5. A Wendigo sebei
Legkövérebb, legerősebb, logikus, hogy a következő a legszőrösebb legyen! Hehehehe! Réges-rég a Cadaver Cirkuszban volt egy emberszabású lény. Hófehér szőr borította az egész testét. Homlokán apró ferde szarvak álltak egymásnak ellentétes irányba. A szájából ormótlan vad agyarak ágaskodtak ki és a szemei véresen vörösek voltak. A nyálát fröcskölve és habozva köpködő óriás láncokon kiáltozott… emberi szavakat.
Ó igen, a Cadaver Porondmester mindig büszkén mesélte el a Wendigo meséjét. A történetet miszerint a Wendigo egy férfi volt valaha, aki egy indián lányt csalt el. A sámán egyetlen gyermekét csábította el és elvette az ártatlanságát. Mikor a sámán számon kérte a tettét a férfi tagadta és elfutott. A sámán dühében ősi szavakat szólt. Olyanokat, amiket apáról fiúra örököltek és csakis súgva mondtak egymásnak a sámánok. A varázs az emberből vadat formázott.
A szörny hónapokig élt az erdőben egyedül. Vadászott és puszta kézzel ölte majd fogaival nyersen szaggat szét a szarvasokat. Idővel maga is elhitte, hogy már nem ember. Majd jött a Cadaver Cirkusz és a porondmester elfogadta a rémet. Wendigo nehezen és hosszan mesélte el történetét mire a porondmester nevetett. Acélbéklyóba zárta és gyermekeket rémisztgetett történettel. Ostorral kényszerítette rá, hogy emberi szavakkal szólaljon meg mások előtt, mert magától megtagadta ezt az alázást.
Ám elmondtam az Erőembernél is, hogy minden mulandó. Minden. Idővel a Wendigo megöregedett. Hangja gyengült, szőre hullani kezdett. Már nem volt félelmetes óriási szörny csak egy szomorú torzlény. A tömeg nem gyűlt össze, hogy megrémüljön tőlük, csak undorral fordultak tőle.
Egy nap oly kevés pénzt nyert a porondmester, hogy dühében ostorral rohant a rémnek. Mindenért őt hibáztatta. Régen vagyonokat keresett és most éheztek. Őrjöngve verte a szörnyet. A csapásoktól a véres csíkokban szakadt fel a bőre a Wendigonak. Mégis a porondmesternek ez nem volt elég. Újra és újra ostorozta a szörnyetegét. Az egész cirkusz keserűen és tehetetlenül nézte, ahogy a hatalmas lény már szinte élettelenül lógott a láncain. A Porondmesternek ez is kevés volt. Odarohant a rémhez és a nyakát szorongatta.
- Nekem kell a szörnyem! A Cirkusznak kell a Wendigo!
Üvöltötte az eszét vesztett porondmester. A szörnyeteg hangja gyenge és megtört volt. Az arca véres és annyi sebbel takart, amit ember meg se tudna számlálni. Valamit morgott, valamit próbált kinyögni, de az egész egy haldokló utolsó súgásának hangzott. A dühös tulaj fülét a szörny szájához emelte, de a szavakat még sosem hallotta. Mert ez ősibb nyelven szóltak.
A Wendigo olyan szavakat mondott el, amiket sok évtizede hallott. Egy sámán legtitkosabb ősi átkát idézte fel. Lassan a kezei kicsúsztak a láncok között, ahogy újra apró törékeny emberré csökevényesedett. Végre megbékélve lehunyta az öreg szemeit és emberként halhatott meg.
A Porondmester viszont érezte a fájdalmat ás az átalakulást. Mire megfordult a cirkusz lakói lerohanták és a rozsdamarta láncokat ráaggatták. A férfi szólni próbált, de az agyarai megakadályozták. A testét hófehér szőr borította. Üvöltött egész este, ahogy rájött, hogy a vágya teljesült. Cirkusznak lett egy Wendigoja.
Vigyázz mit kívánsz kedves vendégem. Még a végén teljesül! Hehehehehe!
Fazekas Zsolt
2015.10.12
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.