Kezdődjön hát a Horrornak a szentségtelen Hava...
Niktofóbia
Az ég sötét. A hold eltűnt a felhők mögé. Az utca lámpái villognak. Nem tudom hány levelet írtam már emiatt. Szinte horrorba illő, ahogy minden lámpa egyszerűen kikapcsol, ahogy alájuk lépek. Lassan kinyitom a kaput és elindulok felfelé a lépcsőn. Jó lenne, ha lenne lift, de a ház túl régi, hogy ilyen modern dolgokkal lehessen terhelni. A villanykörte elpattan. Minden olyan sötét. Hiába nyúlok a falhoz, nem érem el. Semmit sem látok. Mintha már nem is lennék ebben a világban! Páni félelemmel nyúlok mindenfelé, de a semmit érintem. Előveszem a telefonomat és azzal világítok. Nem hallom a hangokat. Ameddig a sötétben voltam egy hangot se hallottam, csak akkor, amikor újra lett fény. Mindegy. Csak a pánik beszél belőlem. Hülyülök. A telefonom pityegni kezd. Merül le. NE! Futni kezdek az ajtóm felé, miközben számolom a csipogásokat. Már majdnem ott vagyok! A kezem a kilincsért nyúl! A csipogás… nem hallom a csipogást… újra sötét van. A kilincs nincs ott. Az előbb még centikre volt a kezemtől, most nincsen ott semmi, csak sötétség.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.