Zspider alkotói blog

Egy nap késéssel eljött a Horror Hava hivatalosan is! Egy önálló történettel, ami később ismerős lehet...

Kőkorszak Csonttű

 

Puhakéz a folyóparti klán tagjaként született. Nevét azért kapta, mert férfiassága ellenére vékony és gyönge ujjai voltak. A vadászok megalázták és bántották, utolsóként kapott az ételből és vadászatokon a bokrokba lökdösték. Hasztalannak vélte őt a törzs, azt remélték egy nap majd jön egy vad és elviszi őt, egy hasznos tag helyet.

Egy este miközben a tűznél ezt emlegették egy darab a vadból hátra zuhant. Puhakéz remegve nyúlt érte. Napok óta nem ehetett még az asszonyok is megtámadták, ha a gyümölcsökből próbált venni. A röfögő alsó állkapcsát ejtették elé. A vézna, kiéhezettet Puhakéz gyorsan elkapta és elfutott a tűz elől. Az árnyékokban harapta és tépte az a kevésbe hús a csontról. A száját megvágták a fogak, de nem volt fájdalom, ami lassíthatta az éhező embert.

Két falat között valami a tokán akadt. Vért köhögve fulladozott. Vergődött a földön ameddig a dögszagra gyűlt hollók köröztek felette. A könnyétől haloványan látta csak a teli hold fényességét, ahogy a madarak alkotta ében kör glóriát alkotott rajta. Remegve, markolászta a torkát tudva, hogy ő senki, ha ma meghal, a törzs tán észre se veszi. A szemei véreresek lettek, a körmei felkaparták a nyakán a bőr felső rétegeit.

Az utolsó pillanatban egy köpéssel felhányta a falatot a torkából. Magzat pózban remegett a véres hányás mellett. Az egyik holló leszállt mellé. Hangosan rá károgott, minden hangja után az ember megrezdült félve. Félve felpillantott a madárra, akit ők úgy ismertek, hogy a bölcsek. Tőlük tanulta az ember, hogy a kőre ejtett kemény termésekben finom mogyorók rejlenek. Ez az ében bölcs, lassan előre hajolt és kipiszkált valamit a véres halomból, azt, ami elvette majdnem az ember életét.

Egy vékony, kisujj hosszú csontot, amit szinte tűszerűen egyenesnek tűnt. A madár újra rikoltott és az ember felkapta a csontot, mintha ezt parancsolták neki. Zavartan elemezte azt majd a bölcs még egyszer rikoltott és a férfi agyán egy ötlet futott át. Felállva visszadülöngélt a népéhez. A bölcs némán figyelte majd elrepült.

Puhakéz odasettenkedett az ünneplő törzshöz. A vadkan teteméhez lopakodott. Onnan elhúzta a fenevad bundáját. A népe nem ritkán hordta a vadak szőrét, nehézkesen maradt rajtuk, és ha leesett gyűjtés vagy vadászat alatt, az oda vonzotta a többi ragadozót. A legtöbbször a bundák a barlangban maradtak, takarónak és sátorfalaknak.

Senki se gátolta meg Puhakezet a lopásban, talán észre se vették, hogy arra ólálkodott. Miután félre vonult csak bámulta a véres irhát és csontot a kezében Lerángatott egy ínt a bőrből, óvatosan a csonttű életlen végére tekerte. A tűvel kilyukasztotta a bőrt, így tett a másik végével is. Lassan összehúzta az ínt, amitől a szőrme összeért egy új ponton. Puhakéz az éj során újra és újra kipróbálta mindezt. Kísérletezett, játszott az anyagokkal.

Hajnalban a törzs ébredezett. A fakón lilás égen, a nap első sugarai álmosan fénylettek fel. A vadászok fegyvereiket keresték, élükön a törzsvezérével, aki mély dörmögő hangon parancsolt rájuk. Az asszonyok a gyűjtésre való tálszerű leszaggatott fakérgeiket szedték össze, mikor meglátták Puhakezet. Még ők is megvetve figyelték, ahogy ez a gyenge alak merészen a törzsfő felé tartott. A törzs minden tagja hőbörgő hangon látta meg, hogy Puhakéz kezében az ellopott röfögő szőrméjét hozta. A vezér a csípős reggelben vadként üvöltött a vékonyka férfival, a hidegben a lehelte párolgó gőzé vált, gigászi sárkánynak tűnt.

Puhakéz tűrte a fenyegető szavakat és hangokat, mikor engedték szólni akkor a vezérére aggatta az új ruháját. A törzs meredten figyelte, hogy a varrt szőrmék nem hullanak alá. Az óriási alak büszkén kihúzta magát a veszedelmes röfögő bőrében. Ugrott és üvöltött, mint a kardfogú, de a szőrme rajta maradt. Ezt látva felkacagott, a törzs követte. A vezér átölelte Puhakezet, az félve megmutatta a tűt, amivel ezt alkotta.

Perceken belül minden szőrt elé hordtak és ő munkának látott. Egy hónapon belül a törzs minden tagját vastag irha védte a fagyos esős időtől. Puhakézből pedig Csonttű lett. A végtelen erdő rettegve emlegette a szőrmés törzset. Minden más klán a fagyban már elrejtőzött, de ők hamar kezdetleges cipőket hordtak, és a ködben úgy jártak, mint egy csapatnyi villámgyors óriás. Csonttű a törzs legértékesebb tagjává vált, sokan próbálták megtanulni, de egy sem tudta utánozni a mesterségét.

Egy vadászat után az egyiküket súlyosan megtépte az egyik vad. A felkarján hatalmas vágással ért vissza. Csonttű figyelte, ahogy az asszonyok bódító leveleket rágnak, és azokat köpik a sebre. A fájdalom tán enyhült, de a vérzés nem gyengült. A varró, elgondolkodott, majd felkapott egy ínt és rátekerte a tűjére. Parancsolt a többi vadásznak, hogy fogják le a férfit. Puhakezet hagyták volna meghalni egy árokban, ha lábát töri vadászat alatt, de Csonttűt kérdőre se vonták. A csont lassan átlyukasztotta az emberi bőrt, újra és újra ameddig egy mozdulattal össze nem feszítette a sebet.

A vadász egy hétig feküdt és üvöltött a kíntól, a teste lángolt, a karja vörössé vált. A nyolcadik napon felébredt, gyengén, de tudta mozgatni a kezét. Csonttű lett a törzs első sámánja. Minden sebet bevarrt. Néha belehaltak az emberek, néha nem. A törzs úgy döntött csak a legerősebbek élik túl a varázslatot és ez így van jól.

A valamikori Puhakéz elveszett a varrásban. Nem is aludt, csak evett és „varázsolt” a tűvel. Megannyi asszony felajánlotta hűségét neki, de ő fel sem figyelt rájuk. Csakis a munka kötötte le a tű mesterét.

Egy este a törzset barlangig üldözte egy kardfogú. A vad óriásmacska morogva kapott a megannyi fenevad bundájától ezer szagban úszó emberek felé. Csonttű tehetetlenül nézte a társai mögül a csatát. A fenevad megannyi vadászt elejtett, a törzsfő felkapott egy sziklát és rátámadt. Két markos ütést mért a macska koponyájára, a haldokló ragadozó még ekkor is tépte a férfi mellkasát, aki egy harmadik és végső csapással szétzúzta a fejét. Csonttű sosem érzett még ilyen vadságot, ilyen erőt.

A törzs tagjai bevitték neki a vezért, hogy varrja össze a sebeit. Csonttű megfogta a karját és érezte benne a sűrű, hatalmas izmot lüktetni a harc hevétől. A saját vékony kezére pillantott lesajnálóan. A semmiből eszébe jutott, hogy elég fenevadról és emberről húzta le a bőrt, ez csak izom. Kitéphető, leszaggatható izom. Csonttű felvette a törzsfő kőből faragott kését a földről.

Hajnalban a törzs tagjai aggódva mentek a barlang mélyére, hogy megnézzék, hogy van a vezérük. A látvány, ami fogadta őket felfoghatatlannak tűnt. A legerősebb közöttük megnyúzva feküdt húsát és izmát kiszaggatták testéből, lehántva a csontjairól. A törzs egy újfajta félelmet érzett, egyet, amit még sosem azelőtt. Féltek egy szörnyetegtől, amit még nem is ismertek, de megfordulva megismerték.

A valamikor vékony Puhakéz, most vérben úszó óriásként emelkedett föléjük más ember izmával megerősödve. A fújtató vadember elemezve figyelte a törzse tagját, azt a sok dolgot, amit annyira irigyelt tőlük az élete során, az egyik szemét, a másik bőrét, a harmadik vastag körmeit... Oly sok munka várt még rá.