Jöhet a januári fejezet. Csak képzeljétek ide a fagyos hideget és havat. Ha akkor olvassátok ezt, amikor kiraktam a novellát, akkor képzeljétek el a tegnapelőtti napot.
Kőkorszak 8. fejezet
Fagymarás
A tél leghosszabb ideig az emberiség utolsó meghódíthatatlan ellensége volt. Hónapokra a világ hibernációba merült. A nappal annyiban különbözött az estéttől, hogy az égen vonuló nehéz fellegek fakószürke fényben derengtek. A hó végtelen királysága uralkodott mindenhol.
A hideg lehetetlenné tette az utazást, a vadászatot és a gyűjtögetést. Az, aki megpróbálta megszegni a hideg évszak szent törvényeit az életével fizetett érte. Majd eljött a háború és mindez megváltozott. Nem volt ideje az embereknek raktározni télire, a csata elrémisztette a vadakat és a fertőzés megrontotta a gyümölcsöket. Az emberiség haldoklott a barlangjaiban, egy sötét alak pedig kacagott.
Charos, a gonosz megtestesítője, vörös porondmester jelmezében nézte a hóban tévelygő embereket. Újdonsült sikerét Dornak köszönhette, a sötétség törzsének leendő vezérének. A vezér fiát megrontotta a varázslatával, elcsábította, sötét szavakat súgott a fülébe, amik igaznak csengtek a belső vágyainak. Charos kegyetlensége embertelen volt, nem értette hogyan élnek, mire vágynak azok, akiket el akart buktatni.
Ellenben Dor, Holtkéz fia, a törzsfő elsőszülött gyermeke ismerte az ember útját és tudta hol kell lecsapni. Szürkésen száradt szaruvértben járt, ember csontból faragott kardot húzott maga után. Kék haját kiseperte a sárga szemei elől, ahogy fertőzött szörnyeit a barlang felé vezette, ahol ő maga is született. Zöld slejmet csepegő élőholt serege lassan vonaglott utána. Az erdő sötétjéből villantak fel Charos gonosz szemei. A hegyoldalon, a barlangszája felett állt kimérten az Estköltő, sajnálkozva nézett le a gyülekező seregekre, gyászosan figyelte az emberiség csatáját.
Holtkéz vezette a törzsét, büszkén ment előre, ameddig fel nem ismerte a páncélos lényben a fiát. Az ember még nem ismerte azt, hogy szörny. Nehéz volt félni az ismeretlentől mikor még szinte minden az volt. Mikor az első vadlovak átrohantak a hegy oldala előtt az ember azt hitte földrengést érez, így is hívták őket, a rengetők. Nem voltak még szörnyek, lehetetlen dolgok, mert az ember fejében még minden lehetségesnek tűnt. Mégis ahogy az apa nézte a fiát, az emberi agyban először lett értelme a „lehetetlen” gondolatának.
Holtkéz, bár egy elhalt kart rejtett szőrméi alatt, mindig is erősnek mutatkozott, nagyobbnak, mint bárki. Ez az óriási alak remegve bámulta a szörnyet, ami felé vonult. A hóesés végre elállt és gyönyörű érintetlen pázsitot alkotott. A két vezér találkozott középen, mögöttük egy-egy önmagát hergelő sereg. A törzsfő a jó kezével finoman kinyúlt és félre seperte a furcsa tószínű tincseket a gyermeke hajából. Dor undorral és szégyennel húzódott el a finom érintés elől. Kérdezni akart az apa, mi történt, hogyan, a szemeiben könny gyűlt. Dor bűntudattal hajtott fejet majd felpillantott büszke mosollyal.
- Dor erős – mondta kihúzva magát. – Mind erősek leszünk.
Holtkéz elhúzta a kezét. Megrémült a gyermekétől, aki ettől dühös lett.
- Nem érted.
Dor mérgesen tett egy kört a hóban. Szinte olvadt a talpa alatt. A szíve majdnem betörte az oldalát, olyan hevesen vert, a légzése szinte fojtogatta. Hogy nem érthette az apja? Hogy nem láthatta mit tett Dor az erőért? Megmutatja. Az apjához kapott. A törzs egy emberként indult támadni. A fertőzöttek védelmére keltek a mesterüknek. A két sereg egymásnak ütközött. A halál és fájdalom dala szólalt fel. Holtkéz a sajátjai segítségére akart kelni, de a fia markolta a halott vállát. Az a rossz, ami lüktet a fiú vérében szivárgott a karmaiból, bele az öreg férfi karjába. Az átok, amit hordott pumpálva lüktetett át az elhalt végtagba. Holtkéz üvöltött, nem emlékezett rá, hogy mikor érzett bármit abból a karból utoljára. Kínok között omlott a fia lába elé a csatatér közepén. Dor kedvesen lehajolt hozzá, ránézett a férfi új karjára. Az apa meredten bámulta a végtagot.
- Erős – ismételte meg Dor büszkén. A csata megállt, amikor Holtkéz felemelkedett a hóból. Magasba emelte az új karját, amit pikkelyek borítottak és a végén ragadozómadarakhoz hasonló hosszú karmok görbültek. Hosszú idő után először mozgatta a kezét. Ámulva figyelte, ahogy az ujjai követik a gondolatait. Figyelte, ahogy a fakó napfény világító aurát ad neki. A két sereg némán nézte az törzsfőt.
Dor az apja mellé lépett és boldogan biccentett. Holtkéz az örökké érzelemtelen tekintetével fordult felé. A fiú túlkésőn látta meg a fagyos tekintet mélyén forrongó mérget. Még később a raptor karmokat, amik az arcát tépték meg. A fertőzöttek vezére véres arccal borult a hóba, vörösre festve azt. Holtkéz előre lépett karmairól saját gyermeke vére csepegett. A szörnyek megtorpanását kihasználva törzs újra támadt és győzedelmeskedett. Dor az arcát borító véres karomnyomokat fogta és meglepve nézett fel az apjára. Az szörny kezét mérte fel majd a fia szörny külsejét.
- Gyenge – búgta mély hangján. Dor rettegve a kardjáért nyúlt. A hóból vadmacskaként ugrott fel, de a támadását Holtkéz hanyagul söpörte félre. Egy pofonnal, az emberi karjával újra a földre küldte. A veszedelmes szörnyből újra kisgyerek lett, aki tehetetlenül tűrte az apja büntetését. A harc esélytelen maradt. Az apa nem támadta meg a fiát és az meglepetésében képtelen volt igazán megsebezni őt. Idővel, ahogy a fertőzöttek száma csökkent Charos kígyóként sziszegő hangja szólalt meg Dor fülében:
- Befejeztük. Nem ma győzünk. Gyere haza.
A gonoszságtól romlott lények menekülőre fogták. Dor még egyszer visszapillantott a törzsére, amit egyszer uralni akart, most gyűlölettel dobálták ők kövekkel. Egy pillanatra látta az apja tekintetét, azt kívánta bárcsak ő is gyűlölettel nézne rá, de az apja szomorú volt és csalódott. A fák közé menekült keserűsége elől, bár még mindig érezte magán.
Dor megalázkodva zuhant, Charos lábai elé. Az megveregette a szarupáncélos hátát. A fiú arcán a három karmolásból elállt a vérzés.
- Jól áll – mondta játékosan a porondmester. – Ne aggódj, nem fejeztük be, de te egyedül kevés leszel. Ezek a szörnyek, amiket alkottam buta, üres testek. Kell több olyan, mint te. Van is pár ötletem – kacagta gonoszan.
Holtkéz és harcosai visszatértek Mirz lépett először hozzá, segítette bejönni a barlangba.
- Nekem kellett volna vezetni a csapatot.
Holtkéz Mirz már igencsak gömbölyödő pocakjára tette a kezét és megrázta a fejét nemlegesen. Az óriási vadásznő, most nagyobb és szebb volt, mint valaha, a termékenység szimbóluma. Minden vadász a kedvére akart tenni amióta a párja eltűnt az első csatában. Mirz tudta, hogy nem harcolhat, mert minden új tagra szüksége lesz a törzsnek ennek a végén. Megadóan bólintott és bekísérte a vezért.
A törzsvezér beült a tűzhöz és nézte az új karját, ahogy sokan mások. Pár bátor gyermek megfogta és meg is simogatta. A sárga tűzben a zöld pikkelyek vörössé váltak. Estköltő mögötte állt és figyelte, ahogy a törzsfő rájön, már nem Holtkéz többé. A neve Pokolkéz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.