Zspider alkotói blog

Kár... pedig jó volt...

Akasztott ember

A kötél a nyakamra szorul, egy pillanatra levegőért kapok, de aztán megnyugszom. A légzés nehéz, de végül is arra a pár pillanatra… már mindegy. A hóhér keze még messze van a kartól, mégis úgy érzem, hogy a csapóajtó magától képes lenne lenyílni. Folyamatosan le-lepillantok, hogy megnézem, még ott van-e. A bűneimet sorolják, de nem is figyelem. Sose voltam jó ember, csak jól akartam érezni magamat a bőrömben, de soha nem tettem olyat, amit megbántam volna. Végül a tömeg felém fordul és felteszik az utolsó kérdést. Akarok-e a végső szó jogával élni és bevallani mit bántam meg. Vicces. Pont ezen gondolkodtam.

- Kár, hogy hagytam magamat elfogni.

Mondom hanyagul és még páran kacagnak is, majd hallom a recsegést, ahogy a kar megmozdul. A föld eltűnik alólam és zuhanni kezdek. A nyakamnál érzem a szorítást, majd valami a tarkómnál reccsen egyet. Kár…

Jót étvágyat.

Reggeli

A gabonapehely karikák ropogva oldódtak a tejben, amit hanyagul kavargatott a férfi. Az utolsó pár falat után letette a kanalát a tála mellé. Az utcáról behallatszódott Antonin Dvorak Új világ szimfóniája. Udvariasan megtörölte a száját, és kisétált a házból. A fehér kerítésen kívül egy bábu állt, postás ruhában, éppen úgy beállítva, mintha a leveleket rakna a postaládába. Az utcán mindenhol bábuk álltak felöltöztetve, mintha egy igazi kisváros lakói lennének egy megszokott hétköznapon. A városház terének közepén álló hatalmas állványról bomba lógott. Mikor a szimfónia végett ért, a kapcsok elengedték a Nagyfiút és az süvítve becsapódott. Ez volt az utolsó napja, az atom első áldozatának. 

Rettegd a felfoghatatlant...

Az idegenek voltak

A férfi az elhagyatott lakás sarkában ült, remegő kezében a pisztolyt tartott és az ajtót figyelte. Csak azon járt az agya, amit az idegenek tettek a gyermekével. Az egyetlen fiával.Lelkileg megtörve kényszeresen markolászta a fegyverét és próbált valamit kimondani, de értelmes szó nem hagyta el a száját. Majd látta, hogy a kilincs mocorog. Az idegenek eljöttek érte is. Kibiztosította a pisztolyt és figyelte a bejáratott. Senki se tudhatott erről a helyről. Senki. Mégis az ajtó kinyílt és valaki belépett. A férfi lőtt. Majd egy nő zuhant a földre. Mielőtt elhagyta az élet az asszonyt... a férfi felismerte a feleségét. Csak ő tudhatott erről a helyről és… most… lelőtte… nem. Nem. Ez nem a felesége, ő egy idegent lőtt le. A feleségét ők ölték meg. Igen. Az idegenek voltak.

A tengeren ezer félelmetes legendát hallani, de egy örök.

Bolygó Hollandi

A Jóreménység Fokánál egy kalózhajó ében lobogóját húzta fel. A másik hajó mégse mozdult meg. A féllábú kapitány szitkokat szórva nézte a már hínártól és moszattól bezöldült hajót.

- Tán meghalt a legénysége, de a kincseiket még elvehetjük!

Mondta büszkén. Mikor a két tengerjáró megállt egymás mellett, a kalózok átugrottak a fedélzetre. A fát felmarta a tenger sós vize és befedte a vízi növényzet, életnek nem volt nyoma.

- Kössétek össze a mi hajónkkal!     
Miközben a  parancsot teljesítették, a fedélzet alól hangokat hallottak:     
- Kapitány! Ezt látnia kell!

A falábú lesétált a lépcsőn és meglátta a temérdek aranyat, ám mosolya azonnal el is tűnt, mert fentről csatazaj hallatszott. Mire a tohonya kapitány felmászott a fedélzetre csak embereinek holtestét látta szanaszét heverni és a szellemek tucatját, amint győzedelmesen állnak felettük. Egy a tengeri lidércek közül, egy másikhoz lépett.

- Decken kapitány, végeztünk velük és a hajótestben még nyolc van belőlük.

- Tökéletes – Mondta a holtak kapitánya. – Pont ennyi lélek hiányzott a hajómról. Víz alá.

A Bolygó Hollandi morogva indult meg orral a hullámok felé, magával rántja a kalózok hajóját. Az a pár, akik a lépcsőn álltak, még felkiáltottak a félelemtől, mielőtt lelkük a Hollandi szolgálatába állt.

Ki tudja mik születnek a horror havának második napján.

Születés

Az anyja üvöltve szorította a karfákat, miközben az orvos előtte hajolt. Bíztatta, hogy már látja a kicsi fejét. Pár lökés és a gyermek kint volt. A doktor felemelte és az újszülött felsírt, az anyuka könnyezve nyúlt felé. A váróban az apukához lépett a doktor és szomorúan lehajtott fejjel közölte a rossz hírt:           
- A gyermeke él.       
Frankenstein szörnyetege, térdre borult és az eget átkozta sorsáért.

Kezdődjön hát a Horrornak a szentségtelen Hava...

Niktofóbia

Az ég sötét. A hold eltűnt a felhők mögé. Az utca lámpái villognak. Nem tudom hány levelet írtam már emiatt. Szinte horrorba illő, ahogy minden lámpa egyszerűen kikapcsol, ahogy alájuk lépek. Lassan kinyitom a kaput és elindulok felfelé a lépcsőn. Jó lenne, ha lenne lift, de a ház túl régi, hogy ilyen modern dolgokkal lehessen terhelni. A villanykörte elpattan. Minden olyan sötét. Hiába nyúlok a falhoz, nem érem el. Semmit sem látok. Mintha már nem is lennék ebben a világban! Páni félelemmel nyúlok mindenfelé, de a semmit érintem. Előveszem a telefonomat és azzal világítok. Nem hallom a hangokat. Ameddig a sötétben voltam egy hangot se hallottam, csak akkor, amikor újra lett fény. Mindegy. Csak a pánik beszél belőlem. Hülyülök. A telefonom pityegni kezd. Merül le. NE! Futni kezdek az ajtóm felé, miközben számolom a csipogásokat. Már majdnem ott vagyok! A kezem a kilincsért nyúl! A csipogás… nem hallom a csipogást… újra sötét van. A kilincs nincs ott. Az előbb még centikre volt a kezemtől, most nincsen ott semmi, csak sötétség.

Szeptember 13… cseréljük fel a számokat és ugorjunk egy hónapot. Október 31. Halloween estéje. Az általam kedvelt kis horror nap, amikor az esték félelmetesen hosszúak lesznek és flóra levedli élő bőrét. Tavalyelőtt óta mindenévben megünneplem ezt a napot egy-egy novellával. 2011-ben a Varrt Ember történetével sétáltunk a slasher horrorok világába, 2012-ben a Várossal léptünk be Lovecraft-i rettegésbe, de ez évben nem akarok vacakolni egy kis novellácskával… nem. E hónapban 31 egyperces mesével szolgálhatok. Október elsejétől a hónap utolsó napjáig 31 félelmetes és velőt rázó rövid anekdotával foglak titeket sokkolni. A hó mindennapján a blogra felkerül egy rövid max pár bekezdéses rémtörténet, mindig picit mások, hogy ne unatkozzatok.

Október elsejétől éneklik a hollók, hogy sohamár! Farkasok vonyítanak! A szörnyek ébrednek az ágyak alatt! A sötétség körbe ölel! A holtak visszatérnek! A Kasszás eljön értettek! A pentagrammák felizzanak! Boszorkányok kacagnak! Tűz! Fájdalom! Rettegjétek Októbert… a Horror Havát!

Nagy küzdelem volt ezt a filmet megtalálni, ami találó, mert a filmben is ezt a filmet keresik. Lényegében ez egy sötét humorú antológia film 10 perces szkeccsekkel. A humora sötét és néha groteszk. A leginkább olyan, mint egy Family Guy vicc, ami fél percből tíz percre lett nyújtva. Amennyire vártam már, hogy lássam ezt a filmet annyira ne igazán működött nekem. A viccek sokszor szárazak voltak és túl egysíkúak vagy eltúlzottak. Hiába a kiváló színészgárda, a viccek néha túl alpáriak vagy üresek voltak. Kár érte, mert az alap antológiát összekötő vonal aranyos, de a végére sajnos az is elszáll.

Nem kell titkolnom, hogy Edgar Rice Burroughs rajongó vagyok. Imádom a Mars-ciklust, de ha valaki utánam nézhet, tudhatja, hisz én magam is írtam egy Plútó Patkányai című novellát a Lidércfény oldalára, ami terveim szerint egyszer majd az én Plútó-ciklusom egy része lesz.

Ez a 2012-es Disney John Carter film így erősen közel áll a szívemhez. Azok, akik nem ismernék John Carter a Mars regények főhőse. Ezekben egy volt föderációs katona, aki a háború után a marsra kerül egy kozmikus esemény miatt és a háborúzó vörös bolygón az évek során annak az urává válik. John Carter filmje az első regényt a Mars Urát próbálja feldolgozni. Az effektek egészen jók, a sztori hű próbál maradni a regényhez, még a véres csaták is megmaradtak csak egy furcsa dolog maradt az a tény, hogy mars hercegnője ruhákban van. Érdekes, hogy a véres csaték megmaradtak, de azért a telt idomú büszke hercegnőből, aki a regényekben csak egy állandóan elrabolt áldozat volt itt egy zseni lett, aki mesteri kardforgató és bátrabb, mint a hősünk. Valahol ironikus, hogy az egyik elrabolni való hercegnő prototípusból a film egy vad harcost és zsenit csinál, de annyira nem zavart. A film érdekessége mégis a struktúrája. Ez egy nagyon régies film, mivel nem sokat cseréltek az alkotók így az egész kicsit olyan, mintha a majmok bolygójával egyszerre írták volna meg a forgatókönyvét. Nekem a film szimpatikus, de érthető miért nem népszerű. Az egész lassú és sokkal inkább szól arról, ami az emberekben történik, mint a megszokott nagy drámai arcvágások és üvöltözések. Végeredményben Carter egy olyan film, amit meg kell szokni, a saját kis tempóját és meglepően régies modorát.

Nem szoktam a filmeken sokat gondolkodni, de nem rég nézegettem pár modern filmet, amit szeretek és eszembe jutott egy, amit imádok: Sukiyaki Western Django.

Írnom kell erről a filmről. Ezt a filmet Takashi Miike rendezte és félig írta. A rendező, akit Quentine Tarantino, Del Toro és még sokan mások a legnagyobb rendezők közé sorolnak. Ha láttad ezt a filmet tudod miért. Ez egy japán western. A film mindent felhasznál szamuráj kardok, rózsák háborúja, Django spagetti western és Tarantino monológok. A film szándékosan olyan, amilyen. A film látványban és stílusban egyedibb, mint bármi, amit valaha láttam. Utólag jöttem rá, hogy imádom ezt a filmet. Így az első reakcióm az volt, hogy keresek még filmeket Takashi Miike-tól, aki évi 3-4 filmet rendez. Komolyan.

Crows Zero az egyik ilyen film. Ez egy manga adaptáció, a Crows című műből. Annak az előzményeit akarja elmesélni. A mangát soha nem olvastam így önmagában ítélem a filmet. A film pedig nagyon jó. Lassan indul és az eleje tényleg rágós. Sok szereplő zavaros jelenetek, de később a film nagyon jóvá válik és a végére egy megható és izgalmas akció filmé alakul. A történetben egy új diák érkezik a Hollók iskolájába. Ez a bukottak és balhésok sulija, ahol minden osztály egy banda, aminek főnöke van, és a bandák háborúznak az iskoláért. A diák erős és egy lecsúszott vesztes jakuza tag segíti, hogy teljesítse az álmát, az iskola urává váljon. A film szinte tökéletes a hangulata nagyon jó, de sajnos van benne némi anime fizika, aminek során embereket levegőbe reptetnek a rúgások, ez sokszor elveszi a film hangulatát, de szerencsére a végére elfelejtik ezt.

A film remekül megmutatja Takashi Miike erőségeit, a karaktereket és vért. Remekül ábrázolja az akciókat és a goret. A film nehezen indul, a közepén párszor kivehet téged a hangulatból a rajzfilm fizika és mangás humor, de aztán a zárás mindenért kárpótol. Ez egy remek film, amit bárkinek szívesen tudok ajánlani.

Nem szoktam megnézni a dc új képregény adaptációit, mert a legtöbb elégé értelmetlennek tűnik. Betűről betűre követik a képregényeket és mivel már van egy vizuális ábrázolásunk és elképzelésünk az egész teljesen feleslegesen jön ki. Persze új olvasóknak remek csalóka a dc képregényekhez, de mint kemény rajongó a végeredményben maximum az lehet érdekes, hogy mit hagytak ki és mit nem. Ha az a fajta rajongó lennék, akkor most dühönghetnék ezen, deeeee az nem az én stílusom.

Először is a Flashpoint az utolsó event, avagy nagy esemény címe a DC kiadónál, amivel megszüntették az összes addigi képregényüket és a világukat átírták. Ez az időszak érdekes, mert én személyszerint soha nem imádtam annyira DC-t olvasni, mint akkor. Grant Morrison Batman inc-elegy teljesen új dimenziót nyitott David Hine, Scott Snyder írták a Detective Comics-ot. A Batman univerzum soha nem tűnt ennyire újnak. Paul Cornell lett Superman írója. A JLA ISTENI volt Robinson zseniális vezetése alatt még a kevésbé népszerű előzményekkel is (ha nem tudod miről beszélek írd be a keresőbe, hogy „Cry For Justice” és nézd meg a több tonnányi szidalmazó kritikát). Wonder Woman-t teljesen átírta JMS majd Phil Hester kiegészítette és egy olyan karaktert kaptunk, akit én imádtam. Beszélő macskával, gonosz amazonokkal és egyszerűen egy kreatív urbán fantasy felépítéssel. Ha már Urbán Fantasy ott volt Green Arrow, akinek az otthonát Star Cityt lerombolták majd a város romos központjában egy szinte áthatolhatatlan mágikus erdő jelent meg, amibe az akkor gyilkosságért körözött Zöld Íjász rejtőzött. Akkor még nem is beszéltem a DC Retroactive minikről, amiben egy bizonyos évtizedben hosszabb ideig aktív írók és rajzolók tértek vissza karakterekhez és meséltek egy teljesen új sztorit. Ez csak a hab a tortán. Jó volt dc rajongónak lenni. A Flashpoint (amiben Flash körül a világ átalakul) viszont mindezt eltörölte. Egy új világot kaptunk, új jelmezekkel, eredetekkel és szereplőkkel.

Pontosan ez a gond ezzel a történettel. Sőt, átfogalmazom. Ez az egyetlen igazi gond ezzel a történettel. A film sokat segített nekem abban, hogy kicsit elhatárolódjak ettől a ténytől. Mivel ebben nem is szerepel a két oldalban kapkodva magyarázatot adó reboot így a rajzfilm teljesen érthető nélküle is csak az utolsó percek lesznek furcsák, amikor a szereplőkön más jelmezek vannak.

Az adaptáció nagyon jó, mind vizuálisan mind strukturálisan. Sok helyen levág vagy kreatívan hozzá ad. Mivel nem csak egy 5 részes miniből tud dolgozni, hanem az azt kiegészítő többi történetből így a képregény sokkal kreatívabban áll össze. A főtörténetet megtartja, de részleteket cserél, amik sokat segítenek bár zavart, hogy pont az én kedvencem Shazam nem kap sok magyarázatot csak pár gyerek, akik üvöltés után villámcsapástól egy sebes arcú supermanné válnak. Ez a képregényben is NAGYON idegesített, mert pont ez a karakter nem kapott egy saját képregényt, de pl Lois Lane igen. A rajzfilmben még azt sem mondják el, hogy Captain Thunder arcán a sebeket Wonder Woman okozta, amikor először próbálta az amazont észhez téríteni.

Nem fogok sokat mondani a történetről, de lényegében Flash saját kis személyes kalandja. Ebben egy futása után a világ átalakult és minden rosszabb lett. Batman öregebb és pisztolyforgató gyilkossá vált, Superman nincsen sehol, a helyén Kiborg áll a kormány hőseként, Wonder Woman és Aquaman háborúba kezdtek, az amazonok és Atlantisz Európát elpusztították és Flash… sosem létezett. Ez a világ teljesen kifordult, de Johns (a képregény eredeti írója) nagyon kreatívan formázta ezt az univerzumot. Figyelt a részletekre és a többi íróval és szerkesztővel egy kidolgozott és félelmetesen más dc univerzumot adtak nekünk, ami egyszerre volt hű a dc-hez és mégis más.

Végeredményben a rajzfilmet erősen ajánlom, mert remek önmagában megnézni és kedvet kapsz elolvasni a többi részét.

Van egy fogadalmam, hogy nem szidok senki. Megfogadtam, hogy soha nem írok rosszallóan. Nem akarok soha senkit megbántani és szeretném, ha az online személyiségem nem lenne párhuzamba hozni egy rosszmájú bunkó emberrel. Soha nem kritizálok magyar képregényeseket se, mert személyesen tudom, mennyi munka van egy műben.

Ezt tisztáznom kellett, mert ez a film a legrosszabb dolog, amit láttam. Lapos, hosszú, elnyúlt és siralmas. A zene unalmas, a látvány lapos és rengeteg hosszú és érdektelen jelenet van benne. Reeves nagyon jól játssza a monoton idegent, de a film… szörnyű. Klaatunak nem kell kimondani a minden sci-fi filmben ezerszer emleget varázsszót. Megkegyelmez az emberiségnek, mert a fiú, aki végig meg akarta ölni a végére kedves lesz vele, mert rájön, hogy feltámaszthatja az apját. A végén GORT a legendás robot rovarokká válik és a kikapcsolása nem az, hogy elrepül egy rajban, hanem leáll, és a földre zuhan. Szóval a bolygó, ami túl veszélyes, azon hagynak az idegenek egy bolygót elpusztító technológiát. Egy idegen lény ítélkezhet a teljes planéta felett, pedig azt mondja, hogy ő csak a hírnök. Kapunk egy keresztényutalást, mert a nélkül nincs amerikai sci-fi. Ebben a filmben a Noé bárkája kap utalást, amikor pár apró űrhajó leszáll és telepatikusan (?) oda csal állatokat, amiket elvisz. A fura, hogy hol szállnak le? Csak úgy bárhol… Én vagyok az egyetlen, aki az állatkertekbe küldené őket? Tudod, ahol biztosan van MINDEN fajból egy-egy. A film rémes, unalmas és amikor megpróbál tudományos sci-fi lenni még rosszabb. Végig azt mondják, hogy az emberek agresszívak, de még annyira sem azok, hogy fegyveres katonák álljanak az idegen lény laborjában. Csak jóóóó messze a folyosókon állnak és oda is szólni kell nekik. Csak mondják nekünk, hogy agresszívak vagyunk. Nem kapunk igazi bizonyítékot.

Az első GI Joe filmet nagyon élveztem bolond és eltúlzott kis akció film volt hűen a rajzfilmekhez. Erről olvashatsz az előző megjegyzésemben is. Az új film komolyabb és keményebb,d e a baj, hogy kicsit szétszórt. Olyan érzés, mintha egy tévésorozat epizódjait raknák össze egy nagyfilmnek. Értesz mindent, de vannak részek, amik teljesen zavarosak. Karakterek és koncepciók jönnek és mennek. Szinte semminek nincsen hosszú távú hatása. Az egyetlen, amit tovább hoznak azok a Ninják sztorija az első filmből, de ők az egyetlen visszatérő színészek is. A látvány néhol nem az igazi, sokszor nem látszódnak jól a harcok és annyira nem izgalmasak, de a végeredményben a film szórakoztató, csak nem annyira, mint az első.

Mostanság kicsit elkezdtem utána nézni a GI Joe-nak elsődlegesen az egyik írásom miatt, de igazából, mert kedvelem a koncepció. Magát a GI Joet sose szerettem. Rengeteg cikin öltözött pasi rohangál egy seregnyi terrorista után, akik sikoltva menekülnek. Mivel szeretem az élőszereplős és a rajzfilmet is belőle így arra gondoltam, hogy csak megnézem hogyan tartotta fent a rajzfilm sorozat magát. Hiszen az 1985-ös rajzfilm sorozat annyira népszerű volt, hogy évadokat kaptak és az óta a rajzfilm vagy négyszer újra lett indítva. Három mozis nagyfilm és kb hét milliárd képregény.

Megnéztem az első részét a rajzfilmnek. Ebben a Cobra megpróbál ellopni egy űrhajót kilövés közben hálóval. Nem ez a furcsa része. A végén kiderül, hogy az egész átverés volt a Cobra hagyja magát elűzni, mert titokban egy csomagot raktak a hajóra. Eddig ez normális. A hajóval az űrállomásra kerülnek a cobrák és egy csapatnyi furby. Én nem viccelek, derékig érő kicseszett ewokok. Majd a Cobra büszkén elmondja, hogy ezek a Fatal Furries. Fatal Furries. Ha elégszer leírom, talán túlélem az agyrákot, amit ez a gondolat teremt. A tejesen komoly lézerekkel harcoló emberekről szóló sci-fi, akció rajzfilmben furbyk vannak. Genetikailag gyártott gyilkos furbyk. Annyira kiakadtam, hogy nem kapcsoltam ki a videót. Az ment tovább. Ekkor egy sípszóval a furbyk két és fél méter magas kiborg Minotaurusokká váltak, amiknek lézerpuskáik lettek a semmiből és tűzet leheltek. Ez már majdnem menő, de ismétlem: Fatal. Furries. Az űrállomást átveszi a cobra és lelövik a GI Joe bázisát. Na, ez menő. Kezdem feladni végül is nem lehet olyan béna. Ám ekkor a cobra elmondja a tervét, szatellitekkel piramis formájú energia mezőt teremtenek a földre (amiből kimarad a déli sark), ami lekapcsol minden elektromosságot.  Mindezt egy hologrammot generáló géppel mutatják meg a földalatti villogó gépekkel teli bázisukon. Érzitek a bajt? Én itt adtam föl. A sztori felét kihagytam, ahogy egy ninja kutyával és egy tengerész papagájjal tengeralattjáró repülőkkel behatolnak, a bázisra beöltöznek cobráknak és lebuknak kb az első sarokban.

Ez a rajzfilm fájt. Komolyan mentális károkat okozott. Az még jobban fáj, hogy ennek a sorozatnak az első epizódja messze nem a legbutább része és mégis a rajongók a nagy filmeket vélik hülyeségnek. Azt hiszem nem ugyanazt láttuk, ehhez képest az első film egy zseniálisan realista mű lett.

A belga képregény figuráról készült 2011-es 3D-s animációt Spielberg és Jackson készítették. Tudom, szégyellem is magamat, de nem ismertem Tintint. Részben ezért is örültem a filmnek, hogy első kézből találkozhattam a figurával. A filmet mégis az egyik író Steven Moffat tette érdekessé nekem, aki amúgy a Doktor Who (Ki vagy Doki) írója. A kegyelemdöfés az volt, amikor sok helyen ezt a filmet a Kung Fu panda 2 fölé osztályozták a legtöbb helyen, mint az év animációs filmje. Nem akartam elhinni.

Maga a film nagyon egyéni. A jó pont, hogy tényleg olyasmi, amit még nem láttam. Az alkotók imádják Tintint és próbálnak minél hitelesebbek lenni. Ennek a hátránya, hogy a film első harmada, fele hihetetlenül lapos. Bár vannak benne aranyos viccek és tényleg jó az animáció az egész mégis unalmas. A nyomozás lassú, és az animáció nincs elégé kihasználva. Nem szeretem annyira a 3d-s animációt, de itt az zavart, hogy egyszerűen emberek sétáltak és beszéltek, ehhez az animációt teljesen felesleges volt. Értékeltem, hogy Tintin képes volt fegyvert fogni és igenis lőttek rá a rosszfiúk, sőt emberek meghaltak. Hosszútávon ez kezdett kevésnek tűnni. Majd a hajón történt jelenetekben az animáció csodálatosan bebizonyította, hogy igenis ki lesz használva és a film csodálatosan felgyorsult. A humor isteni és a jelentek kreatívak.  Az arab városban és a kikötőben az akciók ámulatba ejtőek. Végeredményben a film jó, talán a vége kicsit túlságosan elnyújtott, de ezt elnézi az ember. Kicsit Avengers/Bosszúállók élményem van. Annyira ámulatba ejtő volt a film, hogy meg is feledkeztem róla, hogy az eleje milyen unalmasan indult.

Bárd az én elő-Conanem. Igaz soha nem ő ihlette, sőt igazán Conant is csak akkor ismertem meg, amikor már túl voltam a Bárd korszakomon. A karaktert tagadhatatlanul fantasy képregények és filmek ihlették, amiket pedig maga Conan ihletett. Így közvetetten ő is egy örököse Robert E Howard irodalmának. Ez is az oka annak, hogy Bárd szövege mindig kicsit szlengesen hangzik. Szójárása modernebb, mint másoké és hangneme mindig valahol egy lépéssel a cinikusban van.

Ez volt a legnagyobb kihívás. Megtalálni Bárd hangját. Mivel Bárd hangneme modernes, de nem teljesen modern így ez nem könnyű. Bárd buta, nem egy zseni, de nem is egy idióta. Jól ismeri az embereket és felismeri az arcokon a jeleket. A legkisebb vonásokból, arcrezdülésekből képes olvasni. Közben viszont nem tudja megkülönböztetni a jobbot a baltól. Pontosan ezért nehéz őt írni. Megtalálni a hangját. Ez egy igazi kihívás. Főleg öt év szünet után.

A részletekhez annyit, hogy szinte mindent lázálmok szültek. A betegségem során tigrissel álmodtam és egy arrogáns fehérhajú vámpírral. Mikor az első jelenetet terveztem tudtam, hogy nem Bárddal akarom kezdeni, ha az új olvasóim látják, nem érthetik ki ez a fickó így az első oldal szépen bemutatta őt úgy, hogy nem vesztegette a régi olvasók idejét sem.  A fehérhajú férfi az írásban persze nem vámpír, de mikor elképzeltem a másik ereklyét, a Bárd történelme során az első olyan fegyvert, ami az övén kívül is különleges, akkor tudtam, hogy olyasmit kell írnom, ami más mégis hasonló. A Bárd átformázta hősünket, nevét vesztett és szinte azonosítják a fegyverével. Ez a kard közben romlást okoz, szinte megrontja magát a követ is. Bárd egy nagydarab barbárszerű zsoldos, ellenfele egy vékony, szinte élőholtat idéző alak. Mindig viccesek ezek a párhuzamok, hiszen az eredeti sorozatban Bárd főellensége Omega volt, aki nagyobb volt nála és erősebb. A jeleneteket erősen ihlették Szati és a köztem elhangzó párbeszédek is, ami természetesebbé tette a barátságuk leírását anélkül, hogy bárhol is megemlíteném azt, hogy ők azok.

A BÁRD ÍRÁSOK SORSA

Régi Bárdok

A két kötetté növekedett novella sorozat jóóóóó… hossszúúúú…. Átkozottul hosszúúú… ideje és ideig készül egy bővített frissített átírásra és bővítésre, aminek a célja, hogy amikor kiadom a kezemből nem lesz fejezet, ami csak egy oldalas lenne. A fantasy Bárd saját univerzumban fog játszódni és kap kiegészítő részeket, amik bepótolják a történet hiányos részeit. A Vámpír Bárd egy nagyobb univerzum bemutatást kap és reményeim szerint tudom annyira bővíteni, hogy mire végzek a két kész fejezet önálló regényként is megállja a helyét. Ha ez sikeres elkészítem a folytatást az 1999-ben játszódó fejezetet. Utána pedig elkészül az egyetlen estét elmesélő könyvem, ami magát a Világ Végét mutatja be.

Holló
A fórumom követői tudják, hogy mikor a fantasy univerzum Bárdja távozott a történettől új hőssel és világgal folytatódott a sorozat. Azt hiszem, ezt nevezik az amerikaiak spin-offnak. Ehhez van egy kerek történetem, amit már csak meg kell írni. Persze ez akkor, ha a Bárd elkészült.

Bárdok

Egy történet, amit jóóó ideje formázok, de még nincsen megfelelő állapotban. Ez a Bárdok. A történet, ahol a két novella sorozat hőse végre találkozik, vámpír és csatabárd. Kő kövön nem marad és minden vérbe borul. Az írást addig formázom, ameddig nem tetszik a vége. Addig nem tudok neki kezdeni. Kénytelenek lesztek várni rá.

Genorium, a Halál Vőlegénye

A törpe, aki erősebb mindnél, de az életet már feladta. Annak harca a törpék politikai életében és háborúiban. A régi oldalak lehet, hogy soha nem kapnak plasztikát, hanem rögtön az új részekkel kezdem. Genor, történetének a végét mai napig pontosan tudom. Ő tényleg az, amihez hangulat kell, leülni és megírni. Lehet, hogy rövid lesz regénynek, akkor viszont sorsáról majd döntünk. Ó, igen. A terveim szerint a „Halál Vőlegénye” beszökik a címbe.

Bárd elődei

Közismert, hogy Bárd nem az eső, aki forgatta a csatabárdot és van pár ötletem novellákra, amik az elődeit mutatnák meg. Más-más férfiak és asszonyok, akik a fegyver hatalmával küzdöttek. Egy Bárd biztosan elkészül a miénk elődje. A novella itt fog megjeleni, és ha a Bárdok egyszer elkészülnek és kiadójuk is lesz valami csoda folytán, akkor a kötet végébe berakom jutalomnak.

Van még egy regény, amit írok, ami a Bárd univerzum igen korai időszakát mutatja be, de annak még a címe is titkos, mert annyira frappáns kis ötlet az.

Mára leteszem a fegyvert. Holnap ismét itt, ha van merszetek!

Bárd, írói létem legismertebb karaktere. Első inkarnációja egy fantasy univerzumban született meg. Ez a novella őt hozza vissza több , mint öt évnyi szünet után. A régi szokások szerint a Bárd novellák mindig születésnapokra estek. Ezek voltak az én ajándékaim, mert úgy éreztem ennél többet nem adhatok. Már csak költői tény, hogy az, akinek a születésnapjára ez elkészül már csak kis ideig tartózkodik hazánkban. Mondjuk azt, hogy ez egy búcsúajándék is.

Bárd Mindörökké

 

A kastély falai ébenek és minden lassan folyik le egy feketés massza, mintha maga a márvány rothadva olvadna le. Átok sújtotta hely ez. A férfi a csatatér közepén, akin látszik, hogy nem harcra készült, Eric. Ne tévesszen meg senkit a rövid kard és a körülötte álló tíz harcos. Ők azért élnek, mert Eric valamire készül. A narancssárga ruhás szemétládának mindig van egy terve. Számára minden harc egy lassan felépített dámajáték, ahol egyetlen lépéssel győz. Türelmesen vár majd szabad baljával a földre mutat, és villámok sora hagyják el a tenyerét. A harcosok túl közel vannak egymáshoz és a fém vértek meg láncingek azonnal átveszik a villámokat. Csak egynek van esze Ericre rontani, de a mágus még erre is számított könnyedén sarkon fordul és egy gyors suhintással eltávolítja a fickó fejét a nyakáról. Az újabb érkezőket pár vágással feltartja, majd hátra néz.

- Jól jönne egy kis segítség!

- Ez egy tigris!

Üvöltöm a választ, miközben a csatabárdomat az égbe emelem. Az említett édes „kis” cica szájában van a markolat közepe, mellette próbálja a fejemet lekapni a helyéről a mancsával, de azt is tudom zavarni a markolattal. Mindig megütöm vagy eltolom a lábát mikor közel ér, de ezt örökké nem lehet játszani és még se két kiló, hogy csak úgy lerúgjam magamról.

- Ez egy kibaszott tigris!

- Vettem észre! – feleli a kardozás közepette Narancs.

- Ki a halál tart tigrist?

- Komolyan ez… - Ericet az egyik vágás alatt megütik a kard markolatával és elhátrál – a legnagyobb bajod?

- Neeeem. A legnagyobb bajom, hogy rajtam van!

Narancsot ekkor lerohanják a katonák. Felöklelik és ő a földre esik. Fegyverét vesztve kénytelen felkészülni a végre. A fekete ruhás harcosok kardjaikkal rontanak rá. Ő még gyorsan oldalra nyúl és ismét megidéz egy villámot. Ez most a macskába csap bele. Az üvölt egyet, nem döglik bele, de fájdalom megzavarja annyira, hogy lerúghassam magamról. Egy oszlopnak csapódik, amit ki is dönt. Csak elájul.

- Bárd!

Üvölti Eric a nevemet. Én megforgatom a csatabárdomat, hogy leszedjem róla a tigris nyálat. Két kézre fogom és felugrok a levegőbe. A nevem Bárd, régen, több mint száz éve volt másik nevem is csak már nem emlékszem rá. Egy ősi lény, egy mágus, vagy mi fene, megtalált engem, egy fiatal zsoldost és lelt bennem valami hasznosra. Nem tudom mi az, soha nem értettem a mágiához vagy a többi humbughoz, de a lényeg, hogy a lelkem egyesülni tudott egy misztikus ősi fegyverrel. Ezzel a csatabárddal, aminek most a mindkét éle kékes izzásba kezd. Elszöktem az alaktól és hosszú ideig nevemet felejtve jártam a földet, mint egy zsoldos. Az emberek a fegyveremről jegyeztek meg, de a „Csata” része valahogy lassan elveszett, így lettem Bárd. Mikor a földhöz közeledem páran a rosszfiúk közül már észrevettek. A bárdommal pontosan eléjük ütök bele a földbe. A robbanás, amit okozok vele szétsöpri őket, mint a rongybabákat. A fele helyben kigyullad, de a maradék rongybabaként csapódik a falnak és törli le arról a márványszerű anyagot és esnek a földre holtan. Mindig is ez volt a nagy különbség köztem és Narancs között. Én szerettem egy hatalmas és durva csapással győzni ő pedig várni és lassan kitaktikázni a leghatásosabb támadást. Az ő módszere túl csendes nekem. Lehajolok és felsegítem.

- Most komolyan, hol szerzel tigrist? És hogyan magyaráztad meg a kereskedőnek, hogy hozzanak egy hatalmas ragadozó macskát, amit azért tartasz, hátha két alak le akarná törni a szarvaidat?

- Mindjárt megkérdezzük jó? Nem tudom mit vagy úgy oda.

- Életemben először láttam élő tigrist – indulunk meg a lépcsőn fel a trónterembe.

- Tényleg?

- Bizony.

Ahogy elmegyünk a dög mellett, még fájdalmasan morog egyet, majd alszik tovább. Védelmemre szóljon, te kezdted kishaver.

- Hallottál Carmenről? – kérdi Narancs

- Mikor utoljára láttam boldogan élt egy kis városban, mint egy nemes hölgy.

- Hihetetlen.

- Az idő mindent megváltoztat – jelentem ki ezt a szokatlanul okos szöveget.

- Kivéve téged.

A riposztra csak mosolygok. Igaza lehet. Mennyi ideje csinálom ezt? Százötven, százhetven év? Több? Mégis itt vagyok, és jó pénzért segítek Narancsnak kitakarítani valami okkultista bandát a városból.  Szerelem, csalódás, győzelem, halál, semmi sem változtatott rajtam. Ugyanaz maradtam. Ez egyszerre megnyugtató és elkeserítő.

A trónterem ajtajához érünk. Bár ez a megnevezés túlzó. Egy rothad, korhadt fadarabhoz, ami hasonlóan megfeketedett és lassan szétmállik, mint minden ebben a kis palotában. Ericre nézek. Ő meghajol és kezeivel jelzi, hogy előre enged. A csizmám talpával rúgom be az ajtót. Az már annyira gyenge, hogy darabokra törik.

Bent már csak pár őr van és maga a fő szemétláda. Bárki is volt akkor most csak egy báb egy ereklye kezében. A magas, katonai egyenruhát viselő férfi kezében egy ezüsttel futatott, egyenes pengéjű hosszú kard van. A férfi bőre szürke, mint egy haldoklóé. Haja hófehér, mint valami elfé és legalább olyan hosszú. A fegyver, amit fog, egy ereklye, ősi misztikus eszköz hatalommal, de az övé kevésbé forgató barát. Ez dolog mindent átalakít és kifordít magából, bár… a Bárd is Bárddá tett engem… ezt a gondolatot tegyük el későbbre.

- A Bárd.

Mondja ki valami beteges orgazmus hangon a férfi. Nem rólam beszél, hanem a fegyveremről. Azt nézi, mintha a megszállt zombi és a fegyverem beszélgetnének. Vagyis, mintha két ragadozó szúrná ki egymást. Sajnos Narancs nem tudott többet a fegyveréről, azt látom, hogy a trónterem már teljesen átalakult, mint egy darab a pokolból. A szobrok eltorzultak, a legtöbb furcsa kínlódó pózban áll és repedezik szét. A padló szinte nyálkás, mint valami láp. Szokatlanul meleg is van itt és folyamatosan látom a legyeket repkedni mindenhol. Hol vannak a régi szép idők, amikor csak embereket vágtam pofán? A katonái harcra készen emelik a fegyverüket, Eric ujjai között apró villámok cikáznak ide-oda. Én erre az emberi roncsra nézek.

- Minek vettél egy tigrist?

A kérdésemtől Narancs megtorpan és felém fordul.

- Komolyan?

- Azt mondtad megkérdezzük.

- Halál rájuk.

Feleli őszintén a fickó, bár szerintem nem ezt kérdeztem. Az a pár elszánt, aki még a szolgálatában áll nekünk ront és Eric villáma azonnal felé tereli a figyelműket így szerencsére nekem csak ezzel a kard-zombival kell foglalkoznom. Milyen kedves tőle. Jobb kezemben megforgatom a csatabárdot és neki rontok. Lépcsőfokról fokra gyorsulok, lassan kettesével lépek fel. Fontos, hogy elsodorjam őt. A fegyvere gyorsabb az enyémnél. Ha időt kap ellen támadni még meg is sebezhet, és olyat nem játszunk. Az első csapás a kardját éri, meghátrál, balja a trón karfájába kapaszkodik. Egy kézzel hasítok a Bárddal fentről, hogy kettévágjam. Látom a kardja a nyakam felé tart. Rámarkolok a pengére és ő az én fegyverem markolatára. Mindkettőnk arcáig ér pont a két penge. Suttogást hallok. Csendes csábító hangokat, mint egy asszony, aki kéri, hogy bújak mellé. Finoman ujjbegyeivel simogat, és lassan visszahúz. Nem értem a szavakat, de a szándékot igen. A kard újgazdára lelt. Engem akar. Szólít. Kezeim remegnek, az ellenfelem homlokát érinti a fejszém éle és vére lassan kiserken. Közel van az ő pengéje is, szinte érzem a hideg fémet a nyakamnál. Ki tudom rántania kezéből. El tudom venni. Mennyivel erősebb lennék. Csak el kell vennem ettől a csökevénytől. Két fegyver… még a Bárd sem kell. Semmi sem kell… csak a kard… ezek nem az én gondolataim, az Övé. A Kardé. Próbálja elmondani a nevét, de azzal idegesítem, hogy nem értem meg. Okkal kapott még Narancs is gúnynevet. Pedig… olyan hangos és erős. Mindent átalakított maga körül. Micsoda erő. Nem hallom a gondolataimat, de ez a gyenge ember velem szemben. Egyre jobban vérzik, már könnyezik is. Már kevésbé hallja Őt. Igen, már gyenge. Igen. Akkor gyomron rúgom, kirántom a kezéből a kardot és eldobom a jó francba!

- Neeeee!

Üvölti a férfi, de a hangja már megtörik és sikít, mint egy kislány a játékszere után. Én a vérző tenyeremet nézem. Bassza meg. Mire ez begyógyul. Ez újra és újra üvölt, és már kúszna mellettem a kardjáért. Leütöm mielőtt még fejfájásom is lesz. Elég irritáló hangot hallottam a napra. Megnéztem a fegyver sorsát és látom, hogy Eric végzett az ellenségeivel, de a rohadt ezüst pengéért nyúl. Leugrok mellé, de nem kell kapkodnom. Megtorpan félúton. Lefagy. Küzd a hangokkal, ahogy én is tettem. Megragadom a gallérjánál fogva és elrántom onnan. Megrázza a fejét egy kicsit.

- Kösz.

- A KARD! – üvöltözi még mindig a elmebeteg vérző szájjal. – A HATALOM!

„A tiéd lehet. Mindent megkaphatsz. Hadd segítsünk. Mindent megkaphatsz.”

Hallom újra Őt csábítgatni. Eric mellém áll, a szemembe néz és tudja hogyan döntöttem. Megértően biccent egyet. Én ismét Rá nézek. Egyre hangosabban szólít. Mindent felajánl.

- Leszarom.

Mondom a legőszintébben és a Bárdot a két kézzel a levegőbe emel, majd darabokra töröm az átkozott tárgyat. A pokol vörösségével robban szét és a fémes roppanás hangját egy elhaló sikoly kíséri. Az ezüstös szilánkok füstölögve hullnak alá.

Csendesen sétálunk ki a palotából. A falak lassan omlanak a le mögöttünk. Nem sok marad meg a várból. Úgy fest az átok túl sokat vett ki a büszke épületből. Narancs az övéhez nyúl ás át ad egy kis zsákot. A fizetségem. Elveszem és meg se nézem mennyi.

- És most? – Kérdem.

- Én maradok – mondja és meglepve fordulok felé. – A városnak kell egy őrző. Valaki, akit hívhatnak máskor is, még ha nincs is egy csatabárdos őrült a szütyőjében minden esetre. Nem tartasz velem?

Elmosolyodok és a birtok hegyoldaláról a városra nézek. Szép hely.

- Vár az út. Megígértem egy régi barátomnak, hogy meghívhat egy sörre, ha találkozunk a szomszédos városban.

- Van, ami nem változik? – kérdezi, és közben mosolyog, hogy álcázza a csalódottságát.

- Ez lennék én – megindulok a város útja felé. – Még találkozunk – szólok vissza.

Nem hallom mit mond Narancs, de jobb is. Csak megyek előre. Keresem azt a dolgot, amit még nem leltem meg. A világ változik csak én nem. A nevem Bárd, mindörökké.

Vége

A tegnapi poszt lemaradt, mert úgy éreztem jobb, ha a novellám után jelenik meg a kérdés. A következő blog bejegyzések:

• 29. Bárd Mindörökké: a színfalak mögött. Mi, mit ihletett.
• 30. Novelláim sorsa.

Jövőhéttől megpróbálok mindennap egy-egy posztot kirakni egy-egy alkotó rajzaival, amiket nekem csinált el nem készült képregény projektekhez.

Az Emberiség a Fikciók című novella sorozatom egyik darabja. Mikor egy időben túl sokat foglalkoztam képregényekkel akkor lett egy ötletem, hogy úgy térek vissza az íráshoz. A kérdés az volt, hogy mivel? Ez szülte a Fikciókat. Rövid novellák, amikben olyan témákban írok, amiket eddig még soha nem érintettem és mindnek a végére rakok valami egyszerű és gonosz csavart. Az egyetlen, ami teljesen elkészült az Emberiség volt. A többi címét és témáját attól még elmesélhetem:

Amazonok és Dinoszauruszok – Poszt-apokaliptikus nő uralta jövő dinókkal.

Emberiség – Tudományos sci-fi

Fivérek – Egy színdarab

A Mars Bajnoka - Edgar Rice Burroughs féle sci-fi fantasy, lehet, hogy ő soha nem készül el, mivel van egy saját Burroughs koncepcióm a Plutó-ciklus, ami a viharoktól vert őrült bolygón játszódik, ami a legmesszebb áll a Naptól.

Bagoly – Cyberpunk

Viktória Nevében! – Gótikus detektívregény. Igen, ez regényé fejlődött így soká fog elkészülni.

Most pedig maga a mű:

Fikciók:

Emberiség

 

            A meteorok között egy hatalmas fém gépezet forogva lebegett az űrben. A robosztus ember alakú robot, élettelenek tűnt. Nem mozdult, külső acél szürke fém burkolatán megannyi horpadás és sérülés volt. Az egész szerkezet vagy másfélszer akkora volt, mint egy ember. Külsőre emberinek tűnt, bár nyaka nem volt és feje csak kicsivel emelkedett ki a testéből, kezén is csak három ujj volt. Szívós ellenálló dolognak tűnt, amit túlélésre terveztek.

            A robotra zöldes fény áradt és a meteorok között egy űrhajó emelkedett ki. A gép karjai finoman nyúltak a robotért és óvatosan megérintették, nehogy több kárt okozzanak még benne.    Lassan húzták be a hajóba.

            A zöldbőrű gyíkszerűen elnyúl arcú lények, fehér laborköpenyekben, kezükben pontosan elférő műszereiket nyújtották a robot felé, ami óriásként emelkedett föléjük még így is, hogy le volt „ültetve” és fém bilincsekkel kötve. A hatalmas laborban több száz farokkal rendelkező köpenyes gyíkszerű lény sétált és sziszegett egymásnak, további egy tucat, fekete testhez álló ruhás gyík volt sisakban puskákat tartva.

            A robot szemei zölddé váltak és halk bugással indultak be a rendszerei. A gyíklények sziszegve és hörögve üvöltöztek egymásnak miközben a laborosok távolodni kezdtek és a puskások közeledtek. A gépezet nem mozdult csak rettenetes zajokat adott ki, ahogy a jó ideje kikapcsolt rendszerei és részei kezdtek újra működni.

            A memória talán már sérült volt, de ameddig az alapprogram szerint próbálta értelmezni a nyelvet, amit megtalálói használtak addig a robot próbált előkeresni ép fájlokat. Egyet talált elsőre és elkezdte lejátszani.

 

Memoria fajl 000012.

- Pioneer-tábla. Ez ihlette az elkészítésedet.

            Mondta az idős professzor. Kopasz fejét végig söpörte és a robot kamerájába nézett. A mocskos laborban könyvek holoképek, fényképek és megannyi műszer volt.

- El akartam menteni egy helyre mindent. Az első embertől egészen a kirajzásunkig. Benned lesz a történelmünk, a filozófiánk, a tudományunk, a vallásaink. Te leszel… - a tudós szavai megakadtak, és a kép elkezdett torzulni majd ismét helyre állt. – Az Emberiség.

 

            A kép visszaállt és a robot programjai lassan rendbe jöttek. Kezdte felismerni a nyelvet, értelmezte a kézjeleket, grimaszokat. Megértette, hogy a lények veszélynek vélték és evakuációt rendeltek el. A gép a karját próbálta emelni, de ekkor érzékelte, hogy megbéklyózták. Eközben újabb fájlt talált.

 

Memoria fajl 000036.

            Az öreg professzor szobája lomokkal volt teli. Könyvek, feljegyzések, alkatrészek és gépek sora volt mindenfelé egymás hegyén, hátán összedobálva. Az készítő csontos ujjai söprik hátra kevéske haját a fején.

- Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy te képviselj, minket akkor nem hazudhatok neked. Eredetileg csak jót programoztam beléd, de ez hazugság lenne.

            A hely megremeg és egy lövés hangtól a tárgyak a teremben zuhanni kezdenek. A tetőből por hullik alá. A feltaláló az egyik asztalba kapaszkodik.

- Háborúk, ármány, család, rasszizmus. Ez is az ember része. Nem hazudhatok, nem tagadhatom le. Csak így leszel teljes. Akkor leszel méltó a nevedre, ha mindenünket öröklöd.

 

            Emberiség. Ez volt a neve a gépnek. Nem volt beprogramozva érzésekre csak gondolatokra. Minden eddigi emberi tapasztalat, filozófia, törvény, vallás és művészet benne volt, amit csak ismertek. Ő maga volt az emberiség.

            Karjait lassan kezdte emelni, amivel először elhajlította a fémbéklyót majd egyszerűen letörte őket. Az idegen sziszegve szóltak egymáshoz és a robot lassan állt a lábaira. Otrombán próbált lépni, de alig volt képes megmaradnia talpán. A behemót pár lépés után sikeresen megállt és a körülötte mozgolódó rohangáló lényekre nézett. A programja már értelmezte a nyelvet és ennek hála Emberiség felszólalt:

- A nevem Emberiség.

            Mondta a lények saját nyelvén, amitől a még a katonák is leengedték a fegyvert döbbenetükben. A robot memóriája elérte a meg szokott sebességet így képes volt párhuzamosan cselekedni és megnyitni egy újabb fájlt.

 

Memoria fajl 043210.

            A professzor jobb karja hiányzik és a labor több részen lángba borult. Az öreg, alig tudja nyitva tartani a szemeit és a robbantásoknak hála az ablakokon folyamatosan fények szűrödnek be miközben a föld megremeg.

- Indulnod kell. Nincs több időnk. Talán mire kiérsz a világunkból mi már nem is leszünk! De el kell vinned az üzenetünket! Hírül kell vinned az emberiséget!

            A tető lassan kinyílt és a professzor fáradtan dőlt az egyik asztalnak. A robot utoljára körbe nézett majd elkezdett emelkedni. A lábába épített rakéták kiemelték az épületből. Kiérve a többi rakéta is beindult és egy hatalmas lökéssel a légkör felé indult figyelve a labort, amit az egyik robbanás pokoli tüzével nyelt el.

 

            Emberiség lezárta az utolsó fájlt, amiben volt bármi nyoma embernek. Egymillió éve járta az űrt magányosan. Két parancsot generált magának:

1. Találja meg az emberiséget vagy annak a nyomait
2. Tudassa az univerzummal a faj létezését.

            A gyíkszerű idegen kékes vére cseppeget a robot kezéről, ahogy markában fogta a kis lény fejét. A gépezet lángoló romok és tetemek között sétált miközben a szeméből karmazsin lézer perzselte fel a földet.

- Mért teszed ezt? – kérdezte az idegen.

- Hogy emlékezettek.

- Mire?

- Az Emberiségre. A fájdalomra fogtok a legjobban emlékezni. Örökké emlékezni fogtok a holtakra és a gyászra, tehát örökké emlékezni fogtok az Emberiségre.

            Felelte a gép érzéketlen hangján majd félre dobta a lényt és a talpában lévő rakétákkal indult meg az ég felé. Szeméből a lézerek folyamatosan sugároztak tovább. A robot lassan befejezte és megfordulva a figyelme az ég felé irányult.

            A robot lassan elhagyta a légkört maga mögött egy kontinenssel, amiben még füstölt a beégetett rajz, két emberi lény, akik kezeikkel integetnek.

 

Vége

Szabolcs nagyon segítőkész volt a képregénnyel. Végig kérdezte mit milyenek képzelnék el és én elég kevés dolgot kértem tőle kivéve a robot külsejét. Volt egy elképzelésem egy fém Gólem, amit feltámasztottak, hogy őrizze az embereket. Szerencsére egy képregényben pont találtam rá referenciát így azt tudtam oda adni Szabolcsnak.

Szabolcs egy zseni, mert képes bármilyen stílusban rajzolni. Három különböző képregényünk volt eddig és soha nem ismernéd fel, hogy ezeket ő rajzolta. Mindben drasztikusan más stílussal dolgozott, hogy azok illeszkedjenek a környezethez. Az egyetlen, ami felfedi őt az a kihúzása. Nem tudom miért, de abból rájövök, hogy ő csinálta. Viszont, ha mutat, egy tucat ceruzarajzot soha nem tudnám megmondani kinek a munkái. Láttam rajzolni ókori Rómát majd az űr végtelenét és tényleg csodálatos. A képregény hatalmasnak tűnik. Minden epikus. Fontos. Mikor olvasom, úgy érzem magam, mint egy gyerek a régi sci-fi magazinok között, amik teli vannak festményekkel szörnyekről és észbontó űrhajókról. Az már csak a plusz, hogy Szabolcs az-az ember, akinek bármilyen koncepciót oda dobhatok és tudom, hogy meg tudja rajzolni. E mellett még van mersze rendelkezni a világ egyik legaranyosabb kislányával.

Szabolcs blogja: http://bartaszabolcs.blogspot.hu/

Holnap: Novellák és írásaim sorsa!

A Random Történetekről nehéz sokat írni, mert vannak Random dolgok, amiket nem szoktunk megosztani és ez is egy része ennek. Ezek történetek voltak, amiket megakartunk osztani és meg kell vallanom nagyon, de nagyon vicces visszanézni, hogy kiktől kaptuk a legelítélőbb kritikákat. Képregény alkotóktól, akik bármilyen pálcikafigurás hárompaneles sztripet megdicsérnek, amiben egy kocsmában hallott és ezerszer elmondott poént újra elmeséltek. Ugyanezek a személyek most meglepő élességgel kritizálták ezt a művet, ami rossz volt, mert sok új alkotónak ez volt az első munkája és nem a képregényhez nem értő egyszerű átlapozók bántották őket, hanem alkotók, akiknek elvileg segítenie kéne a többit. Az a baj, hogy már ezzel is magamra haragítok majd pár embert így ebbe nem is megyek bele. Közben és rengeteg pozitív élményt és kritikát kaptam olvasóktól, sőt volt ismerősöm, akivel vagy öt éve nem beszéltünk és felkeresett, hogy milyen jó volt ezt a kötetet olvasni. A random Történetek egy jó élmény volt, mert felkavarta a vizet és picit olyan volt, mint az első random. Senkise tudta mire számítson. Tényleg csak az ront az egészen, hogy olyan emberektől kellett kapnunk negatív kritikákat, akik igazán tudhatnának jobbat.

Nem sokat tudok még hozzá tenni. Remek élmény volt szerkeszteni és ellenben a régi vezetőséggel. Szinte hihetetlen, hogy mennyire kevés dicséretet kap Ács Zsolt (Emtrexx) és Lőrinczi Balázs (Balakin). Az után a csoda után, amit lenyomtak a kiadás előtti pár nap folyamán el nem tudom képzelni, hogyan lehet, hogy egy random sem nyert még semmi féle elismerést. Még inkább, hogy ők ketten nem nyertek semmit. Ezzel a gondolattal zárok, mert érzem, hogy gyanúsan közeledek a ponthoz, amikor elkezdenék más képregényeseket szidalmazni és az nem az én stílusom. A blog meg pláne nem arra készült, hogy vitázzak másokkal.

Holnap találkozunk!

Igen, november óta hallgattok. Védelmemre szóljon. November és december folyamán két képregényem is megjelent. Mondhatni voltak fontosabb dolgaim is. Róluk lesz bővebben szó. Addig is a linkek:

- Random fantasztikus Történetek, sci-fi antológia:
http://random-magazin.blog.hu/2012/10/15/random_fantasztikus_tortenetek

- Emberiség (rajzolta a zseniális Barta Szabolcs)

http://random-magazin.blog.hu/2012/11/19/emberiseg_511

Az elsőben egyszerre voltam a történetek egy részének írója és a főszerkesztő, a második pedig egy novella adaptáció volt. Mindkettőről fogok még mesélni ígértem.

Ennek az évnek az első pár hónapját egy irodalmi pályázat foglalta el, amire az egyik kedvenc regényemet próbáltuk kipofozni.

Végül márciust Bárdnak ajánlottam fel. Miért is jelenik meg 2013. március 28-án négy év szünet után egy Bárd novella? Erről egy külön bejegyzésben írok. Kapni fogtok ugyanis a hétre egy bejegyzés sorozatot, amiben összefoglalom az élményeimet és az okaimat.

10 éve írok

A cinikusabb oldalam azt szokta mondani, hogy tíz éves az „írói karrierem”. Hatalmasat fejlődtem az évek során és sokkoló visszaolvasni a régi műveimet. Mindig van még hova és mindig tanulok újat és örülök, hogy soha senkire nem hallgattam, hanem úgy tanultam és tanulom az írást, hogy írok. Nem tudok lehangolóbbat elképzelni, mint, hogy órák munkáját egy beképzelt valaki elolvassa, és azt mondja sokkal inkább úgy kéne írnom, mint XY. Még, ha ez azzal is jár, hogy nekem van az egyik „legizgalmasabb” helyesírásom a Magyar irodalom történelmében. Rengeteg tervem van a tíz éves évfordulóra. Nagy dolgok. Nagy álmok és még nagyobb művek. Ezekből sokkal több fog eljutni hozzátok. Például szerdán a Bárd visszatér. A novellasorozat, ami velem volt majdnem hét évig, most újra megjelenik. Az októberi halloween-i projekt már most pereg, mert egy annyira merész ötletem támadt, amihez előre kell dolgoznom.

A tízedik évforduló legszebb pontja, hogy akaratlanul visszatértem a Sötét Mosolyhoz. Majdnem tíz év után elkezdtem egy folytatást írni neki. Ez volt az első dolog, amit írtam 2013-ban már-már sorsszerű az egész. Mikorra készül el azt nálam soha sem tudni mivel nem tudom, hogy mi lesz. Regény, kisregény, novella? Passz. Egy mű.

Addig is a jövő hét blog időjárás jelentése:

25: Random Történetek, tapasztalatok, élmények.

26: Emberiség: Az eredeti(!!) novella, tapasztalatok és élmények.

27: Írásaim sorsa. Mivel és mit kezdjen, az ember min dolgozom mostanság. Sok kommentet kérek, mert ez egy interaktívabb téma.

28: Bárd Mindörökké (novella)

Üdv emberkék!

Mivel a mű így is késett egy napot és még vannak vele nyelvtani hibák így nem húzom sokáig. A javított verzió a héten felkerül, de addig is íme az ez évi Halloweeni Horror Novellám. Jó szórakozást.

A sötét városban egy férfi halkan morogva próbálta meggyújtani a gyufáját. Mikor a láng végre megmaradt az apró fadarabon a férfi azt a szájához emelte, hogy a cigarettájának is adjon tüzet.

- Még a szél se fújt soha életembe, még se bírom soha meggyújtani ezt a szart.

Mondta a fejét rázva. A sikert azért megünnepelte és pár karikát fújt a levegőbe. A gyufát az egyik közeli pocsolyába dobta majd a mellette álló házra nézett.

A Város közepén ugyanis a legnagyobb épület állt, ami sokak szerint az egekig ért. A férfi egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi is zajlott a toronyházban, de nem tudott rájönni. Nem emlékezett rá, de nem is tartotta fontosnak. Három napja egy építész eltűnt a városból. Itt látták utoljára. A rendőrök szerint csak elment jobb életet keresni és még igazuk is lehetett volna, ha elvitte a pénzét, de nem tette. Ez keltette fel a férfi érdeklődését és ezért is vállalta az ügyet. „Csak elment, elhagyta a várost.” Sokszor hallotta ezt a nyomozó, de még soha nem találkozott emberrel, aki visszajött volna mesélni. Kételkedett. Úgy gondolta valakinek nem tetszett az ifjú tehetség merész álmodozása és inkább eltűntette gyorsan. Persze ezt nem mondta meg a síró asszonynak.

A nyomozó nem értette miért áll még mindig ott. Be kéne mennie, de e helyett végig gondolt, hogy is került ide. Az öreg romos ház szürke kövekből készült és a legtöbb ablaka már be volt törve, vagy deszkázva. Olyan volt, mint minden a belvárosban egy régi rom, amit senkinek sincsen szíve lerombolni. Még percekig csak nézte az épületet majd a szájába vette a cigit és vicsorítva sóhajtott egyet.

- Csináljuk.

Megindult az egyik letört deszkasorhoz. Odahajolva látta, hogy a fa frissen volt letörve. A törésnél még világos volt, míg a külseje már sötét és festékes. Bent látni is lehetett a deszkákat, de ez túl kicsi lett volna egy felnőtt embernek

Drogosok. Gondolta magában a férfi. Sok fiatal kerüli az iskolát és régi lakatlan házakban lövi be magát olyan anyagokkal, amiktől értelmetlenül magyaráznak ameddig meg nem halnak. Az anyagtól elvesztik az eszüket és már nem képesek beszélni az agy még működik, de már rosszul. Igaz, a nyomozó számára nem volt különbség a drogosuk utolsó szavai és egy pap miséje között. Talán ezért is nem volt vallásos. Az idegen nyelv, az imádság valamihez, ami nagyobb és több mint ők. Ez neki sok volt. Nem bírta elfogadni.

A lépcsőre pillantott és azon vastagon állt a por. Senki se járt itt hosszú ideje. Felnézett a lépcsősoron és szomorúan konstatálta, hogy nem fog liftezni. Amikor az első fokra lépett az öreg fém hangosan nyikorogni kezdett. A hang rezonálva ment felfelé. A férfi arcán savanyú megvetés látszott majd megindult tovább. Minden léptét hangos fémes nyögés kísérte és ő csak arra tudott gondolni, hogy azaz utolsó fánk talán már túlzás volt.

Az emeleteknek semmi értelmük nem volt. Minden szint más volt. Lakóház, bérlőház, gyár, irodasor. Minden szinte egy másik házat prezentált. Nem csoda, hogy senkis e tudta mi is volt itt. A nyomozó a lakóházak szintjénél állt meg.

- Levegőt.

Szuszogta fuldokolva és gyorsan rágyújtott. A következő lépcsősor aljáról lesöpörte a koszt majd leült. Úgy érezte minden kérdésre választ kap, de a válasz csak több kérdést szült. Ekkor felnézett és kereste a fény forrását, de nem találta. Valamiért látott a folyosókon pedig kint vaksötét volt. Újra a cigarettájába szívott és a füstöt maga elé fújta. A fény a levegőben volt, mint amikor a hajnali napsugárban a porcsillogó esővé válik. Itt a por magától árasztotta a fényt. „Talán ezt gyártották itt.” Gondolta magában a férfi. Persze hamar eljutott oda, hogy ez tán csak egy melléktermék, amit ő most sikeresen belélegez és mérgezi magát. Aztán a pánikját a kezében tartott cigije oszlatta el. Csak ránézett és a vállat vont. „Már mindegy.” Vonta le a következtetést és mikor felállt ismerősen csengő hangot vélt felfedezni.

Az egyik ajtóban még benne volt a kulcs rajta egy kulcstartóval. Zavarba ejtően a kulcstartó magától táncolt, mintha a szél fújta, vagy valaki csak most engedte el. A nyomozó fejét oldalra biccentve nézte a kulcsot. Az első, ami feltűnt neki a tisztasága volt. Bár barnás színe elsőre a rozsdára emlékeztette a valóságban ez egy remek fémmű volt, ami vagy pár hete készült maximum, vagy kitűnően óvták mindentől.

Az ajtón nem volt kilincs, csak a kulcs elfordításával lehetett kinyitni. A férfi nem értette miért, de minden ajtó ilyen volt eddig. Persze betörhette volna mindegyiket látva hogy mind öreg, korhadt fából álltak, de úgy érezte felesleges. A por, ami rajtuk állt azt mutatta, hogy egyik se volt nyitva hosszú-hosszú ideje.

A kulcstartó valami más volt egy ismerős szimbólum. Domború dísz, amúgy nyolc valami emelkedett ki középről. Nyolc karikát fogva. Nagyon ismerősnek tűnt.

Nem volt mit tenni megragadta a kulcsot. Balra kezdte forgatni. Érzett egy kattanást. Az ajtó zárva volt. Folytatata és érzett még egyet. Az ajtó már nyitva volt csak egy picit kellett még elfordítani, hogy a kulcs kilincsként funkcionáljon.

A férfit meglepte a benti sötét a szemei próbáltak alkalmazkodni hozzá, de már késő volt. Nyolc zöld szem villant fel. Mire felfogta az emberi alakot, akit látott az mellkason rúgta őt. A nyomozó hátra zuhant betörve a folyosó másik oldalán álló ajtót. A fadarabok közül próbálta kihúzni magát a jobb kezével, amikor az ajtókeretbe markolt. A balja a pisztolyáért nyúlt, de mire előkapta volna az alak a kezébe rúgott és a fegyver a sötét szobába repült. Nem hallotta a koppanást. Ez zavarta a legjobban a férfit. „Miért nem volt koppanás?”

Arra gondolt, hogy még egy puffanás is logikus lett volna. Hallani, hogy valami puhára esik. Egy pisztolynak kell, hogy hangja legyen. Annyira megzavarta ez, hogy a rejtélyes alaknak bőven volt ideje megrúgni a kapaszkodó kezet is. A fájdalomtól üvöltve esett vissza a földre a nyomozó. Az ujjai lüktettek és pár valószínűleg el is tört. Próbálta a kín okozta adrenalin hullámot meglovagolni és két lábban célozta meg az alak térdét oldalról. A rúgástól az a földre esett. Gyorsan felállt majd a mozogni próbáló alakba rúgott egyet. Nem volt más irány csak felfelé.

Csak egy pillanatra nézett vissza a furcsa fém és bőr ruhákat hordó figurára. Az arcán maszk volt, amin felfestettek nyolc szemet, ezek valamiért halványan világítottak még így a sötétben is. Újabb kérdések. Ki ez az ember? Ő lenne a gyilkosa vagy elrablója az építésznek? Hogyan jutott be a szobába nyom nélkül? Talán ott élt? Hányan vannak még?

Nem. A férfi megrázta a fejét és rohant felfelé a lépcsőn. A léptei sose voltak még ilyen hangosak. Dörömbölt, mint egy hatalmas állat. Nem foglalkozott vele csak a feljutásra koncentrált és arra, hogy ne próbálja megragadni a fájós kezével a korlátot. A szintek egyre furcsábbak lettek, de talán a fájdalomtól agy attól, hogy már nem állt meg figyelni rájuk. Párszor lepillantott és látta az alakot közeledni, de nem volt hangja. Úgy járt, mint egy szellem.

A tüdeje lángolt, a lábai remegtek. Egyszerűen nem bírta tovább. Próbálta hitegetni magát, hogy ez a furcsa világító por a hibás, de nem így volt. Egyszerűen nem bírta. Köhögni akart, de nm bírt, nem volt már levegője. Lépni akart, de az izom nem emelte meg a lábat, mintha nem is lett volna ott semmi. Nem mozdult. Minden akarat ereje kellett, hogy újra megemelje a lábát, de mikor sikerült az hatalmas fájdalommal járt. Pár lépés után egyszerűen elfeküdt a következő szinten.

Levegőt akart venni, de az fájt. Minden lélegzet egy kés volt, ami a torkán át hasított a mellkasába. Hibát követett el. Kifárasztotta magát. Elfogadva sorsát megfordult. Nagy nehezen felült és matatni kezdett a zsebeiben. Nem volt nála semmi. Esélytelen volt. Elővett egy szál cigit majd a gyufás skatulyáját. Kivett egy gyufát és begyújtotta. Egy pillanatra a tűzre nézett. Rájött, hogy ez fog neki a legjobban hiányozni, a gyufa meggyújtása. Az a kis győzelem, amikor sikerül elérni, hogy lángra kapjon. A sercegő hang és a kékes szikra, amiből a tűz lesz. Már hajolt a cigarettával, amikor eszébe jutott valami és a lépcsőfokra gyűlt porba rakta a gyufát. A por azonnal lángra kapott és a nyomozó eltaposta a tűzet mosolyogva.

A néma alak lassan felért. Ében bőr és barnás fém borította egy apró része se látszott ki. Mozgása embertelen volt, gépies. A lépcső alján megállt és a férfira nézett. Az nyugodtan ült és várta.

- Na, mi lesz nagyfiú?

Kérdezte pökhendi büszkeséggel a nyomozó. Mikor a támadója fel lép az első lépcsőfokon ő csak érdektelenül rárúgja a hamut és port. Az alak visszalép, párat majd szemei zölden világítanak rá. Nyolc szem. Valamiért ez fontos, de nem tudja miért. Mindegy. Nem számít. Nem érdekli. Csak az, hogy a gyufa most meggyulladjon. Mikor ez sikerült a lángoló fadarabot hanyag mozdulattal dobja az alakra, aki azonnal lángba borul.

Ismételten, a tűz a győzelmet jelenti. Azaz apró szál kénbe mártott fa és a rajta pislákoló fény azt jelenti, hogy ő nyert. Eddig ez így volt, de most nem. Az égő alak továbbra is felé tartott. Mire felállt már csak azt vette észre, hogy nincsen következő lépcsőfok. Ez a legfelső szint. A recsegve-ropogva füstölő neki rontott és a kettő egy ajtót betörve repült ki a tetőre. A nyomozót már semmi sem érdekelte. Puszta ököllel verte a másikat. Nem tudta meddig harcolt vele, már csak arra lett figyelmes, hogy az nem mozog már.

A maszkot lehúzta róla és meglátta az építész arcát. Értetlenül nézett. Semminek sem volt értelme. A városra nézett és némán kérdezte: miért? A véres kezeivel hátra söpörte a haját majd felpillantott az égre és az visszanézett rá.

Nyolc szem. Nyolc kör a templomon. Nyolc csáp fog nyolc szemet a kulcstartón. Nyolc zöld szem. Nyolc szem pillantott le rá. A tetőtől érinteni lehet az üveget, ami befedte a várost. A név, amit a pap is elmondott és a haldokló drogosok is: Zi’cs. Az üveg a város felett, a hely nem más, mint egy üveggömb Zi’cs tulajdonában. A nyolc szem egyszerre pislant és a nyomozó térdre borul. Nincs értelme. Az életnek nincsen értelme. Nem vagyunk mások, mint hangyák az istenek játékszerében. Lassan elkezdte felvenni a nyolcszemű maszkot. Zi’cs elfordul, már nem vagyunk érdekesek.

Vége

Random fantasztikus Történetek

http://random-magazin.blog.hu/2012/10/15/random_fantasztikus_tortenetek

Egy sci-fi antológia, amit én szerkesztettem és hatból három történetet én írtam.

Megfogadtam szóval mostantól írok véleményt minden filmről, amit megnézek. Lesz itt hír majd a képregényről és sok mindenről. Éljen a hosszú hétvége!

Most viszont a film. Ez az egyik kedvenc filmem. Talán egyszer összeírom őket egy listába, de most csak erre térnék ki. Az Addig jár a korsó a kútra egy francia vígjáték, amiben egy szürke vesztes a vállalat könyvelésén kirúgás közelébe kerül így megjátssza, hogy meleg. Ezzel megrémiszti a céget, akik megtartják. Persze a helyzet egyre inkább elborul és a végén a káosz kirobban.

A film nem a megszokott vígjáték. Erősen francia humor és némi angolság is van benne. Viccek vannak mindenhol, de nem úgy, mint a modern túlpergő amerikai vígjátékokban sokszor csak a háttérben van egy utalás, ami második vagy harmadik nézésre esik le. Igazán megéri többször újra nézni. A film remek depresszió kezelésre is és van benne egy kölyökcica.

Hát nem fogok hű, de elemezni, mert tényleg szeretem ezt a filmet és nem akarok sokat ellőni róla. Az a fajta, amire le kell ülni és megnézni. A velem sokat beszélők hamar rájöhetnek mekkora inspiráció volt ez a film az életemre. A szövegek és a gondolkodás módja nagyon befolyásolt engem. Hát ennyi volt. Máskor még leszek!

A legtöbb napom azzal telik, hogy utazok, iskolában ülök vagy valahol dolgozom és az agyamban csak milliónyi és milliónyi iromány terve pereg. Haza érek és már ahhoz is nyűgös vagyok, hogy megnézek egy videót. Este lefekszem és az első gondolatom amikor a fejem a párnához ér, hogy miért pazarlom az időmet alvásra, amikor írhatnék is! Persze ilyenkor arra gondolsz, hogy mire bekapcsol a gép addigra már felébredsz és másnap is írhatsz. Ördögi kör. S, az Úr feltalálta az álmatlanságot, majd a laptopot és az én netbookomat. 

Egy ideje kerülöm a könyveimet, egészen azóta, hogy egy tanárom kiadóknak küldte tovább egy félkész művemet. Azt hiszem csak rossz ómennek érzem a velük való foglalkozást. A novelláknál így is túlperegtem. A halloweeni alkotásom témája valószínűleg megvan, de még ízlelgettem a dolgot. Közben lassan kész a harmadik része a Boszorkányfinak. Ígérem, hogy azok is elkezdenek kikerülni, amint levegőhöz jutok.

Miközben az utolsó szülinapi tortám utolsó darabjával ide ülök elkerülhetetlen körbe vesz engem a múlt, a jelen és a jövő szelleme. Kemény időkön vagyok túl és még sikerült is megbetegednem a héten. Még egy vizsgámat is buktam, de van jó oldala is. Három bulit kaptam a drága barátaimtól. A sok kínlódás közpete pedig feltámadt az alkotói vágyam.

Először is pár szó a két novella-sorozatról. A témájukat a szerint választottam ki, hogy milyenek voltak az elődeik. A két korábbi párhuzamosan írt novella-sorozatom Bárdról és társairól szóltak. Az egyikben egy fantasy világban a másikban egy vámpírokkal teli városi akció történetben szerepeltek. Ez adta az ötletet a két új sorozathoz. Dorian, egy herceg, aki városát vezeti és próbálja a világát egyben tartani. Shed egy rossz modorú vesztes, aki egy urban fantasy főhőse és teljesen alkalmatlan erre. Természetesen a régi Bárdok idővel előkerülnek ha lesz végre lelki állapotom hozzájuk.

A blogra tervezek pár új témát. Az egyik egy film beszámoló lenne. Semmi extra elmesélem ha láttam filmet és milyen volt. A másik kis blog tervem egy interjú sorozat. A nevelő apám régen az egyik legnagyobb könyvgyűjtő volt az országban és olyan művekkel rendelkezett, amiknek írott nyomára se bukkantunk az évek során. A tervem szerint minden információt megpróbálok leírni róluk, amikre ő emlékszik és kérlek titeket, ha tudtok valamit róluk írjatok nekünk.

Most hirtelen ennyi. Máskor próbálok szórakoztatóbbat írni, de a betegség még picit mar.