Zspider alkotói blog

Egy nap késéssel kezdődjék a Kőkorszak egy vadászattal.

Kőkorszak 1. fejezet

Újnap Vadászata

 

A hideg tavaszi hajnalon egy tucatnyi szőrmékbe öltözött ősember vonult. Halkan, szinte nesztelenül járták az érintetlen erdőt. Páran négykézláb mozogtak az avarban, nagyokat szippantva a csípös levegőből. Az ifjak kezei megremegtek a hűvösben, ahogy markolták a lándzsáikat. Úgy mozogtak akár egy csapatnyi farkas, mind figyeltek egymásra, követték a nyomolvasókat, minden érzékükkel összpontosítottak az örök erdő zajaira.

A sor végét az egyetlen női vadász zárta. A Mirz névre hallgató asszony magasabb és izmosabb volt, mint bármely törzsbéli társa. Berasztásodott sötét barna hajú feje kitornyosult társai felett. A nevét is innen kapta, „Mirz” medvebocsot jelentett a nyelvükön, ami egyik első emberi nyelv, mit valaha is beszéltek a világon.

A korok hajnalán minden vadászat a legfontosabbnak számított. Minden vad elejtése egy újabb nap mikor tovább élhet a törzs. A mai vadászat mégis másért volt fontos. Mirz jól tudta ezt. A hatalmas, fiatal nő, mindig félte ezt a vadászatot. Nem kívánt haza térni belőle, tudta, hogy otthon nem várja őt semmi. Belül azt is tudta, hogy már fogtak elég vadat a törzsnek. A mai vadászat másért történt. A törzsnek elég hús gyűlt össze akár a forró időszakig.

Nem ezért járták aznap a rengeteget, hanem azért, mert ebben a hónapban ennyi hús nem volt elég. Az újnap hava, mikor a szellemek jönnek megáldani a világot. Mikor a világ hűvös estéi szertefoszlanak és még a zápor is forróvá válik, de ezt az újnapot elő kell csalni. Egy ünnepséggel. Egy igaz ünnepélyhez sok hús kell.

Ezen az ünnepen választanak a törzs tagjai maguknak párokat, ezen az estén bárki új társra lelhet, ha az is akar a társa lenni. Sokszor az öreg párok örökre együtt maradnak, de megesett, hogy pár napforduló után valaki új szerelemre lel. A népszerűbbek minden újnapon megannyi kérő közül választanak újat. Kivéve Mirzt, egy óriás lány, aki erősebb és keményebb, mint férfi társai. Elrémisztette a kérőket pusztán a jelenlétével. Pedig semmire sem vágyott jobban a vadásznő, mint egy párra.

Tudta a törzsben az egyetlen férfi, aki elég erős és bátor lehetne, hogy párja legyen, a törzsvezére, de az gyermekei születése óta nem választott magának kedvest. Napfordulónként egyszer eljárt a vadászokkal, nem sokkal az újnap hava előtt, hogy találkozzon a tavasszal, ahogy ő hívta. Mirz mindig is biztos volt benne, hogy nincs másik férfi, aki elég lenne számára.

Az asszony gondolatai megakadtak, ahogy a vér szaga megütötte az orrát. Tekintetével a vadászok vezérét kereste. B’rd, ez a magas, kihúzott hátú, ében hajú férfi vezette a vadászokat. Senki sem látott nála veszedelmesebb harcost még a világon. A kőbaltájával egy csapással tudta betörni a röfögők koponyáját, eltalálta lándzsával a kecses szarvúakat futtában, legyűrte a farkasokat puszta kezével.

B’rd megtorpant, ő is megérezte a vér édes illatát. Óvatosan megállította a társait és megindult előre. Mirz és a többiek követték a fővadászt harmattól ázott fagyos fák között. Lassan meghallották a csontok ropogását, a hús és bőr szakadásának hangját. Valami evett, valami hatalmas.

B’rd látta meg először. Arcán örömteli mosollyal fordult a többiek felé. Elhúzta az ágakat és a csapat megpillantotta a szörnyű ében óriást, amiket később majd a nép medvének nevezett, és ami egy még haldokolva rugdalózó bölényt fogyasztott el. Megesett néha, hogy ezek a vastagszarvúak eltévedtek az erdőben. A völgyben élő törzseknek ez mindig egy örömteli eseménynek számított.

A vadászok gyorsan vették fel a támadási formációt pontosan, ahogy a farkasoktól tanulták. A fák és bokrok takarásában hamar körbe vették a táplálkozó medvét. Az óriás még Mirz fölé is tornyosult, csak azzal lettek egymagasak, ahogy a fenevad görnyedezve csámcsogott a vastagszarvú torkán.

A zajok és az idegen szagok feltűntek a fekete óriásnak. Morogva pillantott körbe, az ősemberek egyesével léptek ki a takarásból. Nagy levegőket vettek, majd pufogó hangon kifújták azt. Sokkal inkább hangoztak dühös kutyáknak, mint sem az első embereknek. Faragatlan fadarabokra kötötték az élezett köveket, amivel fenyegették az óriást. Mind hordtak egy-egy lándzsát, párnál még volt kés vagy balta. A szürke felhők lassan vonultak az égen, párszor fel-felszakadtak és fakó napfényt árasztottak a völgybe, ekkor a szürke kőpengék megcsillantak, akár a farkasok szemei a sötétben.

A fekete óriás arcát vörösre festette a vér, amit ködpáraként fújt a vadászokra miközben üvöltve próbálta elrémíteni azokat. Más helyzetben hagyták volna enni a szörnyet, de az újnap havára sok hús kellett nekik. A vadászok fokozatosan léptek közelebb. Az óriás mancsával ütögette el a felé irányuló lándzsafejeket. Hiába, az ősemberek lassan bezárták egy körbe. Fújtatva és pufogva fenyegették az óriást, akár a kígyó, a fojtás előtt az áldozatát. Egy pillanatra a világ megállt, pontosan a csata előtt, mielőtt mindkét fél eldöntötte, hogy támadjon, mikor mind rájöttek, hogy ebben a csatában legalább egy meg fog halni. A medve nem tervezett távozni, inkább leöl, annyit a tolvajokból amennyit csak bír és azok nem állnak meg, míg egy él közülük.

Az óriás támadott, a lándzsák a testébe fúródtak. A mancsai akkorák voltak akár egy emberi fej. Egy ütésével elsöpört legalább hármat a vadászok közül. A vérük meleg esőként hullott a harcolókra. A hideg kövek felvágták a vastag, szőrmés bőrét a medvének, ahogy a vadászok leszúrták a rémet, de mikor erősebben próbálták belemélyeszteni a fegyvereiket a gyenge ágak sorra törtek bele.

Ettől féltek a legjobban a vadászok. Ez az óriás csak kisebbek vágásokat okozott eddig, de most már kénytelen lettek közelebb menni hozzá. Mire erre rájöttek, már késő volt. A medve szinte villámgyorsan vetette magát az egyik fiatal vadászra. A szörnyeteg a földre nyomta, a csontjai roppantak. A véres nyála csepegett az arcára. Ám mikor az harapni készült a fejét elhúzta valaki. Mirz megragadta a nyakánál és felhúzta a vadat.

Még senki sem tett ilyet egy medvével, az annyira meglepődött, hogy hátsó lábaira állva hátrált amerre a nő rángatta vaskos karjával a nyaka körül. A törzs tagjai ámulva nézték az erőt, amivel egy ember birkózott egy élő óriással. Csak B’rd maradt elég józan ahhoz, hogy felkapja a baltáját. Az első vadász minden fegyverét fontosnak vélte. Kemény munkával választottá ki a köveket és a fát, amiből alkotta őket és jól megmunkálta azokat. Bőrbe kötötte a botot, hogy mikor rámarkolt az ne csússzon a kezében.

Ez az alaposan kimunkált kőbalta éle a medve mellkasának középe csapódott. Mélyen a húsba vájt, B’rd már érzete a csontokat, amikbe beleakadt a fegyvere. Ében szemei találkoztak az óriás vörös tekintetével. A rém már emelte a mancsát, hogy viszonozza a vágást, mikor Mirz minden erejével a földhöz vágta a szőrmés vadat.

A medve alig ért földet, mikor a törzs tagjai üvöltve rontottak rá. Késeik, baltáig és puszta kezükkel ütötték és tépték, ahol érték. Egy tucatnyi vadember, szaggatta az erdői titánját, az támadt, harapott, kiáltott, de mindhiába. Szép lassan az ősemberek forró vérbe borulva álltak a legyűrt szörnyeteg felett. A gőzölgő tetem körül a győzedelmes vadászok vonyító énekkel ünnepeltek.