Zspider alkotói blog

Ez a sötét fejezet lezárja a nyarat, ahogy az emberiség feltalálja a legveszedelmesebb szót.

Kőkorszak 6. fejezet

Az utolsó találmány

 

Mirz a halál hírével tért haza. Szavait egy nappal később követék a fertőzöttek első hullámai. Az első emberek ritkán harcoltak egymással, a kezdetekben ez mindig egyszerű dolog volt. Territoriális csaták, a többséggel rendelkező és erősebb törzs elüldözte a gyengébbet, pár aljasabb rabolt az asszonyok közül. Ember ritkán ölt embert ilyen mértékekkel. A szó, amit ez a napokig tartó véres ostrom alkotott az volt, amitől az Estköltő a legjobban rettegett.

A művészetek avatárja némán figyelte, ahogy a vadászok őrséget álltak a barlangjuk előtt és jól szervezetten lemészárolták az érkező vadembereket. A sérülteket hátra vonszolták, az erősek bezárták a réseket egymás között. A sötétség törzsének vezére elsőként kimondta az átkozott szót: Háború.

A következő véres napok alatt a szó önálló életre kelt. Nem csak esemény lett, de egy gondolkodásmód. Az emberek csapdákat építettek és barikádokat.  Az emberiség legsötétebb találmánya. Az Estköltő keserűen nézte a népét, ahogy ünneplik a halál eszközeit. Gyűlölettel nézte a mosolygó Charost, aki a fák közül parancsolta ki az eszét vesztett szörny-embereit.

Az ütközeteknek híre kelt. Estköltő gyászosan kísérte az új szó terjedését. Minden törzs megtanulta és megértette a háborút. Elkezdtek másként gondolkodni. A túlélésért való vadászat vágya átalakult. A kreativitásukat új csapdákba és az ölésúj módszereibe fojtották. Charos kacajától zenget az emberiség első otthona.

A napok hetekké váltak. A hullámok ritkultak, de mikor már Holtkéz törzse megnyugodhatott volna, az egyik rém mindig előkerült. Dor látta, ahogy a tartalékok fogynak és könyörgött az apjának, hadd menjen ki. A fiú terve ravasz volt. Lassan az apja elfogadta az ötletét.

Mirz vadat keresett a népének addig Dor egy maroknyi vadásszal a fertőzötteket kereste. A sűrű erdőben ezek a romlott, emberségüket elvesztett lények céltalanul barangoltak. Ezzel a hetek hónapokká váltak.

A „Fattyú” és a vadászai szervezetten mozogtak. Az első dolog, amit az ember megtanult az, hogy a farkasok mindig csapatban vonulnak. A leglassabb sebeségével kell haladni, nem szabad egyet sem hátra hagyni.

Mikor a prédáját kereső fertőzöttre találtak a vadászok egyként mozogtak. Pár lándzsa repült felé, ha azok el is kerülték a vadászok egyszerre futottak felé félkörben kirontva a fák körül mindig egysebeséggel. Páran fejszét vagy nagyobb sziklát dobtak, ha ettől a földre zuhant a fertőzött, akkor rá támadtak, ha talpon maradt, akkor körbe állták és mindig az lépett közelebb, akinek hátal állt. Mikor elég közel értek a lándzsák döftek újra és újra ameddig az ellenség már nem bírta kezét emelni, akkor együtt rárontottak.

Az ember húsért vadászott, nem kellett egynél többször követnie a taktikáját, de a háború mindezt megváltoztatta. Minden gyilkosság után a fáradt vadászokat tovább vezette Dor, akit a vérszomja hajtott. Minden győzelem hajtott a fiút, fűtötte a vad szívét. Az emberei egyesével hullottak el, ahogy éhség és kimerültség legyűrte őket, úgy indultak vissza a barlangba. Az utolsókat és haza parancsolta a törzsvezér fia, látva gyengeségüket, azok könyörögtek, hogy visszatérjen velük, de ő megtagadta.

A végtelen erdő fái között minden elnémult. Dor nem tudta mire számítson, mikor halk füttyszót hallott közeledni. Nem madár énekelt, de egy ember próbálta a dalukat utánozni, hangja hamisnak és hazugnak csengett. A Fattyú már gyűlölte a személyt, akit hallott, tomboló szíve nem tűrte ezt a furcsa játékot. Charos vidáman, zsebre tett kézzel sétált az ősember színe elé.

A vörös ruhában az aranyszemű démon úgy festett Dornak akár valaki, aki állatok belsőségeit viselte. Hisz csak ott látta a karmazsin színt ilyen virítóan és a ruha vászonos csillogása is megerősítette ezt a képet a tudatában. Élénk, rózsaszín, szőrtelen arcától úgy festett akár egy újszülött. Vézna végtagjain és sértetlen szépen ápolt ujjain látszott, hogy még egy napot sem erőltette meg ezt a testet, ami egy ősi embernek felfoghatatlannak tűnt, nem élhetett egy ilyen alak ebben a korban. Az ősi entitás valami szörnyetegnek tűnt még kvázi emberi formájában is az első emberek számára. Még Dor büszke tartása ellenére is egy hatalmas, harcban és munkában izmosodott, hajlott óriás volt szemben ezzel a sötét entitással. Fújtatott rá, mint egy vadász az óriásra, de Charos csak vidáman fütyörészett tovább.

Dor a baltájával támadt a démonnak, de minden vágása mellé ment. Nem tudta eltalálni a mozdulatlanul álló alakot. A fiú egyre dühösebb lett és gyorsabb. Az egyik hasítás már megszaggatta Charos piros frakkját. A lény nem értette hogyan is lehet ez, de nem érdekelte. Talán, ha a vadember felfogta volna, hogy ez mennyire lehetetlennek tűnt Charosnak akkor magabiztosabbá vált volna, de Dor vért akart. Az ördögi alak inkább az üvöltve támadó vadember oldalán jelent meg a semmiből, a fülébe súgva:

- Neked kéne a vezérnek lenni. A fővadásznak. Minden asszony a jogod. A hús a tiéd. Mindent neked kéne kapnod. Te vagy maga a törzs.

A sötét szavak közben Dor őrjöngve csapkodott. Dühítette a kisember és az, hogy minden szava igaznak csengett a fülében. Charos kipöckölte a baltát a fiú kezéből, a kő és fa szilánkokra robbant. A dühös ősember zavarodottan nézte a véres tenyerét.

- Én megadhatom ezt neked. Minden, a tiéd lehet. Erőt adok, hogy elvedd – Mondta Charos és kezet nyújtott az ősembernek. Tenyerén is nyílt egy vérző seb, hogy az alkut vérrel kössék meg. Dor kezet fogott vele, ösztönösen úgy, ahogy minden utódja tette majd utána az idők végéig.

A fiú vérre izzott és a fájdalom villámként járta át a testét és lelkét. Mégis valahogy képes volt megrántani Charos kezét közelebb húzni a sötét démont magához, hogy mélyen a szemeibe nézzen.

- Én nem szolgállak téged és nem tartozom semmivel!

- Legyen.

Bár az ördög mosolyogva mondta ezt mikor a vadember elengedte, az fájlalva és meglepve nézte a megszorított kezét. Dor a földre borult. A zöld fű elhervadt körülötte és ében feketévé rohadt egy körben. A kőr körül pedig sárgás gombák nőttek ki.

- Oly hosszú ideje harcoltok velem, hogy nem figyeltétek az időt. Eljött a Horror Hava – mondta Charos boldogan.

A remegő ősember üvöltött akár egy állat, majd levedlette az emberisége utolsó nyomait. Bőrén fekete kitinszerű váz nőtt ki, haja kékessé vált és az arcán megjelent egy sötét mosoly.