Zspider alkotói blog

Ideje ünnepelni a sikeres vadászatot.

Kőkorszak 2. fejezet

Újnap Ünnepe

 

A barlang előtti tisztáson figyelte az örök erdőt a törzs vezére. Holtkéz, gyermekkora óta balja gyenge és ében foltokkal takart volt. Mégis ez a hátrányból született férfi első vadásszá vált majd a törzs vezérévé. Mára az öreg vadász haja megszürkült, szakállában már több fehér száll állt, mint fekete. Ráncoktól repedezett arcán csak az örökké csillogó, égszínkék szemei tűntek ki igazán. Jó ideje meredt a törzsvezére a rengeteg felé, szinte szugerálva azt, mielőtt bement a barlangba.

Ott egy fiatal férfihoz fordult, aki apró kő késével faragott éppen. Da’ a törzs bölcsének számított, bárifjúsága miatt gyakran kétségbe vonták mások mindezt.

— Jönnek, hozd a szikrát.

Az öreg ősember hangja karcos volt. Mindig lassan mondta szavait, minden hang a szájából fontosnak tűnt. Ritkán szólt hosszan, megválogatta és jól megrágta minden gondolatát mielőtt hanggá tette őket. Da’ hírhedten konok és arrogáns tudott lenni, de még ő sem mert Holtkézzel kötözködni. Az ifjú tudó gyakran kihasználta bölcsességét társaival szemben, de az öreg vezértől rettegett. Csak félve bólintott és összeszedte a dolgait.

A fák közül léptek ki a vérrel borított vadászok. Mirz és B’rd hozta a vastagszarvút és az óriást. Da’ látta a vezére arcán azt a mosolyt, ami nagyon ritkán láthatott máskor. Harc és vadászat, vér és gyilkolás fűtötte az öreg szívét. Csak a gondolat, hogy miféle harcot vívhattak a vadászai, ez örömöt okozott a komor Holtkéznek. Ez megrémisztette Da’t.

Da’ látta a sérülteket és gyorsan fülön csípte az egyik gyereket. Elmondta neki mit kell hoznia majd útjára engedte. A vadászok az érkeztük után letették az elejtett vadakat Holtkéz elé. Sok a vadászokból megkereste a párját. B’rd meghajolt a vezér előtt, az elfogadóan biccentett neki. Da’ az egyik sérültet kirángatta asszonya karjaiból. Mikor a kölyök megérkezett a levelekkel, Da’ megrágta azokat majd ráköpködte a sebekre, mindezt letakarta egy állat bőrével és jól rátekerte. A vadember üvöltött és morgott a fiatallal, fenyegetően morgott rá még kezet is emelt, de a rideg tekintetű bölcs rezzenéstelenül folytatta a seb ellátását.

— Ha akarod még a karodat használni, akkor maradj nyugton.

Parancsolta Da’, ami még jobban sértette a vadászt. Már a késéért nyúlt mikor Holtkéz a csuklójára markolt. A vadász szégyenkezve elengedte a fegyverét majd felszisszent mikor Da’ befejezte a kötést. Utána elindult megnézni a többi sérültet, a kölyök követte a maroknyi levéllel a kezében.

Holtkéz visszatért B’rdékhoz. Felmérte a vadakat és elégedett megveregette a vállát.

— Pihenjetek.

Mirz reménykedve figyelte az öreget, de az rá sem pillantott. Gyűlölte magát, hogy még egy ilyen erős, kemény férfi sem érdeklődik iránta. Sértetten és szomorúan megindult befelé. B’rd az első sérülthöz sétált, akit a párja etetett bogyókkal.

- Még egy ilyen mozdulat és holnap nem választhatsz párt.

Mondta kemény ítélkező hangon a fővadász. A fiatal társa vissza akart szólni, megjegyzést tenni arra, hogy az a kölyökképű arrogáns Da’ megérdemelte volna a vágást, de nem bírt B’rd szemeibe nézni. Túlságosan félte a fővadászt, hogy szóljon.

Ezen a napon a törzs tagjai rendezkedtek. Az asszonyok gyűjtötték a gyümölcsöket és a növényeket, a fiatalok pakolták a fákat, az öregek faragtak és a férfiak a vadakat nyúzták. Egészen estéig tettek így.

Mikor az ég a legsötétebb lett és csak a teli hold ezüst fénye világította be az eget Da’ körbe járta a farakásokat. Parancsokat osztott a fiataloknak, hogy hogyan kell azokat rendezni. Holtkéz mellé érkezett Dor, a fia, aki szinte tökéletes mása volt az apjának, csak még ében hajjal és szakállal. Sértetlen karral, amit mégis mindig szőrméi alá rejtett, akár az apja, és az arcán hosszú vadállat okozta karmolás hegei húzódtak végig. Benne még vadul dobogott az a láng, amit az apja már megtanult elfojtani. Dor türelmetlenül figyelte a törzs bölcsét és mérgesen pillantott az apjára:

- Nem szabadna hagynod, hogy egy kölyök vezényelje az ünnepet! Ez a vezér dolga!

Holtkéz érzéketlenül pillantott a fiára. A két égszínű szempár néma csatát vívott, mint már oly sokszor. Mikor Dor elfogadta vereségét sértetten ott hagyta az apját. Gyűlölte Holtkéz szótlanságát. Dor, a „Fattyú” nevet kapta a törzsben, hisz anyát senki se ismerte. Egy hideg évszak végén az apja vadászait elvezette az örök erdő mélyére. Ott az öregek szerint egy asszonyt lelt. A mesék szerint az óta is esztendönként egyszer a hidegévszak végén elmegy az örök erdő szívébe, de a regék szerint kétszer gyermekkel tért vissza. A törzs tagjai mai napig nem tudják tán csak elhagyott babára lelt Holtkéz a rengetegben vagy tán szeretője lenne egy másik törzsnél, de páran még hiszik, hogy Dor és a húga maga a tavasz szellemének gyermekei. Ezzel magyarázzák a nyughatatlan természetüket.

Dort sosem érdekelte az anyja kiléte, csak az apja öröksége, a törzs a mindene és ölt volna azért, hogy megóvja, de az akaratát és szavát kevesen tisztelték elégé, hogy hallgassanak rá. Ez egyre türelmetlenebbé és dühösebbé tette a Fattyút. Ökölbe szorított kézzel vonult Da’ felé, hogy apja akaratának ellenére megálljt parancsoljon neki. A fújtató ifjút egy békés bölcs fogadta, aki mosolyogva fordult hozzá miközben egy tál formájú kőben morzsolt vörös virágokat.

- Pont téged kerestelek – Mondta Da’.

- Miért?

- Mint a törzs leendő vezére gondoltam te szeretnéd először a vöröst magadra.

Dor büszkeségét elcsábította Da’ szava. Levetette magáról a szőrméket és Da’ felkente a virágból készült festéket. A fiatal tudó ujjai végig táncoltak a harcos sebein bekenve a bőrébe a piros anyagot.

A vörösre festett Dor az égbe emelte az agyarból készült tőrét és üvöltött egyet. A törzs tagjai követték az ünnepi hangot. A Fattyú bólintott Da’nak, az átadta a törzsbelienek a tálkát. A tudó morzsolt, száraz növényekkel szórta meg a farakásokat, hogy jobban égjenek majd a kavicsokat összecsapva szikrát teremtett, amitől a falángra gyúlt.

A törzstagjai lassan vörös csíkokkal borították be egymást. Vágyakozva néztek azokra, kikre karmazsin vonalakat vontak. Az öregek torok énekkel zengették meg a völgyet, páran doboltak, mások kezdetleges dobokon és csontból készült sípokon zenéltek.

A máglyarakások égig értek, hajnalig kellett égniük, hogy előcsalják a forró napot, hogy elkezdődjék a melegidőszak. A vörös és arany lángok között festett emberek járták az első táncot. Páran lassan megragadták egymás kezét, és ha másik is hagyta egy bőrből késült kötelet kötöttek arra, összekötve őket. Azok, akik párt választottak azokat sikkantva ünnepelték a többiek. Akik még párt kerestek a máglyarakások körül táncoltak tovább.

Da’ érezte ahogy az árnyak közül valaki megpróbálja megfogni a kezét.

- Eszedbe se jusson.

Szólt rá a kislányra, aki kilépett az árnykékból. Ez a nesztelen macskaként járó leány Skra, Holtkéz másik gyermeke volt. Nem éppen egy megszokott lány, sokan úgy vélték ő örökölte az árnyékokat az anyjától, mert a lány bármikor eltudott tűni nyom nélkül és előbukkanni. Nem egyszer mentette meg a többi gyűjtögető lányokat a törzsből azzal, hogy a semmiből elő kerülve leszúrta az ólálkodó farkasokat. Ez a lopakodás még nem volt elég, hogy sikerüljön megkötnie a legravaszabbat a törzsből. Nem baj, gondolta a lány, majd jövőre.

Mirz inkább az ifjakkal evett a medve húsából, már megsem próbált a tűzhöz menni. Nem látta értelmét csak keserűen nézte az öreg vezért, aki komoran figyelte a törzsét. Mikor újra előre pillantott meglátta B’rd kezét. A vadászok vezére táncre hívta az óriás asszonyt. Az félve fogadta el. Hosszasan járták a táncukat a lángok körül, B’rd volt a legközelebb magaságban és erőben Mirzhez, de mint első vadász annyi lány kérője volt, hogy a nőnek sosem jutott volna eszébe ő. Mégis B’rd megfogta a kezét és finoman rákötötte a kötelet. A nő barna szemeiben boldogság sugárzott, ahogy a mosolygó vadászt nézte.

A kölykök nézték, ahogy a törzs első vadásza és legerősebb asszonya csókot váltott. Az egyikük, aki eddig Da’ segédjeként szolgált oldalra pillantott és meglátta a szarvas férfit, akit látott már párszor mikor a barlang falára rajzolt. A férfi mosolyogva nézte az ünnepet, de lassan az arcáról eltűnt a boldogság és aggodalom vette át a helyét.

 

A messzeségben egy csillag száguldott a völgy felé. Egy fénylő égitest, amit egy ősi sötétség parancsolt le a helyéről. Meteorként csapódott a völgy másik végébe. Az ott élő törzs tagjai lassan mertek közelebb menni az árokhoz, amiből zöldes fény áradt. Bizalmatlanul gyűltek össze a kráter körül. Egy sem látta a porondmester ruhás férfit, aki odahajolt az egyikükhöz.

- Mire vársz? Menj le. Nézd meg.

Az ősember így is tett és lecsúszott a fekete sziklához, amiből zölden ragyogó vér serkent ki. Pár társa utána szólt néhány még követte is. Charos nevű ősi lény mosolyogva állt láthatatlanul a vadász mellet.

- Érintsd meg.

Súgta a vörös jelmezes férfi boldogan. Az ősember követte a halk hang utasítását. A keze hozzáért a sziklához és a zöld anyag kígyóként csapott le rá. Elrántotta a kezét, de a zöldes nedű beszívta magát a bőrébe. Az ősember üvöltött a fájdalomtól, ahogy ez a dolog kimarta magát belőle. A hangja fokozatosan eltűnt, és a szájából füst szűrődött ki. A szemei zölddé váltak, akár a meteor vére. A többi ősember menekülni akart, de már késő volt. A kőből az ismeretlen anyag mindet elkapta.

Charos kacagva nézte, ahogy fájdalmak között alakulnak át a törzs tagjai.