak az átkozott birtokon. A Kérdő az árnyékokból követte őket. Halfogó lévén a csúszós felületeken ugrálás a szakterületének számított, könnyed hanyagsággal haladt a göcsörtös ágakon és a vízből kiemelkedett gyökereken. Mindig takarásban, mindig csak figyelt. Remélte, hogy ha követi a vörös lényt, aki elvett tőle mindent, akkor rájöhet, hogy mi a gyengepontja. Jól ismerte a mocsárt, amiben jártak. Tiltott föld, ahol a száműzött sámánok mérgezett lelkei kísértettek.
P’tr, a Sötétség gyermekeinek valamikori sámánja hanyag érdektelenséggel fordult a megszálló rémek felé.
- Ez nem a te birodalmat – szólította meg Charost. – Távozz.
A sámánt nem zavarták a szörnyek, amik körbe járták a fára eszkábált otthonát. Nem rémisztetté meg a rejtélyes vörös ruhás alak, sem, aki hanyagul sétált a víz felszínén, szárazon az eső közepén. P’tr teljes nyugalommal folytatta a krokodil bőr nyúzását.
Charos elismerően fellépett a padlózatra. Karmos keze játékosan végig táncolt a kis csontokból készült kegytárgyakon. Keze kinyúlt P’tr felé. A rontása elérte a sámánt, remegve esett a földre. Mohától és gombától takart köpenye alá rejtőzött, hörgött, ahogy Charos varázsa megrontotta a testét és lelkét. A démon rájött, hogy bölcsebb személyekre lesz szüksége. A nyers erő már kevés az emberek ellen.
A gonosz lény szinte magabiztosan nézte az alkotását, mikor P’tr megállt a remegésben. A férfi változatlanul állt fel. Az eső borús egén végig táncolt egy gyenge villám, a fénye felfedte az ősi sámánokat, akik őrizték a lápot. Több száz, szinte a mocsárral eggyé vált csontváz serege, sötét, szakadt szőrmékben, nézett vissza a démonra, aki elismerően biccentett.
- Talán a lelked már nem eladó, de a testedet még eltörhetem – szólt Charos és csettintésével harcra parancsolta a fertőzötteket.
- Ez nem a te birodalmat – szólította fel P’tr ismét a porondmestert. – Távozz!
- Akkor a tiéd lenne, kicsiny ember? Vagy kihalt őseidé?
A víz megremegett. A támadni készülő lények mind a vízbe estek. Csak Charos és a sámán álltak rezzenéstelenül. Valami a láp mélyéből robajló hangon közeledett, akár egy mennydörgés a múltból.
- Ez az ő birodalma volt és örökre az övé lesz.
P’tr válaszát kísérte egy robbanás, ahogy a vízből kiemelkedett egy gigászi, rohadt pikkelyekkel takart élőholt hüllő, ami messze a fák fölé emelkedett. Már ekkor kikapott egy fertőzöttet és kettéharapta azt. Az egyik fára lépve üvöltött a fertőzöttek felé. A zsarnok gyíkkirály, élettelen szemeiből zöldes fény világított.
Charos hátra intette a fertőzött seregét, a zöld vérű szörnyei távolodtak a sámán odujától. Maga a porondmester pedig, akár egy láng a szélben szertefoszlott.
- Lényegtelen milyen kis állatkát ébresztesz fel, a törzsed elbukik, ameddig te itt rohadsz meg a holtak között magányosan. Én pedig végig nézem, ahogy a magány elveszi az életed, majd mindenki elfelejti, hogy léteztettek és semmivé foszlik az örökséged! Ehehehehehehe!
A démon kacagása még visszhangzott egy ideig a keserű esőben. P’tr és az óriásgyík szótlanul figyelték, ahogy Charos sötétsége távozott.
Kérdő is így akart tenni, mikor a sámán felé fordult és egyenesen a szemébe nézett, hiába próbált elrejtőzni.
- Kérdezz! – parancsolta P’tr.
- Hogy állíthatom meg őt?
- Sehogy – válaszolta szomorúan a sámán. – Te sehogy. Mi csak emberek vagyunk.
Kérdő fejét lehajtva indult tovább, elfogadta a sorsa lehetetlenségét, de ez nem állíthatta meg.
- Van valaki, aki segíthet – szólalt fel P’tr. – A törzsem el fog veszni és nincs ki megszólítsa őt. Ébreszd fel a zöld asszonyt. Hozd el az Új Nap Havát!
A publikálással párhuzamosan írom a következő részeket, teljesen olyna érzésem van, mint amikor a Horror Havát elkezdtem és megpróbáltam 31 fejezetet írni így a végére néha aznap még írtam mikor ki kellett volna raknom a részt. Kicsit hiányoltam ezt a vad hajszát. Ez a történet sokat vesz a Havazás trilógia nevű novelláimból.
Kőkorszak 9. fejezet
A havazás vége
Az Estköltő gyászosan figyelte, ahogy a gyenge és apró törzsek sora elbuktak Charos démonai ellen. Sokszor nem ölte meg őket, hagyta, hogy a sötét vágyaiktól az új fertőzött sereggé alakuljanak. A művészet avatárja gyászosan figyelte, az utolsó tagjait a halfogó törzsnek, ahogy a saját családtagjaik végeznek velük. Charos hanyag mosollyal hagyta magára a szarvas alakot, hadd nézze, ahogy az általa úgy kedvelt emberi faj elvész.
Estköltő, ez a gyönyörű vékonyszakállú nő, vagy nagyon finom vonású férfi, őszinte keserűséggel figyelte, ahogy az egyik általa óvott és sokszor tudtán kívül tanított ősember éppen őrjöngve a fojtogatta a párját. Sokat kérdezett ez a férfi, mindig hajtotta a rejtvény és a tudás vágya. Minden, amit Estköltő imádott az emberben, de ez… elveszett az átoktól, ahogy fertőzöttként zöld vérű szörny formájában egyesével ölte meg a szeretteit.
Az ősi isten könnyeivel küszködött, de nem azért, amit a férfi tett, hanem azért, amit ő készült tenni. Finoman odatérdelt a haldokló nőhöz és a fülébe súgott egy szót, ami az előtt nem létezett, ami milliók halálát fogja majd elhozni, amiért az ember mindent fel fog áldozni:
- Szeretlek – súgta a nő gyámoltalanul. Végre egy szóba kifejezve azt az érzést, amiről nem is értette mi az. Csak ismételte az Estköltőt, mert a szó helyesnek tűnt. A szorítás enyhült a torkán. Az ősember öntudatra ébredt. A sötét víz, amibe a lélek elmerült, abba ez az szó fakó fényként világított be. A fagyos tenger mélyén akár a nap gyenge sugara. A tudat a felszínre úszott kapaszkodva ebbe a szóba.
Akár az első lélegzet a felszínen, a férfi levegőért kapkodva újra emberré vált. Köhögve hányta fel a zöld mérget a testéből. Nehezen körbe pillantott, kereste az új szó forrását. A szóét, ami mindent jelentett neki. Megtalálta az ujjai között. Remegve engedte el az asszonya nyakát, de az már nem élt. A férfi bőgve bámulta a kezeit, térdelve az elvesztett társa mellett. Bár nem láthatta a vállát egy isten fogta könnyeivel küszködve.
- Miért? – kérdezte a férfi az égtől dühösen. – MIÉRT?
Üvöltötte a kérdését, azzal átkozva a világot. Estköltő sírást abba hagyva elmosolyodott. Elérte a szörnyű célját.
Charos hanyagul sétált át a csatatéren. A vörös bundás farkastörzs küszködött az óriás pókok törzsével. A farkasok alkut kötöttek a vörös jelmezessel, hordták színét és emberé váltak. Cserébe ő harcba küldte őket, hazudva, hogy ha győznek nem lesz több ember e földön.
A kérdező ősember azonnal rájött a trükkre: lesz ember, csak farkasokból. A vadak azzá válnak, mit a legjobban gyűlölnek. Az ember elleni küzdelmükben feláldozzák a farkas mivoltukat. Nem számított. Az ősember szótlanul követte a fák között a porondmester jelmezes alakot, akit az átka óta tisztán látott.
A barlangban, amit a póktörzs védett Charos arrogánsan félre söpörte a csontokat és bevonult. Pálcájával megütötte a követ a talpa alatt. A tűzrakások újra lángra lobbantak. A pókhálók szövevényes takarásában négy máglyarakás fénylett fakón. A Kérdő nem ment utána, a barlang szájából figyelte mi történik. A sötét isten lassan felmérte a barlangot és az abban rejtőző gyenge törzstagokat. Szándékosan felfedte magát. A gyermekek sikoltva nézték az ismeretlen alakot. Ő élvezettel hajolt oda egyhez és kitépte a kezéből az apró fa faragást, amit úgy szorongatott, mintha az élete múlt volna rajta. A kislány megszeppenve utána akart nyúlni, de Charos sárgásan csillogó pikkelyes kezének látványa elrémisztette.
Arany szemei megvizsgálták a játékszert. Egy furcsa pókot formázott. Charos elhátrált pár lépést. Meglátta a falakon a nyolc szem jelét. A megannyi rajzot egy ősi pókról, ami nagyobb, mint a planéta maga. Akaratlanul leejtette a fadarabot.
- Zic’s.
Bár első hallásra Charos súgta a nevet, mégis az ősember számára úgy tűnt, mintha százan majd ezren ismételnék, majd milliónyian súgnák a fölébe. Ezer apró lábat érzett a hátán végig szaladni. Az ősember remegve látta, ahogy a szótól elsötétedett a barlang csak a négy tűzrakás fénye látszott a távolban, minden más koromfekete sötétesébe borult. Majd még egy máglya fénye izzott fel, aztán egy újabb, még egy és egy utolsó.
Charos rémült alakja félve táncolt körbe, ahogy a teljes sötétben a nyolc tűz zölddé vált. A vörös jelmezes félve lehajtott a kalapját eltakarva a szemeit. Meghajolt és úgy maradt. Halk szavait nem hallhatta a Kérdő, de az még ő maga is érezte, hogy az, amihez szól ősibb, mint bármi e világon. Látta, hogy a Charos kalapja alól izzadság cseppek hullottak a földre.
Az ősember érezte a szólítását. A két entitás hangjai akár a halál dala, ami végső táncra hívná őt. Egy őrült részegség, amiből nincs ébredés. Nem tudta még ő maga sem, miféle erő vette rá, hogy végül sikeresen elrántotta a tekintetét a barlangból. A barlang szája mellett zuhant a földre a szemeiből vér folyt az arcára. A tudata lángolt. Levegőért kapkodva elfelejtett elbújni mikor, a haragos Charos kivonult a barlangból. A vörös jelmezes oly dühösen vonult, hogy észre se vette a volt áldozatát. A csatatéren egy unott mozdulattal a földhöz koppantotta a porondmesteri pálcáját és a harcoló vörösbundás harcosok egyszerű farkassá váltak, amik rémülten futottak szerteszéjjel.
Az ősember rájött aznap valamire: vannak mások. Csak keresnie kell olyat, mint ez a vörös alak, aki majd segít legyőzni őt. A háttérben Estköltő szótlanul figyelte mindezt.
Ironikus, hogy amikor ezeket a szavakat írom, a világ az első igazán nagy kihívásával küzd ebben az évezredben. Az ablakomon kívül, a COVID-19 betegség félelmetes sebességgel terjed és ezt nehéz ignorálnom. Az emberiség kezdetéről írok egy sorozatot, miközben az emberiség önön végéről kelt rémhíreket mindennap.
Az egész projekt kozmikusan állt össze. Pár éve kezdtem neki, hogy éveket találok ki magamnak, mint a videójátékok és azoknak a tematikáját füzöm bele az évben készült alkotásimba. Erről ezerszer írtam szóval térjünk rá a Vadkan Évére. Nem tudtam mit fogok kezdeni ezzel az évvel, de a fő elképzelésem és az elsődleges célom egy egységes történet volt. Eredetileg persze picit merészebb elképzeléseim is akadtak, de erről majd később írok.
A vicces tény, hogy ezt az egész „évek” ötletet elsődlegesen a heartstone játékokból vettem át. Tavaly, mikor bejelentettem a Holló évét, ők is a Holló évét ünnepelték. Ez évben azt akartam, hogy kivéve a pályázati novelláimat, minden új írásom egy egységes őskori fantasy világban fog játszódni. Párhuzamosan a HS csapata meghirdette, hogy egy éven át minden kiegészítőjük egy nagy narratíva lesz, egy hosszú és epikus csata a jó és rossz között.
Azért akartam a Kőkorszakot, mert érdekelt az ember a lehető legjobban lecsupaszítva. A legnyersebb és vadabb formájában bemutatva. Nem tudom miért, de ez idő alatt pont beszereztem a kedvenc íróm, Robert E Howard Kull, és az Ősök könyvét, aminek az elején ősember novellákat írt Howard. Utána megtudtam, hogy 19 nyarán megjelenik az egyik kedvenc animátorom Genndy Tartakovsky új sorozata Primal, ami egy ősemberről és a dinójáról fog szólni. Ennyi égi jel egymás után.
Arra gondoltam, hogy nem új karaktereket találok ki, hanem minden fontosabb szereplő egy létező alkotásomból adaptált személy lesz. Egy furcsa kőkorszaki fantasy, ahol az ősemberek, mint már megírt és számomra fontos novella és könyv karakterek. Ez létrehozott egy vicces anomáliát. Sok karakteremmel, most előbb fogtok itt találkozni, mint az eredetivel. Én úgy fogom ezt fel, mint egy vicces kihívás, vajon mit szólnak majd az olvasóim, mikor találkoznak az igazi Mirzával, aki egy igazi hős, a főnix kiválasztott bajnoka, egy medvenő, Terra misztikus világából? Megváltozik ettől Mirz, az óriási vadász asszony képe? Vagy Mirza kap egy kis félelmetesebb, durvább formát, látva, hogy van egy ennyire vad és kemény oldala is?
Ez csupa izgalmas kérdés egy írónak. Párhuzamosan elkészült egy könyvem, vagyis befejeztem a javítását és elküldtem az Aranymosás pályázatára. Biztosan ezerszer írtam már erről is és elnézést miatta. Van valami izgalom és feszültség bennem. A művem olyan nagy színpadra került, amire még egy sem az előtt. Egy részem retteg, a másik rúgja magát, hogy mi tartott ilyen sokáig. A könyvem egy jó bemutatkozó, egy méltó első próba. Még nem az, aki vagyok, de már az, aki lenni szeretnék. Ha elolvastátok és visszajöttök a blogra olvasgatni, látni fogjátok, miért mondom ezt. Természetesen, amint olvashatóvá válik a honlapon, teli plakátozom vele a blogot!
Nagyon sok őrület történt velem november óta és mindig megfogadom, hogy a magánéletemet nem teregettem ki, mert úgy érzem ez nem magyarázat egy író történeteire csak kifogás. A könyv elküldése más, hisz az ide tartozik. Viszont végeredményben a fogadalmam, hogy minden hónapban új fejezetet publikálok sikeresen elbukott, amit kimondottan szégyellek. Lassan sikerül visszaülnöm a lóra és folytatnom az ősi emberek eposzát. Ahogy ülök itt a barlangomban, félve a kinti világot és csak reménykedem egy fényes jövőben, végre megértem a karaktereimet. Ők kitartanak, tegyünk mi is így.
Párszor már írta itt, hogy szeretem az Áprilist afféle évzárónak tartani. Ki tudja miért, de a legtöbb téma, ami érdekel az ekkortájt éli a csúcsát és látva, hogy ezek inspirálnak engem logikus, hogy ez az időszak érdekesebb számomra.
Sok minden, amit úgy vártam ebben az Áprilisban elmarad. Nem nagy ár ez azért, hogy a világ átvészelje azt a csapást, ami most terjed. Mégis szomorú, hogy talán az egyik kedvenc időszakom a világon, most kimarad. Szeretném, hogy ez ne rontson el mindent. Holnaptól a Kőkorszak visszatér, jobban, hangosabban és gyakrabban, mint valaha.
A terveim szerint minden napra kirakok egy részletet, vagy pár gondolatot a sorozatból egészen ameddig be nem fejezem. Ha minden jól megy, akkor még Április közepe előtt.
Holnap: A kőkorszak iróniája (gondolataim kicsiny kaotikus kollekciója)
Holnapután: Kőkorszak - A Havazás Vége (9. rész)
Jöhet a januári fejezet. Csak képzeljétek ide a fagyos hideget és havat. Ha akkor olvassátok ezt, amikor kiraktam a novellát, akkor képzeljétek el a tegnapelőtti napot.
Kőkorszak 8. fejezet
Fagymarás
A tél leghosszabb ideig az emberiség utolsó meghódíthatatlan ellensége volt. Hónapokra a világ hibernációba merült. A nappal annyiban különbözött az estéttől, hogy az égen vonuló nehéz fellegek fakószürke fényben derengtek. A hó végtelen királysága uralkodott mindenhol.
A hideg lehetetlenné tette az utazást, a vadászatot és a gyűjtögetést. Az, aki megpróbálta megszegni a hideg évszak szent törvényeit az életével fizetett érte. Majd eljött a háború és mindez megváltozott. Nem volt ideje az embereknek raktározni télire, a csata elrémisztette a vadakat és a fertőzés megrontotta a gyümölcsöket. Az emberiség haldoklott a barlangjaiban, egy sötét alak pedig kacagott.
Charos, a gonosz megtestesítője, vörös porondmester jelmezében nézte a hóban tévelygő embereket. Újdonsült sikerét Dornak köszönhette, a sötétség törzsének leendő vezérének. A vezér fiát megrontotta a varázslatával, elcsábította, sötét szavakat súgott a fülébe, amik igaznak csengtek a belső vágyainak. Charos kegyetlensége embertelen volt, nem értette hogyan élnek, mire vágynak azok, akiket el akart buktatni.
Ellenben Dor, Holtkéz fia, a törzsfő elsőszülött gyermeke ismerte az ember útját és tudta hol kell lecsapni. Szürkésen száradt szaruvértben járt, ember csontból faragott kardot húzott maga után. Kék haját kiseperte a sárga szemei elől, ahogy fertőzött szörnyeit a barlang felé vezette, ahol ő maga is született. Zöld slejmet csepegő élőholt serege lassan vonaglott utána. Az erdő sötétjéből villantak fel Charos gonosz szemei. A hegyoldalon, a barlangszája felett állt kimérten az Estköltő, sajnálkozva nézett le a gyülekező seregekre, gyászosan figyelte az emberiség csatáját.
Holtkéz vezette a törzsét, büszkén ment előre, ameddig fel nem ismerte a páncélos lényben a fiát. Az ember még nem ismerte azt, hogy szörny. Nehéz volt félni az ismeretlentől mikor még szinte minden az volt. Mikor az első vadlovak átrohantak a hegy oldala előtt az ember azt hitte földrengést érez, így is hívták őket, a rengetők. Nem voltak még szörnyek, lehetetlen dolgok, mert az ember fejében még minden lehetségesnek tűnt. Mégis ahogy az apa nézte a fiát, az emberi agyban először lett értelme a „lehetetlen” gondolatának.
Holtkéz, bár egy elhalt kart rejtett szőrméi alatt, mindig is erősnek mutatkozott, nagyobbnak, mint bárki. Ez az óriási alak remegve bámulta a szörnyet, ami felé vonult. A hóesés végre elállt és gyönyörű érintetlen pázsitot alkotott. A két vezér találkozott középen, mögöttük egy-egy önmagát hergelő sereg. A törzsfő a jó kezével finoman kinyúlt és félre seperte a furcsa tószínű tincseket a gyermeke hajából. Dor undorral és szégyennel húzódott el a finom érintés elől. Kérdezni akart az apa, mi történt, hogyan, a szemeiben könny gyűlt. Dor bűntudattal hajtott fejet majd felpillantott büszke mosollyal.
- Dor erős – mondta kihúzva magát. – Mind erősek leszünk.
Holtkéz elhúzta a kezét. Megrémült a gyermekétől, aki ettől dühös lett.
- Nem érted.
Dor mérgesen tett egy kört a hóban. Szinte olvadt a talpa alatt. A szíve majdnem betörte az oldalát, olyan hevesen vert, a légzése szinte fojtogatta. Hogy nem érthette az apja? Hogy nem láthatta mit tett Dor az erőért? Megmutatja. Az apjához kapott. A törzs egy emberként indult támadni. A fertőzöttek védelmére keltek a mesterüknek. A két sereg egymásnak ütközött. A halál és fájdalom dala szólalt fel. Holtkéz a sajátjai segítségére akart kelni, de a fia markolta a halott vállát. Az a rossz, ami lüktet a fiú vérében szivárgott a karmaiból, bele az öreg férfi karjába. Az átok, amit hordott pumpálva lüktetett át az elhalt végtagba. Holtkéz üvöltött, nem emlékezett rá, hogy mikor érzett bármit abból a karból utoljára. Kínok között omlott a fia lába elé a csatatér közepén. Dor kedvesen lehajolt hozzá, ránézett a férfi új karjára. Az apa meredten bámulta a végtagot.
- Erős – ismételte meg Dor büszkén. A csata megállt, amikor Holtkéz felemelkedett a hóból. Magasba emelte az új karját, amit pikkelyek borítottak és a végén ragadozómadarakhoz hasonló hosszú karmok görbültek. Hosszú idő után először mozgatta a kezét. Ámulva figyelte, ahogy az ujjai követik a gondolatait. Figyelte, ahogy a fakó napfény világító aurát ad neki. A két sereg némán nézte az törzsfőt.
Dor az apja mellé lépett és boldogan biccentett. Holtkéz az örökké érzelemtelen tekintetével fordult felé. A fiú túlkésőn látta meg a fagyos tekintet mélyén forrongó mérget. Még később a raptor karmokat, amik az arcát tépték meg. A fertőzöttek vezére véres arccal borult a hóba, vörösre festve azt. Holtkéz előre lépett karmairól saját gyermeke vére csepegett. A szörnyek megtorpanását kihasználva törzs újra támadt és győzedelmeskedett. Dor az arcát borító véres karomnyomokat fogta és meglepve nézett fel az apjára. Az szörny kezét mérte fel majd a fia szörny külsejét.
- Gyenge – búgta mély hangján. Dor rettegve a kardjáért nyúlt. A hóból vadmacskaként ugrott fel, de a támadását Holtkéz hanyagul söpörte félre. Egy pofonnal, az emberi karjával újra a földre küldte. A veszedelmes szörnyből újra kisgyerek lett, aki tehetetlenül tűrte az apja büntetését. A harc esélytelen maradt. Az apa nem támadta meg a fiát és az meglepetésében képtelen volt igazán megsebezni őt. Idővel, ahogy a fertőzöttek száma csökkent Charos kígyóként sziszegő hangja szólalt meg Dor fülében:
- Befejeztük. Nem ma győzünk. Gyere haza.
A gonoszságtól romlott lények menekülőre fogták. Dor még egyszer visszapillantott a törzsére, amit egyszer uralni akart, most gyűlölettel dobálták ők kövekkel. Egy pillanatra látta az apja tekintetét, azt kívánta bárcsak ő is gyűlölettel nézne rá, de az apja szomorú volt és csalódott. A fák közé menekült keserűsége elől, bár még mindig érezte magán.
Dor megalázkodva zuhant, Charos lábai elé. Az megveregette a szarupáncélos hátát. A fiú arcán a három karmolásból elállt a vérzés.
- Jól áll – mondta játékosan a porondmester. – Ne aggódj, nem fejeztük be, de te egyedül kevés leszel. Ezek a szörnyek, amiket alkottam buta, üres testek. Kell több olyan, mint te. Van is pár ötletem – kacagta gonoszan.
Holtkéz és harcosai visszatértek Mirz lépett először hozzá, segítette bejönni a barlangba.
- Nekem kellett volna vezetni a csapatot.
Holtkéz Mirz már igencsak gömbölyödő pocakjára tette a kezét és megrázta a fejét nemlegesen. Az óriási vadásznő, most nagyobb és szebb volt, mint valaha, a termékenység szimbóluma. Minden vadász a kedvére akart tenni amióta a párja eltűnt az első csatában. Mirz tudta, hogy nem harcolhat, mert minden új tagra szüksége lesz a törzsnek ennek a végén. Megadóan bólintott és bekísérte a vezért.
A törzsvezér beült a tűzhöz és nézte az új karját, ahogy sokan mások. Pár bátor gyermek megfogta és meg is simogatta. A sárga tűzben a zöld pikkelyek vörössé váltak. Estköltő mögötte állt és figyelte, ahogy a törzsfő rájön, már nem Holtkéz többé. A neve Pokolkéz.
Kicsit... nagyon megkésve a novemberi fejezet! Védelmemre szóljon elkészült novemberben, csak publikálni nem volt időm. Mégis, hogy hű legyen a hangulathoz képzeljétek ide november csípős hideg napjait és az esték egyre sötétebbé válnak. A történet még közel áll a horrorhoz, hogy egy átmenet legyen a Horror Hava félelmetes sötét meséi között és a Kőkorszak véres, nyers brutalitása között. Remélem sikerült.
Kőkorszak 7. fejezet
Véres Balta
B’rd egy hónapja harcolt az erdő szívében. Charos hiába küldte utána a fertőzött harcosait, a rejtélyes égi sziklából készült fejszéje mindet legyűrte. A fővadász keze remegett, nem bírta már mozgatni napok óta. A szörnyek nem engedtek aludni, még vadászat közben is megzavarták.
A törzs legnagyobbja lesüllyedt egy állat szintjére. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta ezt a négykézláb kúszó, fáradt és éhes, már beszédet felejtő alakot az igaz vadaktól, az a baljában tartott kőbalta volt. B’rd gyakran magához ölelte, remélve, hogy a hideg kő megnyugtatja. Ezzel kereste a világ középpontját, amit napról napra vesztett el.
Egy sötét hónapnyi öröknek tűnő harc után a férfi denevérek rikoltására lett figyelmes. Mosolyogva nézte az ében szárnyasokat elrepülni. A barlangjaik felé indult meg. B’rd családja már járt erre. Tán évtized telt el azóta, de még mindig ismerte a járást. Útja során egy sziklás hegyoldal felé tartott. A legfélelmetesebb mégis az volt, hogy ezek az ember magas oszlopszerű sziklák, amik az utat kísérték, azokon belül egy száll fű sem nőtt. Mintha maga a természet is félte volna ezt a sötét útvonalat, amit B’rd választott.
A sebektől fájó alakra, barnára száradt vér borult, akár egy torz proto-halálisten. A szeme fehérje világított a holtaktól sötétre festett arcán. fájdalomtól remegő, levékonyodott alakja emberen túli erőt sugárzott. Az úton ősi sziklákba szörny arcokat kapartak. B’rd érzéketlenül vonult át közöttük. Megállt és egy villámgyors mozdulattal balra csapott.
Az egyik fertőzött ketté hasított koponyával borult emberméretű szikladarabok közé. Zöldes vére csepegett le a kő széles fogas mosolyából, mintha azzal itatnák a szobrot. Tán még a madarak sem hallották meg, ahogy a fertőzöttek kirontottak a magas fűből, a poros, sziklás útra. B’rd üvöltött, akár az óriások, amikre vadászni szokott. A szörnyek, ezek a lassan elrohadó emberi maradványok, próbáltak vissza kiállítani, soknak már nem voltak ajkai, ínye, fogai, párnak állkapcsát is csak inak tartották a helyükön. Üreges szemeikből, már akinek még volt rendesen, üresség tükröződött vissza.
Az ember nem szégyellte a vadászatot, nem volt bűntudata a vadért. Azt tette, amit kellett a túlélés érdekében. Ritkán állt meg gyászolni a vadat. Párszor egy kiérdemelte a vadász tiszteletét. Engedett már el B’rd farkast, mert erősebbnek vélte magánál. Az ember nem sajnálta az élőt megölni az életért. Még kevesebb bűntudata volt, mikor már a holtak kerültek az útjába.
A csata véres volt. B’rd leggyengébb pillanatában is három fertőzöttet tudott agyon csapni, mielőtt egy megsebezhette volna. Ezek a szörnyek minél tovább éltek annál gyengébbek lettek. A legtöbb már fegyvert sem bírt tartani. Az állatok taktikája a kivárás, köröznek egymáskörül várva a tökéletes pillanatra, hogy meglepjék és megsebezzék a másikat. Ezek a beteges rémek nem így tettek. Akkor is támadtak, ha a vadász biztosan eltalálta őket. Nem érdekelte őket a sorsuk és ezzel nem voltak egyedül.
Pár perc után féltucatnyi halott felett állt B’rd. Balja nem bírta megtartani a fegyverét, ami zöldes nyálkás vértől ragadt. Jobbját egy görcsösen a testéhez szorította. A maradék fertőzött némán figyelte a vadászt. Nem szóltak, üvöltöttek, vagy morogtak. Ez a békés csend nyugtalanította a férfit. Négyet látott még belőlük.
A baltáját a mögötte állóba dobta, annak a nyakába csapódott, a vére alig fröccsent ki ott, ahol az ütőerétől spiccelnie kellett volna. B’rd az előtte állónak rontott a válla a gyomrába fúródott, nem vitte le a földre, hanem neki taszította a sziklának. Az ősi szikla remegve repedt darabokra a két nehézsúlyú alaktól.
Az egyik követ felkapta és neki dobta a felé tartó fertőzöttnek, de a másik oldaláról egy elkapta. A földre vitte és fojtani kezdte. Az, amelyikkel kidöntötte az oszlopot még élt. Véres fejjel ment segíteni, leszorítani a vadászt, így tett az, amelyiknek a bal szemét kicsapta a kővel. Ketten a kezeit nyomták a földre és a harmadik a torkát szorongatta. A fején az erek kidagadtak, a szemei bevéreztek, az arca elszíneződött.
A gondolatai a túlélésről és a pánikról eltévelyedtek, ahogy a halál markát érezte magán. Emlékezett ezekre a járatokra. Ősi legendákat mondtak az öregek, amiket még gyermekként hallottak. Legendákat miszerint az, aki túléli a denevérbarlang próbáit, és iszik a vérből velük az egy lesz az éj teremtményeivel. Az éjrikoltók, ahogy ők hívták mind erre laktak, de óriás rikoltók is jártak erre, amik a legendák szerint akkorák lehettek, mint a kecsesek.
B’rd látása homályosodott, képzelegve látta a vörös szemű óriás rikoltókat közeledni. Szürke rémeket, amik csak egy fejjel kisebbek az embernél, négy lábon mászni, amikből a mellsőkön hatalmas hártyás szárnyak feszengtek. A képzelete játszott vele, ahogy azok az esti szörnyek átalakultak egy emberré, aki vidáman kacagott a haldoklásán, de ennek a szemei még mindig vörösek voltak. A nyelve pedig, akár a kígyóé.
A kacaj megvadította a férfit. Utoljára, minden erejét a jobb karjába erőltette. Kitörve a félszemű fertőzött fogságából belemarkolt az őt fojtó szájába, ráfogva az állkapcsára. A keze gyengének bizonyult, de a félszemű megpróbálta elhúzni őt és ezzel elég lendületet adott. B’rd az utolsó levegőjével kiáltott egyet. Nem örömteli kacajban fog meghalni a legfőbb vadász. Letépte az őt fojtó állkapcsát a saját társa otromba segítségével.
A vérző arcú szörny hátra esett. B’rd lerúgta a félszeműt, akinek nem sikerült még teljesen leszorítani őt és egy villámgyors mozdulattal a másik nyakába állította az állkapcsot. A félszemű után kúszott, fölé kerülve megragadta a fejét és két kézzel a hajába markolt majd minden erejével a földbe verte a koponyáját. Újra és újra ameddig nem érzett egy hatalmas roppanást. Még párszor megismételte, ameddig a test abba nem hagyta a remegést.
B’rd kifáradva és fuldokolva az oldalára borult. Soha az életében nem kapkodott ennyire a levegőért. A szemei lecsukódtak. Látta önmagát, ahogy letérdelt maga mellé. Egy furcsa tálkával, amiből megitatott valamit vele. A vérvörös nedű kesernyés és mégis édes ízzel marta a torkát. B’rd felpillantva egy erős, tiszta mását látta önmagának. A mását körbe vették az óriás rikoltók. A messzeségben emberek morogtak és verték a mellkasukat. A sziklákba vésett arcok szemei villogtak. A vadász hosszú ideje először erőt érzett magában.
A fakó álomból földrengés rémisztette fel. A szájában még érezte az idegen ízt. Zavartan körbe pillantott, de senkit sem látott. Beesteledett, egy hónapja először B’rd tudott aludni. Így is sérült és gyenge volt. A közeledő dolog léptei semmihez sem hasonlítottak. A teli hold kékes fényében dülöngélve elkúszott az egyik tetemig és kiszaggatta a nyakából a baltáját. Esetlenül hátrált még pár lépést a hegy felé, az erejét visszanyert jobb kezében markolta a fegyvert.
A fák közül egy hatalmas emberi lény lépett elő. Másfélszerese B’rdnak, meztelen torz testén pikkelyes sebekkel, a feje helyén egy zöldes nyálkával és fekete szőrrel borított kos koponya díszelgett, amiből karmazsin fény csillogott ki a szemek helyéről. A vadász hátra esett a látványtól. Életében először a félelemtől remegett. Nehezen tápászkodott fel, de nem bírt ránézni a lassan felé tartó titánra.
Charos új szörnye több volt, mint egy egyszerű ember el tudott volna fogadni. B’rd tudta, hogy ha nem állítja meg a lényt, akkor az a törzsére támad. Ezt nem engedhette. Remegő ajkakkal üvöltött egyet, a lény megállt és a csontváz fejéből egy pokoli recsegéssel felelt. A hangja hátra taszította pár lépéssel a vadászt. Az a könnyeivel küszködve, lehunyta a szemeit, nagy levegőt vett és újra üvöltött, oly hangosan, mint még végtelen erdő megremegett a hangjától. A hegy oldalán a hangja még visszhangzott. B’rd meglepve pillantott oda, látva a barlangokat, amikre eddig nem figyelt fel. Azokból a hang újra és újra visszatáncolt, egyre vékonyabbá és élesebbé válva. Fokozatosan rikoltásokká válva, ahogy több ezer apró éjrikoltó kireppent a járatokból és ében felhőként szálltak neki a szörnyetegnek.
B’rd kihasználva az őrült káoszt maga is rohant, a levegőbe kapkodó szörnyeteg mellkasába csapta a misztikus kőből készült fegyverét. A hatalmas teremtmény eltalálta őt, neki csapva az egyik szobornak. A férfi szédelegve tápászkodott fel, látta önmagát a lény hátán, a lándzsájával leszúrni azt. Megrázta a fejét és egy nagyobb sziklát vágott a lény arcába a megannyi denevér között. Megrepesztette a koponyát, amiből dühös üvöltés hallatszott.
A rém B’rd felé indult, mikor egy alak a lándzsáját beleszúrta az oldalába, majd villám gyorsan elhátrált. A teremtmény a szúrás felé fordult, közben B’rd visszafutott hozzá és kiszaggatta a baltáját a mellkasából. A két vadász végre egymás mellett állt. Felmérve egymást… ugyanúgy néztek ki. B’rd félve ismerte fel az iker testvérét, aki a családjával együtt indult meg ezekbe a barlangokba oly sok éve. A fivérek találkozója nem sok örömet okozott, ahogy egymásra pillantottak mosollyal, a lény rájuk támadt.
A haláltól csak a csoda mentette meg őket. Az ütés hátra söpörte a párost, B’rd egy másik alakra lett figyelmes mögöttük közeledve. A két férfi felett egy apró rövid hajú, hegyes fogú lány térdelt le. A lány furcsán suttogó és fogkocogtató nyelvén valamit parancsolt a férfiaknak. Az iktertestvér azonnal felállt és B’rd követte.
Felállva meglátta az óriás rikoltókon lovagló ében szőrmés törzset, a szörnyű mesék hőseit. A Vérívó klánt. Hegyes karmú vadembereket, akik köröztek a szörny körül, ami a területükre tévedt. A fivérén látott furcsa vörös csíkokat felfestve, harci mintákat, mint a többin is. Fogkocogtató hangokon kommunikáltak, szervezkedtek. Taktikusan újra ás újra támadtak. Mikor a lény megtorpant, az óriás rikoltók a hátára ugrottak. A hegyes fogú fenevadak a húsát tépték. A szörnyeteg kihúzta magát, hátra nyúlt utánuk és a törzs tagjai lándzsák esőjével árasztották el.
B’rd valami másra is figyelmes lett, az apró nő, rövid hajjal, akinek az életét köszönhette, az hátrébb ment és egy érdekes, hajlott fát tartott fel, amit valami bőrrel feszített ki. Nem értette ezt a zene eszközre hasonlító tákolmány hasznát ameddig a Vérívó el nem engedte a bőrt és az ki nem lőtt valahogy egy apró lándzsát, a végén ismeretlen csillogó követ látott. Ami pontosan a démon szemlyukába csapódott.
A lény, minden fájdalma ellenére támadt, és egyetlen legyintése több harcost küldött a földre. Az egyik ütésénél a fivérét találta el. A törzs és B’rd egy emberként pillantott oda, de a fiú hű volt a testvére híréhez. Két kézzel feltartotta a szörnyeteg karmos karját. Dühösen hegyes fogaival beleharapott a csuklójába.
B’rd kihasználva, hogy a testvére miatt a lény le lett szorítva, odarohanva egyetlen csapással bezúzta a koskoponyát, ami a lény fejének tűnt. Az öreg, száradt csont könnyedén roppant szét a nyomástól. A démoni alkotás haldokolva zuhant az oldalára. Mindenki megtámadta a lényt. A halálsikolya elveszett a győzedelmes üvöltések között, ahogy a Vérívók halálra verték a rémet.
A vadász végre fáradtan hátra dőlt, de a megmentői nem így tettek, azok kiszaggatták a szívét a rémnek és abból itták ki a vért hűen a nevükhez. B’rd sokkolva nézte, ahogy a testvére issza a szörnyvért, majd így tett az apró lány és a kettő édesen csókolta meg egymást a győzelem nedűjében.
A Vérívók tüzet raktak és énekeltek. Az éj megtelt a sejtelmes és félelmetes hangokkal, amikről B’rd azt hitte valami ősi gonosztól származnak valójában egy másik törzs örömdalai voltak. B’rd odalépett a testvéréhez V’rdhoz. A kettő megölelte egymást. V’rd bemutatta a törzsének a fivérét, akik örömtelien köszöntötték. B’rd elcsendesítette őket és elmesélte mik ezek a lények és mekkora veszélybe van a törzse. A testvére fordította a szavait, ameddig a kedvese oda nem ért hozzájuk. A lány kocogva mondott neki valamit és V’rd mosolyogva a fivéréhez fordult. A két Vérívó átadott egy kést, ezzel szimbolizálva, hogy segítenek a Sötétség törzsén.
Az éljenző hangokat dühösen hallgatta Charos, aki sértetten tért vissza az erdőbe, hogy új szörnyeket alkosson az emberiség ellen.
Nos picit elcsendesedett a blog az ígértekhez képest. Ezért elnézést kérek, de védelmemre szóljon rengeteg őrült dolog történt, ami aktívan lefoglalta azt a kevés szabadidőmet. Persze azért haladtam a Kőkorszakkal csak publikálni nem volt időm. Menjünk sorrendben mielőtt kitérnék a Kőkorszakra.
Hol voltam?
Az egyik ok, amiért nagyon elcsendesedtem az, hogy elküldtem az Aranymosásra az első könyvemet!Ez egy nagyon félelmetes dolog és remélem pozitív értékelést kap. Mikor kikerül a részlet az oldalra, akkor majd itt is megosztom ezt a hírt természetesen. Nem tudom ez mikor lesz, a könyv részleteket össze-vissza publikálják hétfő-szerda és néha péntek magaságában. Ha szeretnétek többet megtudni erről a pályázatról: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/
Miken dolgozom most?
Jelenleg a Kőkorszak utolsó fejezeteit írom. Még két novellát próbálok befejezni; az egyik a Gabo kiadó horror pályázatára, a másikat, a Preyer Hugo sci-fi pályázatra, oda az elsővel készen vagyok már. Látva, hogy ez kb négy projekt 13 napra... kiderül mennyire sikerül. Később szeretnék majd kicsit írni ezekről a pályázatokról és az eddigi tapasztalataimról.
Mi a Kőkorszakra a terv?
A Kőkorszak folytatódik! Holnaptól, minden szerdán szeretnék publikálni egy részt a hónapban, hogy Április eleje vagy közepére végett érjen az emberiség hajnalának eposza.
A terv:
Decemberi rész volt a karácsonyi különkiadás
Mivel a novellák kb követik a valódi időt és időjárást ezért fontos felírnom, hogy mikor publikáltam volna a novellát. Utána kb a tervem pár rövidebb, néha egyperces hosszúságú történet, amik felvezetnek a 10. és utolsó részhez.
Mi jön ez után?
Ahogy a Vadkan évének a csillagjai elhagyják az égboltot és a Kőkorszak végett ér elkezdődik egy új időszámítás. A vadkan után az erdő másik nagy vadásza...
Kezdetét veszi a Farkas Éve!
A túlélés, kitartás és összetartás szimbóluma, de erről majd beszélgetünk amikor végett ér ez a vértől mocskos év...
Tudom, hogy elmaradtam novemberrel és ígérem pótolni fogom, amint tudom, mert a novella késze van, de addig is fogadjatok egy karácsonyi különkiadást a Kőkorszak szériából.
Kőkorszak karácsony
A legendáink régi igazságokból állnak, amit a fantáziánk tett hatalmassá. Gryla az első legendája volt az emberiségnek. Mikor egy törzs hasztalannak ítélt egy tagot általában megölték és megették, de párszor egyszerűen száműzték. Az ember ifjú korábban könnyen engedett elveszni egy életet, akár egy gyermekét.- Nem volt ideje nevelni, őrizni és tanítani, ha egy nem követte a szabályokat nem számított nagy vesztességnek az élete hisz csak hátráltatta a törzsét.
Mikor egy gyermek elkóválygott a téli hidegben a törzs holtnak nyilvánította, embert küldeni utána feleslegesnek tűnt, hisz csak kockáztatnának egy okos egészséges tagot egy szófogadatlan és hasztalan kölyökért.
A kislány és kisfiú egymásba kapaszkodva, tévelyegve járta az erdőt. Csak játszani akartak mielőtt a nap eltűnt a setét fellegek között, de mire észbe kaptak eltévedtek a szurok fekete téli sötétségben. A fagyos és maró hidegben a szinte alig éltek. Remegve , valami ősi ösztönből hajtva próbáltak fényt keresni a süvítő szélben és vakító hóesésben. Ismerte a mondákat, ha egy gyerek eltévedt vagy nem viselkedett akkor jött Gryla, a száműzött. A nőnek nem volt törzse és télen a vadászat szinte lehetetlen volt. Egy este úgy döntött Gryla, hogy meglátogatja a többi törzset és elkéri a sérült, hangos és szófogadatlan gyermekeket vacsorának.
A fák között valami reccsent. A két gyermek rettegve egy nagyobb fához rohant és a kiálló gyökerei takarásába bújtak. Egy markosabb vadász méretével rendelkező púpos alak vánszorgott a fagyos hózáporban, de a vihar nem lassította a lépteit.
Szőrméi alól egy hórihorgas hosszú zöldes bőrű orr bújt elő. Nagyokat szippantott a perzselően hideg levegőből. Nyálkás hangon szörcsögött az alak, ahogy illatmintát vett. Hangosan cuppogott a száját nyalogatva. Az apró gyerekek tudták, hogy a nő érzi őket.
Ahogy az támaszkodva mászott át a sűrű fák között úgy fedte fel embertelen mivoltát. Sárgás, üres szemei két külön irányba néztek. Vékony, félelmetesen hosszú kezén lifegett egy köteg izom, szabálytalanul. Vézna ujjai végén töredezett szürkére rohadt körmök türemkedtek ki, néhol egy réteg körömre ránőtt egy másik. Apró álla és hosszú orra alatt egy repedezett fogsorú száj szélesre nyílt, ahogy egy vastag majdnem a gyerek alkarjával egyenlő méretű nyelv csapkodott jobbra balra, zöldes és véres nyálkát kenve a repedezett ajkakra, amik lassan lecsordultak az állára és az azon lifegő pár szál ujjnyi hosszú szakállszőrre.
A hangjában volt valami egészségtelen, mintha a tüdejéből kiállna egy darab csont, amitől sípolna minden szava. Beteges kacagással jelezte, hogy érzi a gyermekeket és feléjük tart. Büszke dorombolással, mint egy tigris mikor biztosan tudja hol van a prédája, járta körbe az áldozatait. Senki se fogja levadászni Grylát, hisz szívességet tesz, eltakarítja a felesleget, azokat, akik vissza tartják a törzset.
Gryla lassan, játékosan feléjük emelkedett. A két gyerek nem tudta mit tegyen, egymást szorítva lehunyták a szemeiket, készülve a legrosszabbra. A vadul fúvó szél elcsendesedett, sőt elnémult egy szikla a fába csapódott. A fa, ami ezer éve büszkén állt recsegve tűrte az ütést. A kislány félve felpillantott.
A fák közül lépett előt Mirz, egy a hatalmas minden férfi fölé tornyosuló kolosszusasszony. Rideg fekete szemeiből ítélet sugárzott.
- Egy gyermek sem felesleges.
Búgta mély hangján ez az erős nő. A kislány reménytelein felpillantott és látta a kőbaltát , amik a fejük fölé dobott a nő figyelmeztetésnek pont Gryla karmos mancsa elé. Gryla morogva, fordult a nő felé. A két alak körül táncolt a hó, ami egy pillanatra feltámadt szél mozgatott meg. A fakó fény, ami az égen derengett mennyi aurát kölcsönzött a szabadon álló vadásznőre, párhuzamosan az árnyékok közé rejtőzött a görbe tükreként hajlongó boszorkány.
Mirz újabb kőbaltát húzott elő. A kislány kirángatta a másikat a fából és maga elé tartotta. Gryla nedves hörgő kacajok között rátámadt a gyerekekre, de a kezét végig vágta az oda ugró Mirz a fejszéjével. A kő végig horzsolva vágta fel a kézfejét. Abból sűrű fekete vér csöpögött lassan, mintha fagyanta lenne.
- Egy gyermek sem felesleges – figyelmeztette újra a vadásznő. Gryla lassan kihúzta magát. Másfélszer magasabb lett, mint Mirz, aki így is a legnagyobb emberek közé számított, akit valaha is látott ez a világ. A boszoka újdonsült erőre lelt, már kezdett túl öreg lenni mikor egy vörös jelmezes alak elcsábította, a kecske szarvas és kecske szemű férfi élvezte a bűnösöket megbüntetni. A neve, Charos túl sikamlóan hangzott, Gryla nem tudta kinyögni, ezért Krampusznak hívta.
Mirz lenyelte a félelmét, érezte, hogy a fagy a csontjába mar, miközben ez az óriás fölé tornyosult, hosszú a nyúlt, vézna tagjaival, a bőre ráncosan mégis szorosan a csontjaira tekeredett, nem volt alatta ér, izom, vagy hús. A törékeny száműzöttből , átkozott szörny lett. Mirz nem hagyta magát a gyerekekre nézett és biccentve jelezte merre menjenek. Azok esve-kelve a derékig érő hóban elrohantak.
Gryla utánuk eredt, a vadász a lábába vágta a baltáját. A szörny alak bucskázva zuhant a hóba. Karmos kezével hasította fel Mirz karját, a nő fogait össze szorítva tűrte a fájdalmat és tovább rohant elzárva a lény útját a gyermekek elől. Grylan kiemelkedett, akár egy hús evő kecses, vékonyka négy végtagon, egy test, ami bábként idegen állatok és emberek bőrébe és szőrméjébe lett csomagolva. Jó pár harapással támadta meg az ősi nőt, aki hárított ameddig fel nem borult. Ekkor a lény átlépett felette, hisz a négy végtagja messze nagyobb volt, mint Mirz maga. Akár egy gigászi pók elindult a gyermek felé, át sétálva a fekvő vadásznő felett. A nő nem tűrte és belekapaszkodva egy lábába próbálta feltartani. A többi végtag karmolta és a tépte őt, de ő kapaszkodott.
Hihetetlen erejéhez fordulva megemelte a lábat és futva megindult a lény alatt, ezzel kirántva a lábát és feldöntve őt. A baltájával csapkodva félre söpörte a végtagjait a Grylának, közelebb és közelebb jutva a fejéhez. Az említett fej kígyóként kapott Mirz felé, a baltára harapva szilánkokra morzsolta követ, ami a balta fejét alkotta.
A megtépett nő meredten nézte, ahogy Gryla szörny szája rágja a szikladarabokat, mint egy maroknyi apró csontot. Mirz teste vérbe borult, az apró karmolások és ütésektől meggyengülve állt. Gryla kihasználta ezt és egy határozott csapással a földre söpörte.
A hó az égbe repült, ahogy a hatalmas test lezuhant és még jobban felborzolódott mikor a négy lábán szörny módjára ráemelkedett Gryla. A hó lassan aláhullott. A száműzött éhesen meredt az áldozatára, aki felett állt, lassan hajolva felé, hogy elfogyassza.
- Egy gyermek sem felesleges – ismételte Mirz.
Gryla értetlenül a gyerekek után nézett, de azok már messze jártak. Zavartan lenézett a vadásznőre, hisz az volt az új zsákmánya. Nem értette miért említi a gyerekeket. Aztán megérezte a kést a hasánál. A száműzött a hasához kapott azzal az anyai ösztönnel, ahogy oly sokan előtte. Ekkor értette meg, hogy a vadásznő nem a törzse gyermekeiért szólt, hanem Gyrla meg nem született kicsinyét féltette a csatától. A két nő tekintete találkozott és egyességre jutottak. Gryla leszállt róla lassan vissza vette egy törékeny, öreg, púpos asszony alakját és eltántorgott. Mirz is így tett bár ő a harc okozta sebektől. A kettő még utoljára vissza tekintett egymásra, majd haza tértek.
Mirz a törzséhez és a gyermekekhez és a szüleikhez, akik hálásan megölelték a törzs hősét. Gryla a krampuszához, egy nagy hírrel.
Boldog Halloweent!
A mai novella különleges darab. Tavaly, a Holló éve alatt írtam a Magyar H.P. Lovecraft Társaság Borzongás pályázatára. A mű nyert! Sajnos a pályázat nem jött viszont létre. Még egy pályázatra elküldtem, ahol elégé szegényesen végzett. Utoljára pedig A Kéziratok Éjszakája eseményen vett részt, ott sok jó visszajelzést kaptam rá.
A Zümmögés a régi horror antológiák érzését akarja átadni. Egy rövidke sötét mese, ami a többi között kényelmesen elfér. Mondhatni tökéletes Horror Hava novella. Remek lesz, hogy megtörje a kőkorszakot egy kicsit.
Zümmögés
A tegnapi nap elmosódott, fakó zavaros képek sora, fájdalomba burkolva. Minél jobban próbálom összerakni mi is történt, annál agresszívabb lesz a migrénem. Persze, ennél okosabb fesztiválozó vagyok és elengedem a dolgot. Céltalanul tapogatok a sátramban (remélem ez az én sátram) egy palackot fogok meg, magamhoz emelve homályos tekintetemmel tudatosul bennem, hogy ez víz. Először iszom belőle. Víz! Elfelejtettem milyen fantasztikus tud lenni! A maradékot a fejemre öntöm, az arcom ragacsos és mocskos, ki tudja mi a fenétől. Jobb, ha nem is tudom. Lassan felülök és megdörzsölöm a szemeimet.
A sátron egy éles zörejjel zümmög valami végig. Ösztönösen lehajtom a fejemet. A nyakamat behúzva kapálózom, miközben ez a dög egyre hangosabban a fülembe zümmög. A pánik és a gyűlölet átveszi az uralmat a testem felett. Reszketve ugrom ki a sátorból, a vakító sárga napfény egy pillanatra a földre taszít. A zümmögés halkul, a rohadt dög biztos elrepült.
Kapkodok a levegőért, mint csatából jött harcos. Gyűlölöm a darazsakat. Körülöttem páran kacarásznak. Nem sok szégyenkezni valóm van, csak kiestem a sátramból egy kis sárga szörnyeteg miatt. Szerencsére ruhában aludtam. Körbepillantva további jó hírrel találkozom, ez az én sátram! Bármi is történt velem…
- Hova a rákba tűntél?
Kérdik a barátaim. Felsegítenek a földről és én leporolom magamat. Meglepően tiszta vagyok, pedig ez vagy a harmadik napja lehet a fesztiválnak.
- Miért, hova tűntem?
Régi bölcs lecke, hogy ha nem tudod, hogy mi a válasz, cinikusan kérdezz vissza és megeshet, hogy még több információt kapsz, mintha tippelni próbálnál.
- Leléptél valami csajjal szó nélkül.
Rosszabb is lehetne. Várj! Kivel?
- Milyen csajjal?
- Ez benne a poén, végig sírtad a napot, hogy te nem leszel teljesen ki, mert ma jön Anna és neki akarsz majd tetszeni. Erre jött valami csaj, súgott pár szót a füledbe, aztán leléptettek azonnal.
Igen? Haloványan ismerős. Részletekre emlékszem. Csók, lakás, csók, élénk szemek, mézédes bor. Hogy kerültem haza? Megszédülök, ahogy próbálok bármire is emlékezni. A többiek elkapnak és elvisznek enni. Ki tudja mikor ettem utoljára.
Ebéd végére érkezik meg Anna, amint meglátom, zavart, hadaró ronccsá válok. Nehéz koncentrálnom és úgy érzem minden szavam hülyeség. Nem sikerül rendesen beszélnem vele. Egy éve próbálom elhívni valahova, elmondani neki, hogy milyen gyönyörű, de nem megy. A hangom elgyengül és általában csak kényelmetlen csendben állok mellette ameddig valami meg nem töri azt. Ugyanezt tettem egész átkos nap. Nehezen szenvedve szóltam valami kedveset hozzá, majd visszabújtam a csigaházamba.
Este tudtam, hogy megyünk egy koncertre, így úgy döntöttem, hogy elengedem magamat. Bármit megittam, amit a kezembe adtak. Csak jól akartam érezni, elengedni magamat. A zenére mozogni szótlanul. Persze nem voltam szótlan, üvöltöttem akár a sakál. Pódium fényei táncoltak a sötét szabad ég alatt. Olyan jól éreztem magamat, hogy egy halovány pillanatra még láttam is Anna mosolygós arcát a tömegben.
Integettem a semminek magam előtt, majd egy finom női kéz megfordított. A tegnapi lány. Fekete haját felkötötte kontyba, nagy, kerek napszemüveget hordott, aminek citromsárga lencséin tükröződött az ostoba részeg pofám. Azt hiszem, köszöntem neki. Azt hiszem, mondott nekem valamit, mielőtt átkarolt. Csak a csókjára emlékszem tisztám. Még soha nem éreztem ilyen édes csókot. Átkaroltam és emlékszem mennyire meglepett, hogy fűzőt hordott. A vékony kis derekáról a fenekére csúszott a kezem, de ő visszahúzta azt és valamit súgott a fülembe.
Zümmögés! Úgy ugrom ki az ágyamból, mint egy őrült. Csapok mindenfelé, de még itt van! Hallom, hogy itt van a tarkómnál, de nem tudom lecsapni, csak elhessegetem, nevetségesen gyengén. Nem bírom. Percekig pánikolva kapálózom, miközben érzem, esküszöm az egekre érzem, a testemen mászni a rohadt darazsat vagy méhet, vagy mit tudom én mit! Mikor alábbhagy a zümmögés a hideg is kiráz, még percekig nem merek megmozdulni és félve nézek körbe. Mikor részeg vagyok legalább már nem hallom ezeket a mocskokat. Remek, meg is csíptek a szemetek. Egy-két vörös púppal gazdagodtam, de szerencsére erre készültem. Elő is keresem… vagyis előbb felrázom az összes cuccomat, hogy biztosan nincs még itt egy ilyen kis mocsadék. Oké, tiszta a terep. Elő is keresem a táskámból a krémet és bekenem a csípéseimet. Újabb zizegő hang és a fejemet behúzva ugrok el a sátram bejáratától, ahonnan hallottam.
- Jól vagy öreg?
Kérdi a barátom, és a zümmögést most tévesztettem össze a sátram cipzárjával. Nem a legbüszkébb pillanata az életemnek. Azt hazudom, hogy minden rendben van. Kicsit később csatlakozom a többiekhez. Idővel Anna és a barátnői is jönnek velünk.
- Hová lettél tegnap este? – kérdi a lány nagy csillogó szemekkel.
- A koncerten, miért?
- Direkt átugrottunk, hogy együtt bulizunk, de mikor megérkeztünk te pont elmentél… valakivel.
Az a „valakivel” késként hatol a szívemben. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért kell nekem egy másik nővel flörtölnöm mikor Anna végre itt van? Másfelől viszont, az a lány velem akar lenni, de Anna? Ki tudja, mit akar… mert sosem kérdeztem meg. Idióta.
- Bocsi, biztos már kiütöttem magamat. Nem hiszem, hogy más okból leléptem volna.
- És ki volt az a lány?
- Heh… nem tudom a nevét – mondom büszke mosollyal majd rájövök, hogy ez nem egy olyan dolog, amivel Annának kéne büszkélkednem. – Tegnapelőtt futottunk össze, de mindig akkor, amikor már nem voltam teljesen magamnál. Viszont jó fej, mert mindig elkísért a sátramhoz.
Gondolom, mert fogalmam sincs hogyan jutottam haza igazából. Anna szemében csalódottságot látok. Esélyem volt nála? Csak szomorú, hogy leléptem korábban? Mi a lány neve? Miért fáj a fejem? Ja persze… másnaposság.
- Furcsa, nem a sátrak felé mentetek.
- Nem? – kérdezek vissza zavartan.
- Nem, fel, a régi házak felé.
Hogy kerültem akkor haza? Minek mentem vele? Hol voltunk? Miért fáj a fejem? Ja igen, másnapos. Persze, hogy erre tudom a választ.
- Amúgy mi újság veled? – kérdezi Anna látva, hogy mennyire nem tudok válaszolni.
- Van egy darázs a sátramban. Azt hiszem. Két napja nem hagy aludni.
Remek téma. Fantasztikus. Olyan dögös. Tényleg bevettem a nehéztűzérséget ehhez. Büszke vagyok magamra. Bravó! Anna szomorkásan nézi a kezemen a csípést.
- Ha gondolod, van egy rovarirtóm, megpróbálhatjuk majd a sátradon.
- Az szuper lenne, köszi.
Mázlimra ez a lány aranyból van. Tényleg az ég áldása nekem.
Az egész napot vele töltethettem. Együtt eszünk, táncolunk, beszélgetünk. Az esti koncerten végre vele táncolhatok. Nem tudom, miért varázsol el ennyire, de minden mosolya megnyugtat. Mikor végigsimítja a karomat, végre nem érzem a csípéseket. A fájdalom elvész és megnyugszom. Minden percére emlékszem az estének. Ahogy átkarolva sétáltunk hazafelé, ahogy a szemébe néztem mélyen, és ahogy alig bírtuk elengedni egymás kezét. Végre, az első este, amire emlékszem és erre megéri emlékezni.
Éjjel, ahogy fáradtan beájultam, megint hallom azt az átkozott zümmögést, de nem érdekel, talán csak egy légy tévedt a sátorba. Nem érdekel, túl boldog vagyok ma. Nem érdekel semmi.
Reggel már megint ennek a kis szárnyas szörnynek a zümmögésére ébredek. A szárnyak rezgetésének kellemetlen vibrációja megüti a fülemet és esküszöm, végigtáncol onnan az idegszálaimig. Összerázkódom, az egész kényszeres, nem bírom megállítani. Érzem, ahogy a halántékomon végigmászik az apró, ocsmány, vézna lábaival, mint szőrös csápok, amik végigsimítják a bőrömet. Az undor és a félelem átveszi az uralmat, odacsapok, de semmi. A lábaimon érzem! A takarómban! Kiugrok az ágyamból, egy szál boxerben rontok ki a sátramból. Csapkodok magam körül, ameddig meg nem nyugszom. Még mindig hessegetem a semmit, amikor a mellettem felállított sátorban „lakó”, laza hippinek tűnő fickó rám pillant.
- Öcsém, méhkast rejtegetsz odabent? - kérdi a sörét békésen iszogatva. - Egész éjjel zörögsz, mint állat.
Gondolom, bölcs barátom az őrjítő zümmögésre utalt, amitől minden izmom görcsbe feszült, amióta megérkeztem. Eljött az ideje, hogy az egész napomat a sátram szisztematikus szétbontásával töltsem, hogy végre a végére járjak ennek. Nem volt porszem, amit ne forgattam volna fel. Tudnom kell, hogy van-e itt valami. Órákon át szereltem és kutattam, még a sátor csöveibe is belenéztem hátha ott rejtőztek el, de semmi.
Mikor a többiek megtaláltak, csak azt látták, hogy egy szétcincált sátor mellett ülök, a cuccaimat pakolgatva egy kupacból egy másikba, miközben (mint később megtudtam) vagy két tucatnyi átkozott csípéstől voltam vérvörös. A testem telis-tele apró vörös púpokkal, amik lángoltak és viszkettek. Nincs annyi kenőcs, ami oltaná a kínjaimat. Kivéve Anna mosolyát. Mikor aggódva megérkezett és elmeséltem neki a dolgot, megértően segített nekem.
Estére úgy döntöttem, elviszem őket egy jó koncertre és elmegyek italért is. Igazán semmiség azok után, amilyen kedves volt velem. Ahogy fizetek a csak háromszor a normál árába kerülő sörökért, nem is értem az egészet, hogy miért is kedves velem ennyire ez a lány. Úgy érzem, minden léptemmel elrontom az egészet. Mégis eltűr engem. Hihetetlen. Egy finom kéz érinti a vállamat. Anna biztosan utánam jött. Halkan a fülembe súg valamit...
Savanykás, véres ízt érzek a számban, ahogy levegőt veszek, valamit megmoccan a nyelvemen. Ahogy nyúlnék oda, zümmögni kezd. Pánikban próbálok odakapni, de már érzem, ahogy a fullánk a számba szúr. Kikapom a darazsat és félredobom. A szám széle lángol, a vérem és a patakokban ömlő nyálam keveredik a darázs mérgével. Letépem a cipzárat, ahogy kirohanok és két lépés után elhányom magamat. A gyomorsav és a szájon belül dagadó csípés nem barátok. Most már ezt is tudom. Mire tántorogva mennék... valahova, Anna érkezik a megmentésemre. Kérdezi mi történt, de nem tudok beszélni. Mikor látja, mi lett velem, elkísér egy orvosi sátorba. Órákat várunk és vagy egy órán át gyógyszereznek meg ápolgatnak. Megtesznek mindent, de a doki még csak nem is látott még ilyen csípéseket.
- Talán jobb lenne, ha hazamennél.
Mondja Anna és igaza van, ez egy katasztrófa volt. Elkísér és segít összepakolni, jó, mert a bal szemem a fájdalomtól folyamatosan könnyezik. Mikor végzünk, valami köd borítja el az agyamat és elkezdem a sátor egyik csövével felkaparni a földet. Talán ott van a darázsfészek! Igen! Ezek akarnak megölni!
Pár másodperc után Anna kitépi végre a kezemből a csövet. A józan eszem visszatér, de csak kicsit, a fájdalmaimtól alig látok.
- Ki volt az a lány tegnap este?
- Milyen lány? - kérdem törött, nyáladzó pofával.
- Akivel elmentél, amikor sörökért indultál. Akivel mindig eltűnsz, a házak felé.
Elmentem vele? Miért? Miért, nem emlékszem... istenem, de fáj. A testem szinte elernyed és nekidőlök Annának, aki alig tud megtartani.
- Vigyél oda, amerre mentem.
Próbálom kinyögni és olyan harmadszorra meg is érti, mit mondok. Elindulunk, a kihalt részére a fesztiválnak, pár régi ház van itt, amiket ki szoktak adni ilyenkor, de egyik se ismerős.
- Abba vitt tegnap.
Mikor ezt Anna megállapítja, én kérdőn nézek rá. Ő pirulva elfordul.
- Utánatok jöttem, megnézni, hogy jól vagy-e.
- Mi történt aztán?
Kérdem habos nyálat és savanyú mérget köpködve.
- Bent voltatok pár órát majd hazasétáltál, mint egy zombi.
Mikor megérkezünk a házhoz, az ajtó már nyílik. A citromsárga szemüveges nő fogad minket, a szemembe néz, már amennyire látom a fájdalomtól könnybe áztatva és súg felém valamit. A halk, mézédes duruzsolása úgy csábít be az ajtón, mintha egy póráznál fogva rángatna. Nem értem, fel se fogom egy szavát sem, de megyek, mennem kell, mert a hangja megnyugtat, enyhíti a pokoli kínt, ami marja a testemet.
Levezett a pincébe egy rozoga, poros, lassan széthulló lépcsőn. A fejem zizeg, mintha hideg rázna folyamatosan, de a düh és a kíváncsiság elvonja a figyelmemet. Leérve poros, rozoga, tűzre való öreg fabútorok és szekrények fogadnak minket. Anna megragadja a lány vállát, aki fordulásból megüti. Anna a földre esik és a liluló arcát fogja. Én utána akarok ugrani, de térdre rogyok, mintha minden izmom önálló életet élne és mást akarna.
A fájdalomtól alig látok. A sötét és poros pincét fojtogató dohszag telíti be. A kezem szinte elmerül az ujjnyi vastag por és pókháló keverékéből létre jött szürke mocsokban. Csak pár szétkorhadt bútort látok még magam körül… meg valami mást.
Csontvázak. Emberi csontok, amik mintha beleolvadtak volna valami szürkés, lyukacsos dologba. Csak ruhafoszlányok vannak a csontokon. A pólókon, páron meglátom a fesztivál szót és egy-egy évet.
Valami fémes ízt érzek a számban. Vér. A bordáim remegnek, mintha valami a tüdömből rázná a csontjaimat, akár rabok a börtönrácsot. Odakapok és melegséget érzek. Még több vér, a pólóm átitatódott vele. A fesztiválos pólóm, ez évről.
Anna sikoltására leszek figyelmes, már csak a külalakját látom. Halovány formákat, csak tippelem, hogy a sárgás forma, aki fölé áll az másik nő, már ha egyáltalán ő egy ember. Messzeségben visszhangzó sikoltásokat hallok, hiába tudom, hogy itt van valahol a közelemben Anna, a fájdalom elfojtja a hangjaikat. Az agyam lángol, ezernyi, ha nem milliónyi zümmögő zörejt hallok. Próbálok Anna irányába kúszni, kiszűrni őt az őrült hangzavarból, mintha az agyam egy méhkas lenne. A kezem egy torz görcsbe szorult és nem akar abból engedni, csak ásom magam alatt a koszt.
A hátamra terülök mászás közben. A torkom megtelt már vérrel. Érzem, ahogy a mellkasomat valami fúrja, mint egy tetováló tű, de ez belülről indul meg kifelé. A póló alatt, valami lassan kitüremkedik, majd kivágja magát egy darázs a ruhaanyagból.
Üvölteni akarok, sikoltani, csapkodva pánikolni, de nincsen hangom és a testem nem szolgál már engem. Csak hevesen kapkodom a levegőt és pislogok a kis fekete-sárga szörnyre, ahogy rázza le magáról az egyre hevesebben szivárgó véremet.
Csak ekkor értem meg az utolsó értelmes gondolatommal, hogy én vagyok ez évben a kaptár. Következő pillanatban a felvilágosodásomat megszakítja több ezer rovar, ahogy szétszaggatják a torzómat és kiáradnak. Az arany és ében szárnyas szörnyeteg egy része visszarepül a tehetetlen testemre. Már a kezeimet sem bírom emelni csak hörögve, nézem, ahogy a rovarok visszarepülnek hozzám… lakomázni. Érzem, ahogy szép lassan megesznek, minden csáprágót, ahogy húsomba marnak, és hallom az átkozott zümmögésüket.
Az ősi korokban is félte már az ember az október hideg hónapját és volt, aki ezt már akkor is ki akarta használni.
Kőkorszak Hagyományok
Gyertek csak gyertek. Hadd meséljek nektek valamiről. A félelemről, a horroról, amit egy sötét és változó hónap hozz el. Később ezt majd úgy hívják, hogy a horror hava, de most kezdjük a legelején.
A Horror Hava egy ősi fogalom, még ha nem is tudták az emberek az mit is jelent.. Mikor az ember megragadta az első követ azonnal tudta, hogy ez az időszak más. Az idő lehűlt, a növények elhaltak, az esték hosszabbak lettek. A fákat sűrű köd nyelte el, abban zavaros alakok jártak, az avar recsegett és ropogott, mint amikor a ragadozó ólálkodik az árnyak között. A süvítőszélben sikoltásokat hallottak az emberek, a fákon a száradt falevelek a legkisebb szellőre is úgy rezegtek, mint ezer zümmögő rovar hada.
Az ember félte ezt az időt, félte mi rejtőzhet a ködben, mi szólítja őt magához a szélben. A tűz védelmet adott nekik, a lángokból melegség járta át a csontjaikat, akár egy anyag, akik átkarolja a félő gyerekemet. Egy rövid pillanatra az elveszettek ott ültek velük a tűz mellett.
Mindenki félte azt, ami a sötétben jár. Ezek az idegen hangok akár valami szörnyek, sikoltások, mint egy ember, de teste már nincs. Mikor a szél felkapja a leveleket és azok rátámadnak az emberre, a teste libabőrös lett, mintha egy sötét és félelmetes alak kaparná a hátát.
A törzs tagjai gondolkodtak. Kell lennie rossznak és jónak. A jó lelkek az őseiké, akik védik őket, ölelik akár a tűz. A rosszak, biztosan olyanok lelkei, akiket nem kedveltek. Gyávák, bántók és árulók szellemei, akik sikoltva repülnek és vadásznak a halandókra. Nem őrizhetik magukat egész este, ezért arcokat faragtak a fákra és a zöldségekbe. Azokkal díszítették a barlang bejáratát, így a sötét lelkek mindig visszahúzódtak a ködbe, látva, hogy figyelik őket. Ezzel nyugtatták magukat az első emberek.
Itt lépek én be a történetbe. Be se mutatkoztam még! A nevem Charos, a porondmestere eme színjátéknak. Kérlek, fáradjatok velem. Lássuk, ez a barlang mit rejt. Gyertek fertőzött játékszereim és… miért álltak meg aznap este?
Mert pár retekre arcot kapartak? Mert gonoszan mosolyog egy fadarab? Ne menjetek vissza! Parancsolom, hogy gyertek vissza!
Nevetséges. A szörnyek, miket alkottam, úgy menekültek el, mint a gyermekek. Pár egyszerű arc, pár rémisztő forma és máris. Máris… Azok a szemek üresen bámultak engem… Nem léphettem csak úgy be, ha ezek néznek. A patám perzselte a követ, amin fel és alá sétáltam tehetetlenül, ahogy újra és újra megpróbáltam közelebb lépni, de azok a tekintetek….
A bent hallottam a kacagó embereket, a fa ropog, mintha az is velük nevetne és a füstben formák táncolnak körülöttük. Pár szinte engem néz. Egy utolsó próbát tettem. A lábamat megemeltem, de nem bírtam előrébb rakni. Kényelmetlenül elhátráltam. Megigazítottam a nyakkendőmet, a kalapomat és a botommal megütöttem a földet. Szóltam a fiúknak, hogy ma kapnak egy is előnyt a barlanglakók.
Még eljő az én időm… Hehehehehe!
Tudom, hogy ennek a fejezetnek múlt hét hétfőn kellett volna kijönnie, de sajnos az idő kicsúszott az ujjaim közül, cserébe a következő három napba több kisebb fejezetet kaptok. Tartsátok nyitva a szemeteket még ma jön egy új rész!
Kőkorszak Vörös Farkas
A tónál a vadászok fáradtan ültek le inni. Napok óta kerestek vadat, de a hideg időszak elűzte mindet. A hűvös időben dideregve és az éhségtől kínozva ültek a víz partján. A barlanglakók sokat megéltek rövid idő alatt. Mióta a végtelen erdőt fertőzött zöld vérű népség járja, minden törzs háborúra készen áll. Sajnos ez elkergette a jó vadakat és a vadászok egyre tehetetlenebbé váltak.
A szenvedésből egy hangos loccsanás riasztotta fel őket. Felkapva a fegyvereiket egy vörös hajú erős asszonyt találtak, a hideg ellenére meztelenül állt a tóban és határozott gyors mozdulattal csapta ki a halat a víz partjára.
A vadászok ámulva nézték egy a nőt. Sosem láttak hozzá hasonló, apró, csupa izom, mégis telt alkatú. Sárgás szemei megpillantották a zavartan bámuló vadászokat.
- Nincs vad?
Kérdezte nehézkesen, idegen akcentussal. Emberként szólt, de nem emberi módon. A két vadász úgy vélte tán nem ismerik a törzset, amiből származik. Félve bólintottak neki és az a tó partján fuldokló halak felé biccentett. A két férfi bizonytalanul odamerészkedett és lopva elvett egy-egy halat. Azonnal enni kezdtek, mint a kiéhezett vadak foggal tépték szét a még élő halakat.
- Nekünk se volt már – mondta a nő és elindult kifelé a vízből. – Egyszerűen nem jöttek elő az állatok. Lassan már emberek vadásztak ránk. A húsunkért.
A két vadász teli szájjal ámulva nézte a gyönyörű, tökéletes nőt, ahogy kiemelkedett a vízből teljesen meztelenül, a lemenő nap fénye csillogott az élénken világos és szeplős testén. Az apró lányból hihetetlen erő sugárzott. Ellenben a két napbarnított, sötét hajú óriással, akik gyengének és fáradtnak tűntek. Nem lehetett volna megmondani a nő meglepő szavai vagy szépsége taglalta le őket jobban.
- Aztán jött egy ember, vörösben azt mondta, ha mi is vöröset hordunk, akkor segít nekünk.
A nő kilépett a tóból és a parton heverő szőrméért nyúlt. Egy világos vörös bundáért, amit lassan felvett elfedve bájait. Ám az alakja alakult és változott a bundával, a teste recsegett és ropogott. A két vadász félve hátrált, de morgásra lettek figyelmesek. Körbe vették őket a rőt szőrű farkasok csapata. Visszafordulva a gyönyörű lány is egy karmazsin bundás fenevaddá vált.
- Jó alku volt – morogta a farkassá vissza alakult lány, miközben társaival körbe zárták a vadászokat. – Azóta nem vagyunk éhesek.
A vadászok halál sikolyait lassan elnyomta Charos kacaja.
Egy nap késéssel eljött a Horror Hava hivatalosan is! Egy önálló történettel, ami később ismerős lehet...
Kőkorszak Csonttű
Puhakéz a folyóparti klán tagjaként született. Nevét azért kapta, mert férfiassága ellenére vékony és gyönge ujjai voltak. A vadászok megalázták és bántották, utolsóként kapott az ételből és vadászatokon a bokrokba lökdösték. Hasztalannak vélte őt a törzs, azt remélték egy nap majd jön egy vad és elviszi őt, egy hasznos tag helyet.
Egy este miközben a tűznél ezt emlegették egy darab a vadból hátra zuhant. Puhakéz remegve nyúlt érte. Napok óta nem ehetett még az asszonyok is megtámadták, ha a gyümölcsökből próbált venni. A röfögő alsó állkapcsát ejtették elé. A vézna, kiéhezettet Puhakéz gyorsan elkapta és elfutott a tűz elől. Az árnyékokban harapta és tépte az a kevésbe hús a csontról. A száját megvágták a fogak, de nem volt fájdalom, ami lassíthatta az éhező embert.
Két falat között valami a tokán akadt. Vért köhögve fulladozott. Vergődött a földön ameddig a dögszagra gyűlt hollók köröztek felette. A könnyétől haloványan látta csak a teli hold fényességét, ahogy a madarak alkotta ében kör glóriát alkotott rajta. Remegve, markolászta a torkát tudva, hogy ő senki, ha ma meghal, a törzs tán észre se veszi. A szemei véreresek lettek, a körmei felkaparták a nyakán a bőr felső rétegeit.
Az utolsó pillanatban egy köpéssel felhányta a falatot a torkából. Magzat pózban remegett a véres hányás mellett. Az egyik holló leszállt mellé. Hangosan rá károgott, minden hangja után az ember megrezdült félve. Félve felpillantott a madárra, akit ők úgy ismertek, hogy a bölcsek. Tőlük tanulta az ember, hogy a kőre ejtett kemény termésekben finom mogyorók rejlenek. Ez az ében bölcs, lassan előre hajolt és kipiszkált valamit a véres halomból, azt, ami elvette majdnem az ember életét.
Egy vékony, kisujj hosszú csontot, amit szinte tűszerűen egyenesnek tűnt. A madár újra rikoltott és az ember felkapta a csontot, mintha ezt parancsolták neki. Zavartan elemezte azt majd a bölcs még egyszer rikoltott és a férfi agyán egy ötlet futott át. Felállva visszadülöngélt a népéhez. A bölcs némán figyelte majd elrepült.
Puhakéz odasettenkedett az ünneplő törzshöz. A vadkan teteméhez lopakodott. Onnan elhúzta a fenevad bundáját. A népe nem ritkán hordta a vadak szőrét, nehézkesen maradt rajtuk, és ha leesett gyűjtés vagy vadászat alatt, az oda vonzotta a többi ragadozót. A legtöbbször a bundák a barlangban maradtak, takarónak és sátorfalaknak.
Senki se gátolta meg Puhakezet a lopásban, talán észre se vették, hogy arra ólálkodott. Miután félre vonult csak bámulta a véres irhát és csontot a kezében Lerángatott egy ínt a bőrből, óvatosan a csonttű életlen végére tekerte. A tűvel kilyukasztotta a bőrt, így tett a másik végével is. Lassan összehúzta az ínt, amitől a szőrme összeért egy új ponton. Puhakéz az éj során újra és újra kipróbálta mindezt. Kísérletezett, játszott az anyagokkal.
Hajnalban a törzs ébredezett. A fakón lilás égen, a nap első sugarai álmosan fénylettek fel. A vadászok fegyvereiket keresték, élükön a törzsvezérével, aki mély dörmögő hangon parancsolt rájuk. Az asszonyok a gyűjtésre való tálszerű leszaggatott fakérgeiket szedték össze, mikor meglátták Puhakezet. Még ők is megvetve figyelték, ahogy ez a gyenge alak merészen a törzsfő felé tartott. A törzs minden tagja hőbörgő hangon látta meg, hogy Puhakéz kezében az ellopott röfögő szőrméjét hozta. A vezér a csípős reggelben vadként üvöltött a vékonyka férfival, a hidegben a lehelte párolgó gőzé vált, gigászi sárkánynak tűnt.
Puhakéz tűrte a fenyegető szavakat és hangokat, mikor engedték szólni akkor a vezérére aggatta az új ruháját. A törzs meredten figyelte, hogy a varrt szőrmék nem hullanak alá. Az óriási alak büszkén kihúzta magát a veszedelmes röfögő bőrében. Ugrott és üvöltött, mint a kardfogú, de a szőrme rajta maradt. Ezt látva felkacagott, a törzs követte. A vezér átölelte Puhakezet, az félve megmutatta a tűt, amivel ezt alkotta.
Perceken belül minden szőrt elé hordtak és ő munkának látott. Egy hónapon belül a törzs minden tagját vastag irha védte a fagyos esős időtől. Puhakézből pedig Csonttű lett. A végtelen erdő rettegve emlegette a szőrmés törzset. Minden más klán a fagyban már elrejtőzött, de ők hamar kezdetleges cipőket hordtak, és a ködben úgy jártak, mint egy csapatnyi villámgyors óriás. Csonttű a törzs legértékesebb tagjává vált, sokan próbálták megtanulni, de egy sem tudta utánozni a mesterségét.
Egy vadászat után az egyiküket súlyosan megtépte az egyik vad. A felkarján hatalmas vágással ért vissza. Csonttű figyelte, ahogy az asszonyok bódító leveleket rágnak, és azokat köpik a sebre. A fájdalom tán enyhült, de a vérzés nem gyengült. A varró, elgondolkodott, majd felkapott egy ínt és rátekerte a tűjére. Parancsolt a többi vadásznak, hogy fogják le a férfit. Puhakezet hagyták volna meghalni egy árokban, ha lábát töri vadászat alatt, de Csonttűt kérdőre se vonták. A csont lassan átlyukasztotta az emberi bőrt, újra és újra ameddig egy mozdulattal össze nem feszítette a sebet.
A vadász egy hétig feküdt és üvöltött a kíntól, a teste lángolt, a karja vörössé vált. A nyolcadik napon felébredt, gyengén, de tudta mozgatni a kezét. Csonttű lett a törzs első sámánja. Minden sebet bevarrt. Néha belehaltak az emberek, néha nem. A törzs úgy döntött csak a legerősebbek élik túl a varázslatot és ez így van jól.
A valamikori Puhakéz elveszett a varrásban. Nem is aludt, csak evett és „varázsolt” a tűvel. Megannyi asszony felajánlotta hűségét neki, de ő fel sem figyelt rájuk. Csakis a munka kötötte le a tű mesterét.
Egy este a törzset barlangig üldözte egy kardfogú. A vad óriásmacska morogva kapott a megannyi fenevad bundájától ezer szagban úszó emberek felé. Csonttű tehetetlenül nézte a társai mögül a csatát. A fenevad megannyi vadászt elejtett, a törzsfő felkapott egy sziklát és rátámadt. Két markos ütést mért a macska koponyájára, a haldokló ragadozó még ekkor is tépte a férfi mellkasát, aki egy harmadik és végső csapással szétzúzta a fejét. Csonttű sosem érzett még ilyen vadságot, ilyen erőt.
A törzs tagjai bevitték neki a vezért, hogy varrja össze a sebeit. Csonttű megfogta a karját és érezte benne a sűrű, hatalmas izmot lüktetni a harc hevétől. A saját vékony kezére pillantott lesajnálóan. A semmiből eszébe jutott, hogy elég fenevadról és emberről húzta le a bőrt, ez csak izom. Kitéphető, leszaggatható izom. Csonttű felvette a törzsfő kőből faragott kését a földről.
Hajnalban a törzs tagjai aggódva mentek a barlang mélyére, hogy megnézzék, hogy van a vezérük. A látvány, ami fogadta őket felfoghatatlannak tűnt. A legerősebb közöttük megnyúzva feküdt húsát és izmát kiszaggatták testéből, lehántva a csontjairól. A törzs egy újfajta félelmet érzett, egyet, amit még sosem azelőtt. Féltek egy szörnyetegtől, amit még nem is ismertek, de megfordulva megismerték.
A valamikor vékony Puhakéz, most vérben úszó óriásként emelkedett föléjük más ember izmával megerősödve. A fújtató vadember elemezve figyelte a törzse tagját, azt a sok dolgot, amit annyira irigyelt tőlük az élete során, az egyik szemét, a másik bőrét, a harmadik vastag körmeit... Oly sok munka várt még rá.
A Csonttű című novella holnap jelenik meg addig is nézzétek meg Szatmári Gergely fantasztikus képét az eseményhez!
