HTML

Zspider alkotói blog

Friss topikok

  • Joleia: Kedves Zspider! Aranyos sztori, én hiszek ezekben a dolgokban és én rengeteg történetet tudnék me... (2017.10.02. 16:09) Horror Hava 2017: A macskák látják a szellemeket
  • doggfather: olvasd át még egyszer, mert tele van elgépeléssel! (2014.01.12. 08:44) Az Év 13 Legjobb Képregénye
  • The Comic Cat: Ilyenkor úúúgy örülnék, ha tudnám, hogy szívtál valamit előtte :D Egyébként, valahol igazat kell ... (2013.07.31. 11:18) GI Joe – Real american Trauma
  • Zspider: Tíz éve írok novellákat. Korábban írtam életem első képregény forgatókönyvét és van jó pár teli ra... (2013.03.25. 03:55) 10 éve írok
  • dobos4tamas: El kell majd mondanod, hogy mennek ezek a dolgok! Ahogy leírod, hogy szinopszist vár egy rajzoló t... (2012.04.12. 19:46) 2012: 2 képregény, 3 hónap alatt

2019.10.31. 15:15 Zspider

Horror Hava: Zümmögés

Boldog Halloweent!

A mai novella különleges darab. Tavaly, a Holló éve alatt írtam a Magyar H.P. Lovecraft Társaság Borzongás pályázatára. A mű nyert! Sajnos a pályázat nem jött viszont létre. Még egy pályázatra elküldtem, ahol elégé szegényesen végzett. Utoljára pedig A Kéziratok Éjszakája eseményen vett részt, ott sok jó visszajelzést kaptam rá.

A Zümmögés a régi horror antológiák érzését akarja átadni. Egy rövidke sötét mese, ami a többi között kényelmesen elfér. Mondhatni tökéletes Horror Hava novella. Remek lesz, hogy megtörje a kőkorszakot egy kicsit.

Zümmögés

 

A tegnapi nap elmosódott, fakó zavaros képek sora, fájdalomba burkolva. Minél jobban próbálom összerakni mi is történt, annál agresszívabb lesz a migrénem. Persze, ennél okosabb fesztiválozó vagyok és elengedem a dolgot. Céltalanul tapogatok a sátramban (remélem ez az én sátram) egy palackot fogok meg, magamhoz emelve homályos tekintetemmel tudatosul bennem, hogy ez víz. Először iszom belőle. Víz! Elfelejtettem milyen fantasztikus tud lenni! A maradékot a fejemre öntöm, az arcom ragacsos és mocskos, ki tudja mi a fenétől. Jobb, ha nem is tudom. Lassan felülök és megdörzsölöm a szemeimet.

A sátron egy éles zörejjel zümmög valami végig. Ösztönösen lehajtom a fejemet. A nyakamat behúzva kapálózom, miközben ez a dög egyre hangosabban a fülembe zümmög. A pánik és a gyűlölet átveszi az uralmat a testem felett. Reszketve ugrom ki a sátorból, a vakító sárga napfény egy pillanatra a földre taszít. A zümmögés halkul, a rohadt dög biztos elrepült.

Kapkodok a levegőért, mint csatából jött harcos. Gyűlölöm a darazsakat. Körülöttem páran kacarásznak. Nem sok szégyenkezni valóm van, csak kiestem a sátramból egy kis sárga szörnyeteg miatt. Szerencsére ruhában aludtam. Körbepillantva további jó hírrel találkozom, ez az én sátram! Bármi is történt velem…

- Hova a rákba tűntél?

Kérdik a barátaim. Felsegítenek a földről és én leporolom magamat. Meglepően tiszta vagyok, pedig ez vagy a harmadik napja lehet a fesztiválnak.

- Miért, hova tűntem?

Régi bölcs lecke, hogy ha nem tudod, hogy mi a válasz, cinikusan kérdezz vissza és megeshet, hogy még több információt kapsz, mintha tippelni próbálnál.

- Leléptél valami csajjal szó nélkül.

Rosszabb is lehetne. Várj! Kivel?

- Milyen csajjal?

- Ez benne a poén, végig sírtad a napot, hogy te nem leszel teljesen ki, mert ma jön Anna és neki akarsz majd tetszeni. Erre jött valami csaj, súgott pár szót a füledbe, aztán leléptettek azonnal.

Igen? Haloványan ismerős. Részletekre emlékszem. Csók, lakás, csók, élénk szemek, mézédes bor. Hogy kerültem haza? Megszédülök, ahogy próbálok bármire is emlékezni. A többiek elkapnak és elvisznek enni. Ki tudja mikor ettem utoljára.

Ebéd végére érkezik meg Anna, amint meglátom, zavart, hadaró ronccsá válok. Nehéz koncentrálnom és úgy érzem minden szavam hülyeség. Nem sikerül rendesen beszélnem vele. Egy éve próbálom elhívni valahova, elmondani neki, hogy milyen gyönyörű, de nem megy. A hangom elgyengül és általában csak kényelmetlen csendben állok mellette ameddig valami meg nem töri azt. Ugyanezt tettem egész átkos nap. Nehezen szenvedve szóltam valami kedveset hozzá, majd visszabújtam a csigaházamba.

Este tudtam, hogy megyünk egy koncertre, így úgy döntöttem, hogy elengedem magamat. Bármit megittam, amit a kezembe adtak. Csak jól akartam érezni, elengedni magamat. A zenére mozogni szótlanul. Persze nem voltam szótlan, üvöltöttem akár a sakál. Pódium fényei táncoltak a sötét szabad ég alatt. Olyan jól éreztem magamat, hogy egy halovány pillanatra még láttam is Anna mosolygós arcát a tömegben.

Integettem a semminek magam előtt, majd egy finom női kéz megfordított. A tegnapi lány. Fekete haját felkötötte kontyba, nagy, kerek napszemüveget hordott, aminek citromsárga lencséin tükröződött az ostoba részeg pofám. Azt hiszem, köszöntem neki. Azt hiszem, mondott nekem valamit, mielőtt átkarolt. Csak a csókjára emlékszem tisztám. Még soha nem éreztem ilyen édes csókot. Átkaroltam és emlékszem mennyire meglepett, hogy fűzőt hordott. A vékony kis derekáról a fenekére csúszott a kezem, de ő visszahúzta azt és valamit súgott a fülembe.

Zümmögés! Úgy ugrom ki az ágyamból, mint egy őrült. Csapok mindenfelé, de még itt van! Hallom, hogy itt van a tarkómnál, de nem tudom lecsapni, csak elhessegetem, nevetségesen gyengén. Nem bírom. Percekig pánikolva kapálózom, miközben érzem, esküszöm az egekre érzem, a testemen mászni a rohadt darazsat vagy méhet, vagy mit tudom én mit! Mikor alábbhagy a zümmögés a hideg is kiráz, még percekig nem merek megmozdulni és félve nézek körbe. Mikor részeg vagyok legalább már nem hallom ezeket a mocskokat. Remek, meg is csíptek a szemetek. Egy-két vörös púppal gazdagodtam, de szerencsére erre készültem. Elő is keresem… vagyis előbb felrázom az összes cuccomat, hogy biztosan nincs még itt egy ilyen kis mocsadék. Oké, tiszta a terep. Elő is keresem a táskámból a krémet és bekenem a csípéseimet. Újabb zizegő hang és a fejemet behúzva ugrok el a sátram bejáratától, ahonnan hallottam.

- Jól vagy öreg?

Kérdi a barátom, és a zümmögést most tévesztettem össze a sátram cipzárjával. Nem a legbüszkébb pillanata az életemnek. Azt hazudom, hogy minden rendben van. Kicsit később csatlakozom a többiekhez. Idővel Anna és a barátnői is jönnek velünk.

- Hová lettél tegnap este? – kérdi a lány nagy csillogó szemekkel.

- A koncerten, miért?

- Direkt átugrottunk, hogy együtt bulizunk, de mikor megérkeztünk te pont elmentél… valakivel.

Az a „valakivel” késként hatol a szívemben. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért kell nekem egy másik nővel flörtölnöm mikor Anna végre itt van? Másfelől viszont, az a lány velem akar lenni, de Anna? Ki tudja, mit akar… mert sosem kérdeztem meg. Idióta.

- Bocsi, biztos már kiütöttem magamat. Nem hiszem, hogy más okból leléptem volna.

- És ki volt az a lány?

- Heh… nem tudom a nevét – mondom büszke mosollyal majd rájövök, hogy ez nem egy olyan dolog, amivel Annának kéne büszkélkednem. – Tegnapelőtt futottunk össze, de mindig akkor, amikor már nem voltam teljesen magamnál. Viszont jó fej, mert mindig elkísért a sátramhoz.

Gondolom, mert fogalmam sincs hogyan jutottam haza igazából. Anna szemében csalódottságot látok. Esélyem volt nála? Csak szomorú, hogy leléptem korábban? Mi a lány neve? Miért fáj a fejem? Ja persze… másnaposság.

- Furcsa, nem a sátrak felé mentetek.

- Nem? – kérdezek vissza zavartan.

- Nem, fel, a régi házak felé.

Hogy kerültem akkor haza? Minek mentem vele? Hol voltunk? Miért fáj a fejem? Ja igen, másnapos. Persze, hogy erre tudom a választ.

- Amúgy mi újság veled? – kérdezi Anna látva, hogy mennyire nem tudok válaszolni.

- Van egy darázs a sátramban. Azt hiszem. Két napja nem hagy aludni.

Remek téma. Fantasztikus. Olyan dögös. Tényleg bevettem a nehéztűzérséget ehhez. Büszke vagyok magamra. Bravó! Anna szomorkásan nézi a kezemen a csípést.

- Ha gondolod, van egy rovarirtóm, megpróbálhatjuk majd a sátradon.

- Az szuper lenne, köszi.

Mázlimra ez a lány aranyból van. Tényleg az ég áldása nekem.

Az egész napot vele töltethettem. Együtt eszünk, táncolunk, beszélgetünk. Az esti koncerten végre vele táncolhatok. Nem tudom, miért varázsol el ennyire, de minden mosolya megnyugtat. Mikor végigsimítja a karomat, végre nem érzem a csípéseket. A fájdalom elvész és megnyugszom. Minden percére emlékszem az estének. Ahogy átkarolva sétáltunk hazafelé, ahogy a szemébe néztem mélyen, és ahogy alig bírtuk elengedni egymás kezét. Végre, az első este, amire emlékszem és erre megéri emlékezni.

Éjjel, ahogy fáradtan beájultam, megint hallom azt az átkozott zümmögést, de nem érdekel, talán csak egy légy tévedt a sátorba. Nem érdekel, túl boldog vagyok ma. Nem érdekel semmi.

Reggel már megint ennek a kis szárnyas szörnynek a zümmögésére ébredek. A szárnyak rezgetésének kellemetlen vibrációja megüti a fülemet és esküszöm, végigtáncol onnan az idegszálaimig. Összerázkódom, az egész kényszeres, nem bírom megállítani. Érzem, ahogy a halántékomon végigmászik az apró, ocsmány, vézna lábaival, mint szőrös csápok, amik végigsimítják a bőrömet. Az undor és a félelem átveszi az uralmat, odacsapok, de semmi. A lábaimon érzem! A takarómban! Kiugrok az ágyamból, egy szál boxerben rontok ki a sátramból. Csapkodok magam körül, ameddig meg nem nyugszom. Még mindig hessegetem a semmit, amikor a mellettem felállított sátorban „lakó”, laza hippinek tűnő fickó rám pillant.

 - Öcsém, méhkast rejtegetsz odabent? - kérdi a sörét békésen iszogatva. - Egész éjjel zörögsz, mint állat.

Gondolom, bölcs barátom az őrjítő zümmögésre utalt, amitől minden izmom görcsbe feszült, amióta megérkeztem. Eljött az ideje, hogy az egész napomat a sátram szisztematikus szétbontásával töltsem, hogy végre a végére járjak ennek. Nem volt porszem, amit ne forgattam volna fel. Tudnom kell, hogy van-e itt valami. Órákon át szereltem és kutattam, még a sátor csöveibe is belenéztem hátha ott rejtőztek el, de semmi.

Mikor a többiek megtaláltak, csak azt látták, hogy egy szétcincált sátor mellett ülök, a cuccaimat pakolgatva egy kupacból egy másikba, miközben (mint később megtudtam) vagy két tucatnyi átkozott csípéstől voltam vérvörös. A testem telis-tele apró vörös púpokkal, amik lángoltak és viszkettek. Nincs annyi kenőcs, ami oltaná a kínjaimat. Kivéve Anna mosolyát. Mikor aggódva megérkezett és elmeséltem neki a dolgot, megértően segített nekem.

Estére úgy döntöttem, elviszem őket egy jó koncertre és elmegyek italért is. Igazán semmiség azok után, amilyen kedves volt velem. Ahogy fizetek a csak háromszor a normál árába kerülő sörökért, nem is értem az egészet, hogy miért is kedves velem ennyire ez a lány. Úgy érzem, minden léptemmel elrontom az egészet. Mégis eltűr engem. Hihetetlen. Egy finom kéz érinti a vállamat. Anna biztosan utánam jött. Halkan a fülembe súg valamit...

Savanykás, véres ízt érzek a számban, ahogy levegőt veszek, valamit megmoccan a nyelvemen. Ahogy nyúlnék oda, zümmögni kezd. Pánikban próbálok odakapni, de már érzem, ahogy a fullánk a számba szúr. Kikapom a darazsat és félredobom. A szám széle lángol, a vérem és a patakokban ömlő nyálam keveredik a darázs mérgével. Letépem a cipzárat, ahogy kirohanok és két lépés után elhányom magamat. A gyomorsav és a szájon belül dagadó csípés nem barátok. Most már ezt is tudom. Mire tántorogva mennék... valahova, Anna érkezik a megmentésemre. Kérdezi mi történt, de nem tudok beszélni. Mikor látja, mi lett velem, elkísér egy orvosi sátorba. Órákat várunk és vagy egy órán át gyógyszereznek meg ápolgatnak. Megtesznek mindent, de a doki még csak nem is látott még ilyen csípéseket.

- Talán jobb lenne, ha hazamennél.

Mondja Anna és igaza van, ez egy katasztrófa volt. Elkísér és segít összepakolni, jó, mert a bal szemem a fájdalomtól folyamatosan könnyezik. Mikor végzünk, valami köd borítja el az agyamat és elkezdem a sátor egyik csövével felkaparni a földet. Talán ott van a darázsfészek! Igen! Ezek akarnak megölni!

Pár másodperc után Anna kitépi végre a kezemből a csövet. A józan eszem visszatér, de csak kicsit, a fájdalmaimtól alig látok.

- Ki volt az a lány tegnap este?

- Milyen lány? - kérdem törött, nyáladzó pofával.

- Akivel elmentél, amikor sörökért indultál. Akivel mindig eltűnsz, a házak felé.

Elmentem vele? Miért? Miért, nem emlékszem... istenem, de fáj. A testem szinte elernyed és nekidőlök Annának, aki alig tud megtartani.

- Vigyél oda, amerre mentem.

Próbálom kinyögni és olyan harmadszorra meg is érti, mit mondok. Elindulunk, a kihalt részére a fesztiválnak, pár régi ház van itt, amiket ki szoktak adni ilyenkor, de egyik se ismerős.

- Abba vitt tegnap.

Mikor ezt Anna megállapítja, én kérdőn nézek rá. Ő pirulva elfordul.

- Utánatok jöttem, megnézni, hogy jól vagy-e.

- Mi történt aztán?

Kérdem habos nyálat és savanyú mérget köpködve.

- Bent voltatok pár órát majd hazasétáltál, mint egy zombi.

Mikor megérkezünk a házhoz, az ajtó már nyílik. A citromsárga szemüveges nő fogad minket, a szemembe néz, már amennyire látom a fájdalomtól könnybe áztatva és súg felém valamit. A halk, mézédes duruzsolása úgy csábít be az ajtón, mintha egy póráznál fogva rángatna. Nem értem, fel se fogom egy szavát sem, de megyek, mennem kell, mert a hangja megnyugtat, enyhíti a pokoli kínt, ami marja a testemet.

Levezett a pincébe egy rozoga, poros, lassan széthulló lépcsőn. A fejem zizeg, mintha hideg rázna folyamatosan, de a düh és a kíváncsiság elvonja a figyelmemet. Leérve poros, rozoga, tűzre való öreg fabútorok és szekrények fogadnak minket. Anna megragadja a lány vállát, aki fordulásból megüti. Anna a földre esik és a liluló arcát fogja. Én utána akarok ugrani, de térdre rogyok, mintha minden izmom önálló életet élne és mást akarna.

A fájdalomtól alig látok. A sötét és poros pincét fojtogató dohszag telíti be. A kezem szinte elmerül az ujjnyi vastag por és pókháló keverékéből létre jött szürke mocsokban. Csak pár szétkorhadt bútort látok még magam körül… meg valami mást.

Csontvázak. Emberi csontok, amik mintha beleolvadtak volna valami szürkés, lyukacsos dologba. Csak ruhafoszlányok vannak a csontokon. A pólókon, páron meglátom a fesztivál szót és egy-egy évet.

Valami fémes ízt érzek a számban. Vér. A bordáim remegnek, mintha valami a tüdömből rázná a csontjaimat, akár rabok a börtönrácsot. Odakapok és melegséget érzek. Még több vér, a pólóm átitatódott vele. A fesztiválos pólóm, ez évről.

Anna sikoltására leszek figyelmes, már csak a külalakját látom. Halovány formákat, csak tippelem, hogy a sárgás forma, aki fölé áll az másik nő, már ha egyáltalán ő egy ember. Messzeségben visszhangzó sikoltásokat hallok, hiába tudom, hogy itt van valahol a közelemben Anna, a fájdalom elfojtja a hangjaikat. Az agyam lángol, ezernyi, ha nem milliónyi zümmögő zörejt hallok. Próbálok Anna irányába kúszni, kiszűrni őt az őrült hangzavarból, mintha az agyam egy méhkas lenne. A kezem egy torz görcsbe szorult és nem akar abból engedni, csak ásom magam alatt a koszt.

A hátamra terülök mászás közben. A torkom megtelt már vérrel. Érzem, ahogy a mellkasomat valami fúrja, mint egy tetováló tű, de ez belülről indul meg kifelé. A póló alatt, valami lassan kitüremkedik, majd kivágja magát egy darázs a ruhaanyagból.

Üvölteni akarok, sikoltani, csapkodva pánikolni, de nincsen hangom és a testem nem szolgál már engem. Csak hevesen kapkodom a levegőt és pislogok a kis fekete-sárga szörnyre, ahogy rázza le magáról az egyre hevesebben szivárgó véremet.

Csak ekkor értem meg az utolsó értelmes gondolatommal, hogy én vagyok ez évben a kaptár. Következő pillanatban a felvilágosodásomat megszakítja több ezer rovar, ahogy szétszaggatják a torzómat és kiáradnak. Az arany és ében szárnyas szörnyeteg egy része visszarepül a tehetetlen testemre. Már a kezeimet sem bírom emelni csak hörögve, nézem, ahogy a rovarok visszarepülnek hozzám… lakomázni. Érzem, ahogy szép lassan megesznek, minden csáprágót, ahogy húsomba marnak, és hallom az átkozott zümmögésüket.

Szólj hozzá!

Címkék: novella halloween Novella Horror Hava horror hava A Holló Éve A Vadkan Éve Kőrkoszak: Horror Hava


A bejegyzés trackback címe:

https://zspider.blog.hu/api/trackback/id/tr9015275426

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása