Zspider alkotói blog

Ez az egy éven át tartó történet az első emberek küzdelméről úgy fog kezdődni akár az első írott történetek az emberiség tollából. Igazi epikát kívánok elétek tárni, remélem sikerülni fog.

Kőkorszak 0. fejezet

Nyitány

 

Az emberiség hajnalán, egy barlang falán apró ember és bölény figurákat rajzoltak. A fiatal ősember félve húzta végig az ujját a barlang falon, amiben a dédapja is született, a rajzon azt akarta megmutatni, ahogy a vadászok lerohanták a bölényeket. Nem fogta még fel a gyermek, hogy amit rajzol, ez nem csak egy élmény, de évszázadokig útmutatás lesz a következő generációknak. Valami ösztön hajtotta az alkotás vágya, úgy érezte, mintha a fakó láng fényében valaki fogná a kezét és vezetné, segítene neki megrajzolni az első igazi barlangrajzokat. Félve lesütötte a szemét és érezte a kezet, ami fogta az övét. Óvatosan odapillantott, egy másik ősembert látott fenevadak szőrméibe burkolódzva.

A gyönyörű, finom vonású arca lehetett volna akár egy nőé is, de dús és hosszú szakálla inkább egy lágy arcú férfinak mutatta. Hosszú, göndör hajából levelek és farügyek álltak ki, a homloka két szélén pedig egy-egy szürke kecske szarv tekeredett és tűnt el a hajkoronában. Égszínkék szemei békés nyugalmat sugároztak a fiúba, aki mosolygott a kedves alakra. Mikor a férfi elengedte a kezét a fiú meglátta mit alkotott a segítségével. A tűz táncában a barnás alakok szinte mozogtak és a fiú újra látta a vadászatot bennük, ami aznap átélt. 

Mire bárki észrevehette volna a szarvas férfi távozott a barlangból. Ez az ősi lény, a világ hajnalán jelent meg, sok évezred múlva majd úgy emlegetik, hogy a művészet istene. Az első ember az "Éj Énekesének" ismeri, az rejtélyes személy, aki megtanította őket, hogyan daloljanak az este során, hogy elijesszék a vadakat. A modern korok művészei mérgekkel próbálják majd csitítani az örök hangját. Közöttük kevesen idővel megtanulják a nevét, vagy tán maguk keresztelik el az Estköltőnek. Ő látomásokat, keserű- és gyönyörű szavakat, dalokat és képeket idéz majd a halandók szívébe, míg mások kábulattal keresik őt, az Estköltőt. 

Estköltő büszkén ér fel egy hegytetöjére és nézi lent a völgyben a tűzzel világított barlangokat, amiben az első emberek élnek. A gyermekeit, akiket akár egy pásztor kísér majd a korokon át. 

- Nem is tudtam, hogy új játékszereid vannak.

Szólt egy kénköves, száraz hang. Estköltő elfordította a fejét az érkezőtől. Annak csillogó hófehér fogai előbb látszódtak a porban, amit magával hozott, mint az alakja. A sétapálca koppanva támaszkodott a szürke sziklás talajnak. A vörös porondmester ruhás férfi levette magas kalapját és kígyóként biccentette a fejét oda miközben felmérte a távolból őket. 

- Íncsiklandozónak tűnek. Hogy titkolhattad el őket tőlem testvérem? 

- Távozz - parancsolta a szarvas férfi.

- Nem-nem - rázta meg a fejér a vörös ruhás. - Már látom őket, én is játszani akarok. 

- Ez nem játék, még fiatalok, még nincsenek készen a világra, amit alkotnak. 

- Nincs szükségem az engedélyedre, ahogy senkiére sincsen.

Morogta Charos, a porondmester jelmezében és a két férfi tekintete találkozott. Ő volt az egyetlen, ki magának adott nevet, azt mondta kellett valami haladó, ami ehhez a világhoz bilincselte őt. A csillogó citromsárga szemei késként hatoltak az Estköltő kék lélektükreibe. Pillanatra a por felkavarodott, a szikla megrepedezett és a növények elhaltak. Alattuk a barlangokban az öregeket kirázta a hideg. Úgy érezték magukat, mint egy tomboló vihar előtt, érezték a forró és a hideg heves feszültségét, mint a zápor pillanatában. Estköltő jól tudta, hogy nem hagyhatja magát, elpillantott az égre és meglátta a megoldást.

- Látod csillagokat fivérem? 

Kérdezte és a másik felnézett rájuk. Estköltő ujjával végig húzott csíkokat pár erősebben csillogó égitest között, lassan egy alakot formálva. 

- Azok ott az égen egy vadkan fejére hasonlítanak.

- Ezzel akarsz lenyűgözni? - kérdezte türelmetlenül a porondmester ruhás. 

- Fogadást ajánlok - mondta az az Estköltő és a másik szemei kitágultak. - Ameddig a vadkan feje van az égbolt tetején addig van esélyed eltörni ezt az új fajt, de ha a Vadkan feje letért az égbolt tetejéről... a világ újra az enyém és te elrejtőzöl az árnyékok közé.

Estköltő büszkén kinyújtotta a kezét. Charos citromsárga szemei dühösen csillogtak és sziszegve fújtatott rá. Ide és oda sétált, szenvedve topogott, mint egy fenevad, amit elzár a ketrece a prédától. Az írisze pillanatra kecskeszerűen csíkformát vett fel, majd kígyó nyelven szisszent az őt siettető testvéréhez. Makkoscipő talpa helyén égő patanyomokat hagyott. Mindketten tudták, hogy Charos nem bírja megállni az alkut, de még ez a sötét entitás is tudta, hogy ez csapda. Az öklét idegesen rázta majd egy oroszlán morgás kíséretében ő is nyújtotta a jobbját. A hegy sötétbe borult, a vörös ruha kigyulladt, felfedve Charos a pikkelyes bőrét. Végre kezet ráztak. Egy pillanatra a fény mindent beborított. Mire azt elsötétedett a két alak már útján volt, egyik jobbra a másik balra. 

- Egy év - morogta a kígyónyelvű Charos. - Ki kell élveznem magamat akkor.

Az égre pillantott, felnyúlt és megpöckölt egy csillagot, ami zölden lángoló meteorként zuhant le a földre. 

- Hehehehehe... ez mókás lesz.