Zspider alkotói blog

Olyan félelmetes ez a cím. Egy város, ami meghalt. Nincs benne semmi élő. A gondolat önmagában egy horror, de ha valakinek végig kell járnia ezt a holtakkal teli várost? Az már tényleg félelmetes.

Holt Város

A ló patái kopogva léptek a fahídon és a lovas türelmetlenül kereste a kapuőröket, akiknek a vámot kellett volna fizetnie. A város bejárata kihalt volt. Az úton se látott kereskedőket vagy földműveseket így még inkább furcsállta a dolgokat, de nem hagyta, hogy bizalmatlansága elrémissze.
A lovag beérve érezte a város bűzét, az eső rég nem mosta el azt, amit az emberek hanyag módon kiöntöttek az utcákra. Az első lóitatónál kikötötte a hátasát és megsimogatta a fejét miközben levette róla a pajzsát.
A sárga ló nyugodtan pihent és élvezte gazdája kényeztetését, majd az felvette a pajzsát a hátára és körbe nézett a kihalt utcákon. Sehol nem hallotta gyerekek kacaját, szekerek nyikorgását, harang kongását vagy öregek vitáját.
- Maradj.
Parancsolta a férfi és megindulva jobbját a kardja markolatára rakta. Lassan indult meg az utcán mikor a ló a vízért hajtotta volna a fejét két nagy szippantás után elrántotta azt. A vízből egy levágott emberi fej emelkedett fel.
István hajolva nézett be a pékség nagy ablakán, de ott sötét volt. A másik oldalt a cipész kihalt boltja állt, aminek ajtaját a szél mozgatta csak.
- Van itt valaki?
Kérdezte a lovag kedvesen, de nem érkezett felelet. Tekintette a templom felé fordult és rájött, hogy ha bármi is történt az emberek oda menekültek. Kevés vértet hordott magán hisz nem várt támadást, de keze végig a markolaton maradt. Az üres lakások mind kihaltak voltak. Pár nyikorgó ablakon és ajtón kívül csak a saját kopogó lépteit hallotta a férfi.
Gondolatai elkalandoztak közben, mert nem tudta elképzelni mi történhetett itt. Fekete halál? De nincsenek rohadó tetemek. Támadás? Hol van a győztes fél, de ha törökök voltak, akkor miért nem égették fel a várost? Egyik válasz sem magyarázta meg az itt történteket.
Az egyik nyitott ajtónál megtorpant egy véres nyusziszerű varrott babát látott meg az ajtófélfánál. Kardját kivonta és újra körbe nézett. Az ajtónak volt egy apró csengője, hogy hallják, ha valaki belép. Ez most a széltől lelkesen csörgött. Az erős férfikéz rámarkolt az ajtóra és megfogva az kitárta rendesen.
A lenyugodni készülő nap fénye is betöltötte a lakást, ahol a férfi vért látott és harc nyomait. Széttört asztalok és székek. Kardjával félre söpörte a romokat, hogy lássa, van e alattuk valami, de csak egy kezet látott meg. Undorodva hátrált meg és lépett ki a házból.
Odabent egy ember keze volt leszakítva. Állatok vagy vademberek tennének ilyesmit csak. A lovag fején átfutott, hogy tán a mesék a vámpírokról és a vérfarkasokról igazak lennének? Kardját két kézre markolta és rémülten nézett körbe. Még mindig üres utca fogadta csak őt. Kihúzta magát és lassan elrakta a kardját. Nem tudta mi történik, de azt igen, hogy nem szabad innia vagy ennie az itteni vízből és ételből ameddig a végére nem jár. Rémülten jött rá, hogy lovát a víznél hagyta hátra így rohanva indult vissza érte.
Mikor a lovag visszaért a kantár darabjai lógtak a fán, de a ló már nem volt ott. A férfi komoran sétát oda és fogta meg a bőrszíjakat. A távolban semmit sem látott. A hűvös esti szelet érezte az arcán és félre söpörte a tincseket az arcából. Hangot keresett, de csak pár csendes nyikorgást hallott. Ajtókat és ablakokat. A kantár maradékát félre dobva ismét megindult a városba.
Az utcákon senki sem volt, pedig a lovag már pár patkánnyal is megelégedett volna, de még azoknak se volt nyomuk. Az utca pora forogva táncolt az utca közepén, amikor a férfi meglátta ismét a pékséget. Az ajtót a kardjával tolta be, de itt is csak egy embert látott, széttépve. A szagtól undorodva lépett ki onnan a lovag és hátrált egészen a másik ház faláig. A feje kavargott. A gyomra összerándult majd öklendezve kezdett köpködni. A száját letörölve látta a szürkült bőrét. A remegő kezét figyelte egy kicsit, majd ökölbe szorította azt és koncentrált ameddig abba nem hagyta az önkénytelen mozgást. A remegés fokozatosan elmúlt és a lovag elrakta a kardját.
Lassan sétált be az egyik több szintes házba, a lépcsőn egy ember volt, aki magába szúrta kését. Az első emeleti szobában egy család lehetett és három testet talált, de a kislánynak elvágták a torkát, az asszonynak csúnya sebei voltak egy késtől és a férfi feje be volt törve. A lépcsőkön további holtak voltak. Ketten a lépcsőn gurultak le és törték a nyakukat. A másodikon a szoba üres volt, de olyan bűz áradt onnan, hogy a férfi be se lépett inkább. A harmadikon, az ajtón kaparások voltak és ütések nyoma, pár helyen még vérfoltok is. Mikor megnyomta az ajtó nem nyílt. Elzárták valamivel így hátra lépve pár erősebb rúgással tört be. Az ajtó elé székeket raktak még magát az asztalt is. A sarokban két öreg ölelte egymást.
- Jól vannak?
Kérdezte, de nem jött válasz. Közelebb lépett, de az öregek meg se mozdultak. Mikor eléjük térdelt látta, hogy a pár már nem él. Szomorúan hajtotta le a fejét előttük, de ekkor a hölgy szája mozogni kezdett. Ő közelebb hajolt, kezével megérintette a hölgy arcát.
A szájból ekkor bogarak másztak ki az ajkán. A lovag ijedtében hátra esve ült le a földre majd tolta el magát egészen a székekig. Hevesen kapkodta a levegőt és a fejét fogta. Ekkor látta, hogy az egyik rovar a kezére került. A kezét rángatva próbálta lerázni a dögöt magáról. Mikor sikerült felugorva rohant ki a szobából. A lépcsőn olyan gyorsan rohant le, hogy a falnak csapódott és érezte a világ megfordul vele.
Émelygett és a feje és a világ olyan folyékonynak tűnt. Léptei lassúak és bizonytalanok lettek. Sokkal jobban megtartotta a távolságot a holtaktól. A korláton nem érintette meg azokat a pontokat, ahol a fán bebarnult vérfoltok voltak. Kiérve érezte a hidegebbé vált szelet és köhögni kezdett. Az oldala már fájt tőle. Annyira köhögött, hogy az lassan öklendezésé vált, így kénytelen volt oldalra köpni azt, ami szájába került.
„A templom!” Jutott ismét eszébe a lovagnak. Ha bárhol hát ott lehetnek túlélők. A hűvös szél miatt köpenyét jobban magára húzta. Pár bizonytalan lépés után végre sikerült újra természetesen járnia és megindult befelé.
A fehér torony már messziről elárulta a templom helyét. Az öreg harang szótlanul lógott ott, a lovag úgy érezte az is meghalt a várossal együtt. A kapu felé haladva a rosszullét ismét fogta el és a falnak kellett dőlnie, hogy ne zuhanjon azonnal a földre. Az öklendezés már kevés volt és kénytelen volt elhányni magát. Ahogy a keze a szája elé került rettegve gondolt bele, hogy most szentségtelenítette meg egy templom falát. Szégyenkezve gondolt bele mit tesz vele ez az őrült hely. Miféle pokol az, ami ily alantas tettekre kényszeríti őt? A gondolatait egy erősebb széllökés zavarta meg. A hideg szél a csontjába mart és a férfi szinte a fal mellett kúszva érte el a kaput. Nehezen nyomta őket, hogy végre kitáruljanak.
Halottak. A padok soraiban ülök mind holtak voltak. A Szent Könyv a pódium oldalán, a földön volt. A lovag szótlanul ment végig a sorokon egészen a pódiumig, hogy felvegye a fekete könyvet. Finoman felemelve csukta be és rakta Jézus szobra elé. A gyertyák már csonkig égtek.
A lovag térdre borult a szobor előtt és fejét előre hajtotta. Kezeit imádságra kulcsolva könyökölt az asztalon. A világ egyre homályosabb lett és a rosszullét állandóvá vált. A holtak bűze gyomorforgató volt, de a lovag nem hagyta magát. Nagy levegőket vett majd felnézett a szoborra. Ahogy a nap fénye lassan elhagyta a templomot úgy sötétedett be a lovag előtt is a világ. Minden erejével koncentrált miközben imádkozott. Az imát csak ismételgette miközben érezte lassan elájul:
- Mi Atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod.

A lovag hirtelen riadt fel. Fejéhez kapott és látta pár gyertya még él, de viasz testük ében. Értetlenül nézett körbe, kereste ki gyújthatott gyertyákat, de senkit se látott. Majd egy nyikorgó hangra lett figyelmes és az oldalsó ajtón egy apáca ruhás alakot látott meg.
- Nővér! Jól van?
Kérdezte a férfi és közelebb lépett, de a lehajtott fejű nő kezeit összekulcsolva lassan sétált felé.
- Nővér? - szólította meg ismét az apácát a lovag és keze a kardja markolatára csúszott. A nő nem szólt, de már csak lépések választották el őket egymástól. A lovag kicsit előre hajolt és lássa a nő holt arcát. Beesett szemeit, aszott és száraz szemeit.
A nő ekkor hörögve rontott a férfi felé, aki karmos kezeivel, mire az ösztönösen kardját előrántva vágott felé. A hasítás után az alvadt vér oltotta el az egyik gyertya fényét és a test térdre borult, majd oldalra zuhant. A fej koppanva landolt a pódium szélén majd annak pár lépcsőfokán gurult le a padok közé.
A férfi fuldokolva vette a levegőt és nézte a véres kardját. Hitetlenül kereste a magyarázatott. Zavarodottan figyelte a lefejezett testet és magyarázta magának, hogy az már nem volt ember. Jézus szobrához fordul, de annak a szemén vér volt, ami lassan folyt le az arcán. Ismét furcsa hangokat hallott meg a lovag és megfordulva látta, hogy a tetemek lassan ropogva mozgolódni kezdenek. Esetlenül szinte, mintha nem is lettek volna élő emberek kúszva-mászva indultak meg a padokon át és azok, akik oldalt kiestek a földön meg felé.
- Nem! – üvöltötte a férfi és a kardját két kézre markolta. – NEM!
Üvöltötte és az első érkező tetemnek – ami a pódium lépcsőjén kúszott fel - hasította le a feje tetejét. Majd vadul kezdett vagdalkozni a minden irányból érkező holtak serege felé. Érezte, hogy a tömeg lassan felemészti. Így már rúgva tartotta el őket végül a pódiumon lévő asztalokat borította a tömegre. Ezzel nyert pár pillanatnyi szabadságot, de ekkor hátulról az apáca fejetlen teste karolta át a nyakánál. Ösztönösen hátrált a falnak, hogy pár ütés után a test eleressze. A tetemektől már nem is látta a templom többi részét. Üvöltött egyet akár a büszke oroszlán, aki területét védi a vadaktól, majd rohanva rontott a tömegnek és vágott át köztük.
A rohama első léptei után egyre bizonytalanabb lett. A tömeg nem akart fogyni szinte már csak karokat látott mindenhol, amik felé nyúltak. A ruháját tépték, a vértjét rángatták. Vágni akart, de a kardja már megakadt a tömegben. Nem bírta mozgatni és érezte, hogy ha nem engedi el ő maga is meg kell, hogy álljon. Gyűlölte a gondolatot, de így tett és a kardja lassan elveszett a tömegben. Ő maga még pár lépést tett majd érezte, ahogy megragadják a karjait. Lépni akart, de már a lábait és elfogták. A haját húzták hátra és a rohadt mancsok már az arcát fogták. Akaratlanul kezdett könnyezni a lovag és próbált szólni, de már nem volt képes.
Érezte a sötétséget, ami elnyeli őt. Érezte a hideg halált. Minden fagyos lett. Hideg és a sötét, akár a pokol. A lovag becsukta a szemeit és elfogadta a sorsát.
Hiába voltak csukva a szemei mégis látta a fény, ami a kapuból áradt. Szemeit kinyitva látta, a kitárt kapukat, amiken át vakító aranysárga fény töltötte be a termett. A fény az arcát érve melegítette azt és ettől mosolyra fakadt. A kapuban ekkor két alak jelent meg. Vértjük csillogott a fényben és ők büszkén vonultak be. A holtak kezeikkel takarták a szemeiket a fény elől és sziszegve nézték a párost, akiknek puszta közeledte is eltűntette a holtakat. Az angyalok egyikénél lángoló fegyver volt, egy pallos. Az ezüst vértes kerubok puszta ittléte elsöpörte a holtak seregét. A páros megállt a lovagnál és az egyik fölé hajolt.
- Él.
Mondta a lovag a társának és átadta neki a fáklyát. A másik megigazította az szája előtt a ruhákat és undorodva nézte a rengeteg testet.
- De még mindig álmodik. – morogta válasznak.
- Hihetetlen – ámult térdelő férfi és megérintette a lovag izzadt homlokát. – Egy várost győzött le a kór, de ő túlélte.
Mondta elismerősen a lovag és felállt a pódium lépcsőjén elfekvő István lovagtól, aki csak mosolygott az álmainak angyalain ebben a holt városban.