Zspider alkotói blog

A nagy befejezés. A csatától fárad és megtört hősünk szembekerül azzal, aki az egész mögött volt... ez nem lesz szép.

Obszidián

 

Szerintem van népmese, ami így kezdődik. A város végén, az úton egy törpe ült egy sziklán. Megmernék rá esküdni, hogy mondta a nevét csak nem figyeltem. Az öreg békésen várja, hogy odaérjek. Hosszú szakállát gyűrűkkel fogta össze és ruházatán most vértnek részei vannak.

- Most jön az a rész, amikor te is rám támadsz?

A törp elmosolyodik a kérdéstől. Előveszi a botját, aminek a végén most egy nagyobb darab kalapács fej van. Leugrik a kőről és megáll előttem.

- Oly sok ideig kerestem ezt a fegyvert. Az Obszidián Királynő legendájának végső elemét. Láttam trónt, háború marta földeket, szörnyeket és elbukott hősöket. A bárdod örökségei tudatlan ember. Ez a fegyver maga az ördögé és e kell buknia!

Üvöltve mondja, mondata végét majd rám veti magát és üt egyet a pöröllyel. Mázlimra a Bárd még a kezemben volt és sikeresen hárítottam a fejével. A két fegyverből égi szikrák csaptak szét. Mennyek dörgése hallatszott és poklok tüze perzselt. Ahogy ő próbálta tovább nyomni a fegyverét én egyszerűen belerúgtam egyet.

A székeként funkcionált sziklába csapódott szerencsétlen, ami ezer apró kőre hullott szét. Felállva vért köp és idegesen emeli az égbe a kalapácsot.

- Évtizedekig készítettem a fegyvert, mi elpusztítaná ez az átkozott eszközt!

Szavai után az égen ében felhők gyűlnek, és villámok fényei táncolnak végig. Óóóó… ez fájni fog.

- Igen? Akkor is kicsi vagy.

Hű. Vajon miért éreztem úgy, hogy jó ötlet egy mágikus fegyverű törpöt hergelni? Üvöltve ugrik ismét fel és csak most jövök rá, hogy ez az apró alak békaként pattog és lazán a fejem fölé veti magát gond nélkül. Talán ideje lenne komolyan venni őt.

A csapása hatalmas a fegyverrel is alig bírok hárítani. Remegve zuhanok hátra és úgy érzem mintha egy villám csapott volna belém. Félig a gyomromon tapos és készül kiloccsantani az agyamat azzal a darab fémmel, ami a botja végén van. Mögötte a vihar egyre vadabb. A villámok körülöttünk cikáznak és a mennydörgések szinte üvöltenek.

- Tudod te, ki vagyok én?

Kérdi idegesen a kis morgó.

- Nem! – felelem kiáltva. – De a szakállad nevetséges!

A szavaimra szinte bevérzik a szeme olyan dühös lesz. Én rámarkolok a szakállra és megrángatom vele. Ha elég köze kerül, egyszerűen pofán vágom. Újra megütöm, még mindig fogom közben a szakállánál fogva. Még kap, hármat mire már talpon vagyok és ő elhátrált.

Egy villám becsap mellénk és a robbanás hátra lök minket. A kezemben még mindig az öreg szőre van. Kitéptem valamicskét. Zsupsz. Oldalra gurulok és felkapom a Bárdom.

- Gyere kishaver.

A jobb szeme teljesen vörös még vért is könnyezik. Azt hiszem idegre tapintottam. Az arca tiszta lila és kék pár helyen a bőr is felszakadt. Most viszont nem szórakozik. Támad és támad, én pedig próbálok védekezni vagy elmozdulni. Hátrálva érzem meg a hőséget. Tűz. A villámtól kigyulladt a rét. Csodás. Itt ragadtam a tűzvész és egy őrült között. Csak az egyikükön tudok átgyalogolni.

- Megannyi küzdelmem volt mire azt az idiótát rávettem, hogy ide csaljon. Reméltem megöl és akkor csak elkértem volna a fegyvert, hogy elpusztítsam békében, de nem! Neked muszáj volt élned. Küzdened! Miért nem tudsz végre megdögleni!

- Öhm… bocs?

- Én vagyok az Obszidián Őrzője! Nem nyugszom, ameddig nem veszem el tőled a fegyvert!

Szép életcél… Hát kezdjük. Neki rohamozok. A villámok szinte mellettem csapódnak be. Semmi eső, csak vad szél és gyilkos égi kések. Csodás. Most én ütök és ő hárít. Én vezetem a harcot. Üvöltök vele, az ő játékát játszom. Miért hátrál? Miért nem támad? Ez egy csapda. Az égre nézek és látom.

A kék cikázó erő száguld felém. Érzem a forróságát. A vérem forr, mindjárt meggyújtja a bőrömet. Vakulok meg és a könnyem párolog el. A kékes fénysugárban csak haloványan látom a törpöt, de a vigyorát így is tisztán érzékelem.

A Bárdommal megérintem a kalapács fém fejét. A penge és kitudja milyen acélból készült fej érintkeznek és a villám kígyóként kúszik át rólam… rá. Hallom a sikoltását, e-világon túli. A lába körül a fű lángba borul. Ő maga tűzet okád. Majd robban.

A robbanás után mindenfelé parazsat láttok esni, de az ég végre újra tiszta. A szél is lenyugodott. Hallok egy nyögő alakot. A törpe még mindig él. Hihetetlen. Nincsen pont rajta, ami ne égett volna meg, de él. Én alig bírok talpon maradni, el se merem képzelni, hogy ő hogyan érezheti magát.

- Ne… - alig kapok levegőt. – Ne merj utánam jönni.

Parancsolom és sarkon fordulok. Gondolom, az őrség majd megnézi mi is volt ez és megtalálják a törpöt. A nap leckéje az, hogy ha nem akarok valahova menni jobb, ha nem is teszem. A Bárdra támaszkodva elsétálok az oldalamat fogom a fájdalomtól.

 

Epilógus

 

Kovien szótlanul ül a tömlöcben. Nézi az esti fényeket. Mereng a csillagokon. A kapuk kinyílnak és egy teljesen bekötözött törpét dobnak be mellé. Csak a szemei látszódnak ki a kötésből.

- Kihasználtál törpmester. Miattad megaláztak és elvesztettem mindent, amit egy életen át építettem.

Az öreg szemei rettegve néztek az őrökre, akik ekkor elővettek egy vértet és egy fegyvert. Kobvien elvette azokat és öltözködni kezdett.

- Valami idiótának véltél engem és ezért megfogsz fizetni, de előbb… én használlak ki téged. Hozzátok.

Parancsolta és megindult kifelé a börtönből. Az emberei felkapták a bekötött szájú törpét, aki üvölteni próbált, de mind hiába. A történet sosem ér végett, mindig van folytatása.

 

Vége