HTML

Zspider alkotói blog

Friss topikok

  • Joleia: Kedves Zspider! Aranyos sztori, én hiszek ezekben a dolgokban és én rengeteg történetet tudnék me... (2017.10.02. 16:09) Horror Hava 2017: A macskák látják a szellemeket
  • doggfather: olvasd át még egyszer, mert tele van elgépeléssel! (2014.01.12. 08:44) Az Év 13 Legjobb Képregénye
  • The Comic Cat: Ilyenkor úúúgy örülnék, ha tudnám, hogy szívtál valamit előtte :D Egyébként, valahol igazat kell ... (2013.07.31. 11:18) GI Joe – Real american Trauma
  • Zspider: Tíz éve írok novellákat. Korábban írtam életem első képregény forgatókönyvét és van jó pár teli ra... (2013.03.25. 03:55) 10 éve írok
  • dobos4tamas: El kell majd mondanod, hogy mennek ezek a dolgok! Ahogy leírod, hogy szinopszist vár egy rajzoló t... (2012.04.12. 19:46) 2012: 2 képregény, 3 hónap alatt

2020.03.18. 12:00 Zspider

Kőkorszak 7. Véres Balta

Kicsit... nagyon megkésve a novemberi fejezet! Védelmemre szóljon elkészült novemberben, csak publikálni nem volt időm. Mégis, hogy hű legyen a hangulathoz képzeljétek ide november csípős hideg napjait és az esték egyre sötétebbé válnak. A történet még közel áll a horrorhoz, hogy egy átmenet legyen a Horror Hava félelmetes sötét meséi között és a Kőkorszak véres, nyers brutalitása között. Remélem sikerült.

Kőkorszak 7. fejezet

Véres Balta

 

B’rd egy hónapja harcolt az erdő szívében. Charos hiába küldte utána a fertőzött harcosait, a rejtélyes égi sziklából készült fejszéje mindet legyűrte. A fővadász keze remegett, nem bírta már mozgatni napok óta. A szörnyek nem engedtek aludni, még vadászat közben is megzavarták.  

A törzs legnagyobbja lesüllyedt egy állat szintjére. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta ezt a négykézláb kúszó, fáradt és éhes, már beszédet felejtő alakot az igaz vadaktól, az a baljában tartott kőbalta volt. B’rd gyakran magához ölelte, remélve, hogy a hideg kő megnyugtatja. Ezzel kereste a világ középpontját, amit napról napra vesztett el.

Egy sötét hónapnyi öröknek tűnő harc után a férfi denevérek rikoltására lett figyelmes. Mosolyogva nézte az ében szárnyasokat elrepülni. A barlangjaik felé indult meg. B’rd családja már járt erre. Tán évtized telt el azóta, de még mindig ismerte a járást. Útja során egy sziklás hegyoldal felé tartott. A legfélelmetesebb mégis az volt, hogy ezek az ember magas oszlopszerű sziklák, amik az utat kísérték, azokon belül egy száll fű sem nőtt. Mintha maga a természet is félte volna ezt a sötét útvonalat, amit B’rd választott.

A sebektől fájó alakra, barnára száradt vér borult, akár egy torz proto-halálisten. A szeme fehérje világított a holtaktól sötétre festett arcán. fájdalomtól remegő, levékonyodott alakja emberen túli erőt sugárzott. Az úton ősi sziklákba szörny arcokat kapartak. B’rd érzéketlenül vonult át közöttük. Megállt és egy villámgyors mozdulattal balra csapott.

Az egyik fertőzött ketté hasított koponyával borult emberméretű szikladarabok közé. Zöldes vére csepegett le a kő széles fogas mosolyából, mintha azzal itatnák a szobrot. Tán még a madarak sem hallották meg, ahogy a fertőzöttek kirontottak a magas fűből, a poros, sziklás útra. B’rd üvöltött, akár az óriások, amikre vadászni szokott. A szörnyek, ezek a lassan elrohadó emberi maradványok, próbáltak vissza kiállítani, soknak már nem voltak ajkai, ínye, fogai, párnak állkapcsát is csak inak tartották a helyükön. Üreges szemeikből, már akinek még volt rendesen, üresség tükröződött vissza.

Az ember nem szégyellte a vadászatot, nem volt bűntudata a vadért. Azt tette, amit kellett a túlélés érdekében. Ritkán állt meg gyászolni a vadat. Párszor egy kiérdemelte a vadász tiszteletét. Engedett már el B’rd farkast, mert erősebbnek vélte magánál. Az ember nem sajnálta az élőt megölni az életért. Még kevesebb bűntudata volt, mikor már a holtak kerültek az útjába.

A csata véres volt. B’rd leggyengébb pillanatában is három fertőzöttet tudott agyon csapni, mielőtt egy megsebezhette volna. Ezek a szörnyek minél tovább éltek annál gyengébbek lettek. A legtöbb már fegyvert sem bírt tartani. Az állatok taktikája a kivárás, köröznek egymáskörül várva a tökéletes pillanatra, hogy meglepjék és megsebezzék a másikat. Ezek a beteges rémek nem így tettek. Akkor is támadtak, ha a vadász biztosan eltalálta őket. Nem érdekelte őket a sorsuk és ezzel nem voltak egyedül.

Pár perc után féltucatnyi halott felett állt B’rd. Balja nem bírta megtartani a fegyverét, ami zöldes nyálkás vértől ragadt. Jobbját egy görcsösen a testéhez szorította. A maradék fertőzött némán figyelte a vadászt. Nem szóltak, üvöltöttek, vagy morogtak. Ez a békés csend nyugtalanította a férfit. Négyet látott még belőlük.

A baltáját a mögötte állóba dobta, annak a nyakába csapódott, a vére alig fröccsent ki ott, ahol az ütőerétől spiccelnie kellett volna. B’rd az előtte állónak rontott a válla a gyomrába fúródott, nem vitte le a földre, hanem neki taszította a sziklának. Az ősi szikla remegve repedt darabokra a két nehézsúlyú alaktól.

Az egyik követ felkapta és neki dobta a felé tartó fertőzöttnek, de a másik oldaláról egy elkapta. A földre vitte és fojtani kezdte. Az, amelyikkel kidöntötte az oszlopot még élt. Véres fejjel ment segíteni, leszorítani a vadászt, így tett az, amelyiknek a bal szemét kicsapta a kővel. Ketten a kezeit nyomták a földre és a harmadik a torkát szorongatta. A fején az erek kidagadtak, a szemei bevéreztek, az arca elszíneződött.

A gondolatai a túlélésről és a pánikról eltévelyedtek, ahogy a halál markát érezte magán. Emlékezett ezekre a járatokra. Ősi legendákat mondtak az öregek, amiket még gyermekként hallottak. Legendákat miszerint az, aki túléli a denevérbarlang próbáit, és iszik a vérből velük az egy lesz az éj teremtményeivel. Az éjrikoltók, ahogy ők hívták mind erre laktak, de óriás rikoltók is jártak erre, amik a legendák szerint akkorák lehettek, mint a kecsesek.

B’rd látása homályosodott, képzelegve látta a vörös szemű óriás rikoltókat közeledni. Szürke rémeket, amik csak egy fejjel kisebbek az embernél, négy lábon mászni, amikből a mellsőkön hatalmas hártyás szárnyak feszengtek. A képzelete játszott vele, ahogy azok az esti szörnyek átalakultak egy emberré, aki vidáman kacagott a haldoklásán, de ennek a szemei még mindig vörösek voltak. A nyelve pedig, akár a kígyóé.

A kacaj megvadította a férfit. Utoljára, minden erejét a jobb karjába erőltette. Kitörve a félszemű fertőzött fogságából belemarkolt az őt fojtó szájába, ráfogva az állkapcsára. A keze gyengének bizonyult, de a félszemű megpróbálta elhúzni őt és ezzel elég lendületet adott. B’rd az utolsó levegőjével kiáltott egyet. Nem örömteli kacajban fog meghalni a legfőbb vadász. Letépte az őt fojtó állkapcsát a saját társa otromba segítségével.

A vérző arcú szörny hátra esett. B’rd lerúgta a félszeműt, akinek nem sikerült még teljesen leszorítani őt és egy villámgyors mozdulattal a másik nyakába állította az állkapcsot. A félszemű után kúszott, fölé kerülve megragadta a fejét és két kézzel a hajába markolt majd minden erejével a földbe verte a koponyáját. Újra és újra ameddig nem érzett egy hatalmas roppanást. Még párszor megismételte, ameddig a test abba nem hagyta a remegést.

B’rd kifáradva és fuldokolva az oldalára borult. Soha az életében nem kapkodott ennyire a levegőért. A szemei lecsukódtak. Látta önmagát, ahogy letérdelt maga mellé. Egy furcsa tálkával, amiből megitatott valamit vele. A vérvörös nedű kesernyés és mégis édes ízzel marta a torkát. B’rd felpillantva egy erős, tiszta mását látta önmagának. A mását körbe vették az óriás rikoltók. A messzeségben emberek morogtak és verték a mellkasukat. A sziklákba vésett arcok szemei villogtak. A vadász hosszú ideje először erőt érzett magában.

A fakó álomból földrengés rémisztette fel. A szájában még érezte az idegen ízt. Zavartan körbe pillantott, de senkit sem látott. Beesteledett, egy hónapja először B’rd tudott aludni. Így is sérült és gyenge volt. A közeledő dolog léptei semmihez sem hasonlítottak. A teli hold kékes fényében dülöngélve elkúszott az egyik tetemig és kiszaggatta a nyakából a baltáját. Esetlenül hátrált még pár lépést a hegy felé, az erejét visszanyert jobb kezében markolta a fegyvert.

A fák közül egy hatalmas emberi lény lépett elő. Másfélszerese B’rdnak, meztelen torz testén pikkelyes sebekkel, a feje helyén egy zöldes nyálkával és fekete szőrrel borított kos koponya díszelgett, amiből karmazsin fény csillogott ki a szemek helyéről. A vadász hátra esett a látványtól. Életében először a félelemtől remegett. Nehezen tápászkodott fel, de nem bírt ránézni a lassan felé tartó titánra.

Charos új szörnye több volt, mint egy egyszerű ember el tudott volna fogadni. B’rd tudta, hogy ha nem állítja meg a lényt, akkor az a törzsére támad. Ezt nem engedhette. Remegő ajkakkal üvöltött egyet, a lény megállt és a csontváz fejéből egy pokoli recsegéssel felelt. A hangja hátra taszította pár lépéssel a vadászt. Az a könnyeivel küszködve, lehunyta a szemeit, nagy levegőt vett és újra üvöltött, oly hangosan, mint még végtelen erdő megremegett a hangjától. A hegy oldalán a hangja még visszhangzott. B’rd meglepve pillantott oda, látva a barlangokat, amikre eddig nem figyelt fel. Azokból a hang újra és újra visszatáncolt, egyre vékonyabbá és élesebbé válva. Fokozatosan rikoltásokká válva, ahogy több ezer apró éjrikoltó kireppent a járatokból és ében felhőként szálltak neki a szörnyetegnek.

B’rd kihasználva az őrült káoszt maga is rohant, a levegőbe kapkodó szörnyeteg mellkasába csapta a misztikus kőből készült fegyverét. A hatalmas teremtmény eltalálta őt, neki csapva az egyik szobornak. A férfi szédelegve tápászkodott fel, látta önmagát a lény hátán, a lándzsájával leszúrni azt. Megrázta a fejét és egy nagyobb sziklát vágott a lény arcába a megannyi denevér között. Megrepesztette a koponyát, amiből dühös üvöltés hallatszott.

A rém B’rd felé indult, mikor egy alak a lándzsáját beleszúrta az oldalába, majd villám gyorsan elhátrált. A teremtmény a szúrás felé fordult, közben B’rd visszafutott hozzá és kiszaggatta a baltáját a mellkasából. A két vadász végre egymás mellett állt. Felmérve egymást… ugyanúgy néztek ki. B’rd félve ismerte fel az iker testvérét, aki a családjával együtt indult meg ezekbe a barlangokba oly sok éve. A fivérek találkozója nem sok örömet okozott, ahogy egymásra pillantottak mosollyal, a lény rájuk támadt.

A haláltól csak a csoda mentette meg őket. Az ütés hátra söpörte a párost, B’rd egy másik alakra lett figyelmes mögöttük közeledve. A két férfi felett egy apró rövid hajú, hegyes fogú lány térdelt le. A lány furcsán suttogó és fogkocogtató nyelvén valamit parancsolt a férfiaknak. Az iktertestvér azonnal felállt és B’rd követte.

Felállva meglátta az óriás rikoltókon lovagló ében szőrmés törzset, a szörnyű mesék hőseit. A Vérívó klánt. Hegyes karmú vadembereket, akik köröztek a szörny körül, ami a területükre tévedt. A fivérén látott furcsa vörös csíkokat felfestve, harci mintákat, mint a többin is. Fogkocogtató hangokon kommunikáltak, szervezkedtek. Taktikusan újra ás újra támadtak. Mikor a lény megtorpant, az óriás rikoltók a hátára ugrottak. A hegyes fogú fenevadak a húsát tépték. A szörnyeteg kihúzta magát, hátra nyúlt utánuk és a törzs tagjai lándzsák esőjével árasztották el.

B’rd valami másra is figyelmes lett, az apró nő, rövid hajjal, akinek az életét köszönhette, az hátrébb ment és egy érdekes, hajlott fát tartott fel, amit valami bőrrel feszített ki. Nem értette ezt a zene eszközre hasonlító tákolmány hasznát ameddig a Vérívó el nem engedte a bőrt és az ki nem lőtt valahogy egy apró lándzsát, a végén ismeretlen csillogó követ látott. Ami pontosan a démon szemlyukába csapódott.

A lény, minden fájdalma ellenére támadt, és egyetlen legyintése több harcost küldött a földre. Az egyik ütésénél a fivérét találta el. A törzs és B’rd egy emberként pillantott oda, de a fiú hű volt a testvére híréhez. Két kézzel feltartotta a szörnyeteg karmos karját. Dühösen hegyes fogaival beleharapott a csuklójába.

B’rd kihasználva, hogy a testvére miatt a lény le lett szorítva, odarohanva egyetlen csapással bezúzta a koskoponyát, ami a lény fejének tűnt. Az öreg, száradt csont könnyedén roppant szét a nyomástól. A démoni alkotás haldokolva zuhant az oldalára. Mindenki megtámadta a lényt. A halálsikolya elveszett a győzedelmes üvöltések között, ahogy a Vérívók halálra verték a rémet.

A vadász végre fáradtan hátra dőlt, de a megmentői nem így tettek, azok kiszaggatták a szívét a rémnek és abból itták ki a vért hűen a nevükhez. B’rd sokkolva nézte, ahogy a testvére issza a szörnyvért, majd így tett az apró lány és a kettő édesen csókolta meg egymást a győzelem nedűjében.

A Vérívók tüzet raktak és énekeltek. Az éj megtelt a sejtelmes és félelmetes hangokkal, amikről B’rd azt hitte valami ősi gonosztól származnak valójában egy másik törzs örömdalai voltak. B’rd odalépett a testvéréhez V’rdhoz. A kettő megölelte egymást. V’rd bemutatta a törzsének a fivérét, akik örömtelien köszöntötték. B’rd elcsendesítette őket és elmesélte mik ezek a lények és mekkora veszélybe van a törzse. A testvére fordította a szavait, ameddig a kedvese oda nem ért hozzájuk. A lány kocogva mondott neki valamit és V’rd mosolyogva a fivéréhez fordult. A két Vérívó átadott egy kést, ezzel szimbolizálva, hogy segítenek a Sötétség törzsén.

Az éljenző hangokat dühösen hallgatta Charos, aki sértetten tért vissza az erdőbe, hogy új szörnyeket alkosson az emberiség ellen.

Szólj hozzá!

Címkék: novella Novella A Vadkan Éve Kőkorszak


A bejegyzés trackback címe:

https://zspider.blog.hu/api/trackback/id/tr7715531512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása