Zspider alkotói blog

Sajnos ismét késtem egy kicsit. Cserébe kicsit érdekes, hogy tavaly húsvétkor írtam az első novellát a Kőkorszakban. Ez azt jelenti, hogy a Kőkorszak minimum egy éve megy! Huh... 

Kőkorszak 12. fejezet

Az a bizonyos szó

 

Kérdő óvatosan követte a nyomokat. Ismerte a sötétség gyermekeinek a vadász területeit. Bár a törzse nem vadászott, azért ő megfigyelte a többieket. Mindig tudni akarta merre járnak és mit csinálnak. Évente egyszer a törzs legnagyobbjai elvonultak egy ismeretlen területre. Okos vadász nem járt új földön, mert az új terület mindig ismeretlen és veszélyes volt.

Az egész helyet átjárta a halál üres és dohos szaga. A növényzet elhalt. Vadak csontjainak tömege hevert mindenféle. Óriási bordák között vonult, ragadozók koponyáival díszítve. Kérdő emlékezett rá, hogy pár törzs, mint az óriás pók törzse oltárokat emelt lényeknek, amit tiszteltek vagy féltek. Ez az egész egy oltárnak tűnt. Egy oltár a halálnak. Megannyi ízes húsú állat feleslegesen elrothadt teste hevert mindenfelé. Még a legyek vagy férgek sem jártak ide elfogyasztani őket.

Hogy lehetne keresni ebben az ürességben? Mi lehet az a Zöld Asszony, amit meg kéne találnia a férfinak? Kérdő nem értette. Minél beljebb jutott a csontok annál sűrűbbek lettek, nagy falat alkottak. A férfi érezte, hogy jó úton jár. Mögötte Estköltő járt biztatva őt. Nem kellett mondania semmit. A férfi fűtötte azaz egy szó, amit a kedvese mondott halála után. Mégis minden esetben mikor elcsúszott, elesett, vagy fájdalomtól és fáradtságtól összeesett Kérdő, akkor Estköltő félve reménykedett, hogy újra felálljon. A nap estévé vált mire átküzdötte magát a vaskos falakon.

A csontok falán túl egy piramis fogadta, amit emberi csontokból épített valaki. Kérdő valamit érzett mindez alatt. Remegve kezdte el kikaparni onnan azt a valamit. Az éhségtől és fáradtságtól gyenge teste remegett. Az éles csontok és a durva föld felszakította a kezeit. A végére állat módjára verte a homokot, ami nem adta meg magát. Újra és újra majdnem elájult, de az utolsó pillanatban hallotta a párja édes szavát és újra felébredt. Megint csak kapart és kapart.

Mikor végre megpillantott valami zöldet a földben új lendületet nyert és addig ásott ameddig meg nem látta a fiatal, tökéletes szépségű, szinte porcelán arcot. Könnyeivel küszködve térdelt a nő felett, nagy levegőt vett, hogy befejezze az ásást, de a teste nem mozdult. A bőre lángolt, a szájából hab jött fel, a szemei vért könnyeztek. Haldokolva zuhant a földre, a fertőzöttek rémcsapása mérgezte a testét, lassan elvéve az életét. 

Estköltő tehetetlenül térdelt a férfi előtt, nem tudta megérinteni csak rettegve nézte, ahogy az élete elvész.

- Tán nem hitted fivérem, hogy engedem neked, hogy felébreszd a húgunkat? – kérdezte Charos megvetően. – Láttam a kis játékszeredet végig, rögtön gondoltam, hogy ez lesz a terved. Nézz az égre fivérem.

Estköltő keserűen felpillantott. A vadkan csillagképe lassan eltűnt a horizonton és egy másik alakult a helyén.

- A vadkan éve lassan véget ér és én nyertem. Az emberiség elbukik – vállon veregette a még mindig térdeplő Estköltőt. – Ne búslakodj! Jó játék volt, nem a te hibád, hogy vesztettel.

Charos hangosan kacagott, majd elhallgatott mikor Kérdő megmozdult. Nem fájdalomtól és haláltól remegve, hanem kitartással és akarattal. A porondmester alakja lángra lobbant, kígyó nyelve táncolt a szájában, aranypikkelyei megmerevedtek.

- Elég legyen! – üvöltött a haldoklóval, aki nem hallotta őt. – Add fel! Pusztulj meg végre! Átkozott féreg! Mit tettél vele? – kérdezte vádlón Estköltőt, aki csak mosolygott rá. – Mit mondhattál neki, amiért még a halál torkából is kimászna egy ember?

- Szeretlek – súgta gyengén utolsó szavával Kérdő. Pontosan úgy, ahogy a kedvesének akarta mondani. Csak az ő arcát tudta odaképzelni a keze alá, ahogy ezt kimondta, de a valóságban a Zöld Asszonyt szólította meg ezzel. A nő szemeit kitárta, a csontok remegve repültek szét.

- Én a helyedben távoznék, fivér – jegyezte meg cinikusan Estköltő.

Charos a szétrobbanó csontok halmával vált semmivé. A völgy megtelt élettel. A flóra befedte a halált, új életet alkotva. Vadvirágok díszitették a csontokat és azoktól előbújtak az állatok. A növényzet kizöldült, a madarak énekeltek, az új évszak eljött. A hajnali fény életet lehelt, elhozta a meleget, az erőt.

Estköltő szemét eltakarva kereste a húgát. A valamikori csontok piramisa egy fákból alakult trónná vált. Azon ült keserűen a Zöld Asszony karjaiban az elhunyt Kérdővel. A tavasz avatárja szomorúan nézte az ősember tetemét, akinek szerelme felébresztette kedvese helyett. A nő türelmetlenül Estköltő felé fordult.

- Mi történt?

Kérdezte a vadon minden vadságával a hangjában. Estköltő felelni akart, amikor Skra óvatosan megérkezett a völgybe. A kis lány gyámoltalanul az asszony elé borult.

- Az oltalmadra van szüksége az apámnak és mindannyiunknak, anyám.