Zspider alkotói blog

Bárd, írói létem legismertebb karaktere. Első inkarnációja egy fantasy univerzumban született meg. Ez a novella őt hozza vissza több , mint öt évnyi szünet után. A régi szokások szerint a Bárd novellák mindig születésnapokra estek. Ezek voltak az én ajándékaim, mert úgy éreztem ennél többet nem adhatok. Már csak költői tény, hogy az, akinek a születésnapjára ez elkészül már csak kis ideig tartózkodik hazánkban. Mondjuk azt, hogy ez egy búcsúajándék is.

Bárd Mindörökké

 

A kastély falai ébenek és minden lassan folyik le egy feketés massza, mintha maga a márvány rothadva olvadna le. Átok sújtotta hely ez. A férfi a csatatér közepén, akin látszik, hogy nem harcra készült, Eric. Ne tévesszen meg senkit a rövid kard és a körülötte álló tíz harcos. Ők azért élnek, mert Eric valamire készül. A narancssárga ruhás szemétládának mindig van egy terve. Számára minden harc egy lassan felépített dámajáték, ahol egyetlen lépéssel győz. Türelmesen vár majd szabad baljával a földre mutat, és villámok sora hagyják el a tenyerét. A harcosok túl közel vannak egymáshoz és a fém vértek meg láncingek azonnal átveszik a villámokat. Csak egynek van esze Ericre rontani, de a mágus még erre is számított könnyedén sarkon fordul és egy gyors suhintással eltávolítja a fickó fejét a nyakáról. Az újabb érkezőket pár vágással feltartja, majd hátra néz.

- Jól jönne egy kis segítség!

- Ez egy tigris!

Üvöltöm a választ, miközben a csatabárdomat az égbe emelem. Az említett édes „kis” cica szájában van a markolat közepe, mellette próbálja a fejemet lekapni a helyéről a mancsával, de azt is tudom zavarni a markolattal. Mindig megütöm vagy eltolom a lábát mikor közel ér, de ezt örökké nem lehet játszani és még se két kiló, hogy csak úgy lerúgjam magamról.

- Ez egy kibaszott tigris!

- Vettem észre! – feleli a kardozás közepette Narancs.

- Ki a halál tart tigrist?

- Komolyan ez… - Ericet az egyik vágás alatt megütik a kard markolatával és elhátrál – a legnagyobb bajod?

- Neeeem. A legnagyobb bajom, hogy rajtam van!

Narancsot ekkor lerohanják a katonák. Felöklelik és ő a földre esik. Fegyverét vesztve kénytelen felkészülni a végre. A fekete ruhás harcosok kardjaikkal rontanak rá. Ő még gyorsan oldalra nyúl és ismét megidéz egy villámot. Ez most a macskába csap bele. Az üvölt egyet, nem döglik bele, de fájdalom megzavarja annyira, hogy lerúghassam magamról. Egy oszlopnak csapódik, amit ki is dönt. Csak elájul.

- Bárd!

Üvölti Eric a nevemet. Én megforgatom a csatabárdomat, hogy leszedjem róla a tigris nyálat. Két kézre fogom és felugrok a levegőbe. A nevem Bárd, régen, több mint száz éve volt másik nevem is csak már nem emlékszem rá. Egy ősi lény, egy mágus, vagy mi fene, megtalált engem, egy fiatal zsoldost és lelt bennem valami hasznosra. Nem tudom mi az, soha nem értettem a mágiához vagy a többi humbughoz, de a lényeg, hogy a lelkem egyesülni tudott egy misztikus ősi fegyverrel. Ezzel a csatabárddal, aminek most a mindkét éle kékes izzásba kezd. Elszöktem az alaktól és hosszú ideig nevemet felejtve jártam a földet, mint egy zsoldos. Az emberek a fegyveremről jegyeztek meg, de a „Csata” része valahogy lassan elveszett, így lettem Bárd. Mikor a földhöz közeledem páran a rosszfiúk közül már észrevettek. A bárdommal pontosan eléjük ütök bele a földbe. A robbanás, amit okozok vele szétsöpri őket, mint a rongybabákat. A fele helyben kigyullad, de a maradék rongybabaként csapódik a falnak és törli le arról a márványszerű anyagot és esnek a földre holtan. Mindig is ez volt a nagy különbség köztem és Narancs között. Én szerettem egy hatalmas és durva csapással győzni ő pedig várni és lassan kitaktikázni a leghatásosabb támadást. Az ő módszere túl csendes nekem. Lehajolok és felsegítem.

- Most komolyan, hol szerzel tigrist? És hogyan magyaráztad meg a kereskedőnek, hogy hozzanak egy hatalmas ragadozó macskát, amit azért tartasz, hátha két alak le akarná törni a szarvaidat?

- Mindjárt megkérdezzük jó? Nem tudom mit vagy úgy oda.

- Életemben először láttam élő tigrist – indulunk meg a lépcsőn fel a trónterembe.

- Tényleg?

- Bizony.

Ahogy elmegyünk a dög mellett, még fájdalmasan morog egyet, majd alszik tovább. Védelmemre szóljon, te kezdted kishaver.

- Hallottál Carmenről? – kérdi Narancs

- Mikor utoljára láttam boldogan élt egy kis városban, mint egy nemes hölgy.

- Hihetetlen.

- Az idő mindent megváltoztat – jelentem ki ezt a szokatlanul okos szöveget.

- Kivéve téged.

A riposztra csak mosolygok. Igaza lehet. Mennyi ideje csinálom ezt? Százötven, százhetven év? Több? Mégis itt vagyok, és jó pénzért segítek Narancsnak kitakarítani valami okkultista bandát a városból.  Szerelem, csalódás, győzelem, halál, semmi sem változtatott rajtam. Ugyanaz maradtam. Ez egyszerre megnyugtató és elkeserítő.

A trónterem ajtajához érünk. Bár ez a megnevezés túlzó. Egy rothad, korhadt fadarabhoz, ami hasonlóan megfeketedett és lassan szétmállik, mint minden ebben a kis palotában. Ericre nézek. Ő meghajol és kezeivel jelzi, hogy előre enged. A csizmám talpával rúgom be az ajtót. Az már annyira gyenge, hogy darabokra törik.

Bent már csak pár őr van és maga a fő szemétláda. Bárki is volt akkor most csak egy báb egy ereklye kezében. A magas, katonai egyenruhát viselő férfi kezében egy ezüsttel futatott, egyenes pengéjű hosszú kard van. A férfi bőre szürke, mint egy haldoklóé. Haja hófehér, mint valami elfé és legalább olyan hosszú. A fegyver, amit fog, egy ereklye, ősi misztikus eszköz hatalommal, de az övé kevésbé forgató barát. Ez dolog mindent átalakít és kifordít magából, bár… a Bárd is Bárddá tett engem… ezt a gondolatot tegyük el későbbre.

- A Bárd.

Mondja ki valami beteges orgazmus hangon a férfi. Nem rólam beszél, hanem a fegyveremről. Azt nézi, mintha a megszállt zombi és a fegyverem beszélgetnének. Vagyis, mintha két ragadozó szúrná ki egymást. Sajnos Narancs nem tudott többet a fegyveréről, azt látom, hogy a trónterem már teljesen átalakult, mint egy darab a pokolból. A szobrok eltorzultak, a legtöbb furcsa kínlódó pózban áll és repedezik szét. A padló szinte nyálkás, mint valami láp. Szokatlanul meleg is van itt és folyamatosan látom a legyeket repkedni mindenhol. Hol vannak a régi szép idők, amikor csak embereket vágtam pofán? A katonái harcra készen emelik a fegyverüket, Eric ujjai között apró villámok cikáznak ide-oda. Én erre az emberi roncsra nézek.

- Minek vettél egy tigrist?

A kérdésemtől Narancs megtorpan és felém fordul.

- Komolyan?

- Azt mondtad megkérdezzük.

- Halál rájuk.

Feleli őszintén a fickó, bár szerintem nem ezt kérdeztem. Az a pár elszánt, aki még a szolgálatában áll nekünk ront és Eric villáma azonnal felé tereli a figyelműket így szerencsére nekem csak ezzel a kard-zombival kell foglalkoznom. Milyen kedves tőle. Jobb kezemben megforgatom a csatabárdot és neki rontok. Lépcsőfokról fokra gyorsulok, lassan kettesével lépek fel. Fontos, hogy elsodorjam őt. A fegyvere gyorsabb az enyémnél. Ha időt kap ellen támadni még meg is sebezhet, és olyat nem játszunk. Az első csapás a kardját éri, meghátrál, balja a trón karfájába kapaszkodik. Egy kézzel hasítok a Bárddal fentről, hogy kettévágjam. Látom a kardja a nyakam felé tart. Rámarkolok a pengére és ő az én fegyverem markolatára. Mindkettőnk arcáig ér pont a két penge. Suttogást hallok. Csendes csábító hangokat, mint egy asszony, aki kéri, hogy bújak mellé. Finoman ujjbegyeivel simogat, és lassan visszahúz. Nem értem a szavakat, de a szándékot igen. A kard újgazdára lelt. Engem akar. Szólít. Kezeim remegnek, az ellenfelem homlokát érinti a fejszém éle és vére lassan kiserken. Közel van az ő pengéje is, szinte érzem a hideg fémet a nyakamnál. Ki tudom rántania kezéből. El tudom venni. Mennyivel erősebb lennék. Csak el kell vennem ettől a csökevénytől. Két fegyver… még a Bárd sem kell. Semmi sem kell… csak a kard… ezek nem az én gondolataim, az Övé. A Kardé. Próbálja elmondani a nevét, de azzal idegesítem, hogy nem értem meg. Okkal kapott még Narancs is gúnynevet. Pedig… olyan hangos és erős. Mindent átalakított maga körül. Micsoda erő. Nem hallom a gondolataimat, de ez a gyenge ember velem szemben. Egyre jobban vérzik, már könnyezik is. Már kevésbé hallja Őt. Igen, már gyenge. Igen. Akkor gyomron rúgom, kirántom a kezéből a kardot és eldobom a jó francba!

- Neeeee!

Üvölti a férfi, de a hangja már megtörik és sikít, mint egy kislány a játékszere után. Én a vérző tenyeremet nézem. Bassza meg. Mire ez begyógyul. Ez újra és újra üvölt, és már kúszna mellettem a kardjáért. Leütöm mielőtt még fejfájásom is lesz. Elég irritáló hangot hallottam a napra. Megnéztem a fegyver sorsát és látom, hogy Eric végzett az ellenségeivel, de a rohadt ezüst pengéért nyúl. Leugrok mellé, de nem kell kapkodnom. Megtorpan félúton. Lefagy. Küzd a hangokkal, ahogy én is tettem. Megragadom a gallérjánál fogva és elrántom onnan. Megrázza a fejét egy kicsit.

- Kösz.

- A KARD! – üvöltözi még mindig a elmebeteg vérző szájjal. – A HATALOM!

„A tiéd lehet. Mindent megkaphatsz. Hadd segítsünk. Mindent megkaphatsz.”

Hallom újra Őt csábítgatni. Eric mellém áll, a szemembe néz és tudja hogyan döntöttem. Megértően biccent egyet. Én ismét Rá nézek. Egyre hangosabban szólít. Mindent felajánl.

- Leszarom.

Mondom a legőszintébben és a Bárdot a két kézzel a levegőbe emel, majd darabokra töröm az átkozott tárgyat. A pokol vörösségével robban szét és a fémes roppanás hangját egy elhaló sikoly kíséri. Az ezüstös szilánkok füstölögve hullnak alá.

Csendesen sétálunk ki a palotából. A falak lassan omlanak a le mögöttünk. Nem sok marad meg a várból. Úgy fest az átok túl sokat vett ki a büszke épületből. Narancs az övéhez nyúl ás át ad egy kis zsákot. A fizetségem. Elveszem és meg se nézem mennyi.

- És most? – Kérdem.

- Én maradok – mondja és meglepve fordulok felé. – A városnak kell egy őrző. Valaki, akit hívhatnak máskor is, még ha nincs is egy csatabárdos őrült a szütyőjében minden esetre. Nem tartasz velem?

Elmosolyodok és a birtok hegyoldaláról a városra nézek. Szép hely.

- Vár az út. Megígértem egy régi barátomnak, hogy meghívhat egy sörre, ha találkozunk a szomszédos városban.

- Van, ami nem változik? – kérdezi, és közben mosolyog, hogy álcázza a csalódottságát.

- Ez lennék én – megindulok a város útja felé. – Még találkozunk – szólok vissza.

Nem hallom mit mond Narancs, de jobb is. Csak megyek előre. Keresem azt a dolgot, amit még nem leltem meg. A világ változik csak én nem. A nevem Bárd, mindörökké.

Vége

A tegnapi poszt lemaradt, mert úgy éreztem jobb, ha a novellám után jelenik meg a kérdés. A következő blog bejegyzések:

• 29. Bárd Mindörökké: a színfalak mögött. Mi, mit ihletett.
• 30. Novelláim sorsa.

Jövőhéttől megpróbálok mindennap egy-egy posztot kirakni egy-egy alkotó rajzaival, amiket nekem csinált el nem készült képregény projektekhez.