Köszönet a L’art pour L’art-nak
Néha nehéz észrevenni, hogy valami mennyire részese az életünknek. Gyerekorom óta nézek L’art pour L’artot. Kicsiként mindig izgatottan vártam az újévi részeket és valahol még rendelkezem egy Lila Liba kazettával. Mikor költözni kellett, mindig elsődleges volt, hogy az a videokazetta, amire az előadásokat vettük fel, biztos helyen legyen. Mire gimis lettem és a társulat lassan kiszorult a tévéből, a családomban nagy hagyomány lett, hogy a dvd-kkel leptük meg egymást. Anyámmal két hétig nem bírtunk egymásra nézni röhögés nélkül, mikor az Egri Csillagok diavetítés végén a narrátor benyögte a képre: „Ez a gyerek meg nem normális.” Pusztán az a mondat, hogy „ez a gyerek…” fullasztó röhögést váltott ki belőlünk.
Az egyik kedvenc anekdotám, amit mindig elmesélek, hogy karácsonyra meg akartam venni anyámnak a Boborján című könyvet. A közeli könyvesboltban egy szép piramist is építettek belőle. Miközben levettem egyet, olvastam a kiírást, hogy pár nap múlva maga Dolák-Saly Róbert fogja dedikálni a könyveit. Terveztem, hogy majd visszaviszem addigra, de persze a remek memóriámmal elfelejtettem, és hazaérve gyorsan becsomagoltam, hogy nehogy valaki ráleljen. Csak karácsony estéjén derült ki, hogy a dedikált díszpéldányt tulajdonítottam el a piramis tetejéről.
Pár éve volt szerencsém néhány egyetemista társam szervezésének hála elmenni az egyik előadásra is. Igaz a kis pótszékeken ültünk, az egész terem legszélén, mégis nagyszerűen éreztük magunkat. Az első gondolatom az volt, hogy ha vége a sulinak és nem arra megy el minden pénzem, elviszem rá anyámat.
Tavalyelőtt, mikor születésnapjára vettünk neki egy kiskutyát, mert nagyon egyedül érezte magát és a névadáson gondolkoztunk, a kutya megoldotta nekünk. Az első lehajtott fejű, szégyenkezőnek tűnő, de valójában önsajnáltató felfelé pillantással biztosak voltunk benne, hogy a Boborján nevet kapja. Mai napig élvezet nézni az utcán az embereket, mikor elmosolyodnak a név hallattán.
Sajnálatos módon az iskola után alig egy hónapja dolgoztam az új munkahelyemen, mikor anyám eltávozott közülünk.
Csak utána fogtam fel, mennyit is jelentett a családunknak ez az abszurd humor. Az a kötetlen, „minden lehet hülyeség” életfelfogás, ami szinte a családunk nem is mottója. inkább életvitele. A L’art pour L’art egyike azon kevés dolognak, amiknél még mindig úgy érzem, hogy ott ül mellettem és nevet velem.
Ezért én most köszönetet mondok. Köszönöm Dolák-Saly Róbertnek, Laár Andrásnak, Pethő Zsoltnak, Szászi Móninak, Galla Miklósnak, Nagy Natáliának, a háttérben dolgozóknak, díszletek készítőinek, sminkeseknek, producereknek, rendezőknek, a bábszínháznak, hogy otthonául szolgálnak a társulatnak és mindannyiuk rokonainak és szeretteinek, akik támogatták/támogatják őket abban, hogy mosolyt csaljanak az emberek arcára a legnehezebb napokon is. Ez a gyerek meg nem normális.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.