HTML

Zspider alkotói blog

Friss topikok

  • Joleia: Kedves Zspider! Aranyos sztori, én hiszek ezekben a dolgokban és én rengeteg történetet tudnék me... (2017.10.02. 16:09) Horror Hava 2017: A macskák látják a szellemeket
  • doggfather: olvasd át még egyszer, mert tele van elgépeléssel! (2014.01.12. 08:44) Az Év 13 Legjobb Képregénye
  • The Comic Cat: Ilyenkor úúúgy örülnék, ha tudnám, hogy szívtál valamit előtte :D Egyébként, valahol igazat kell ... (2013.07.31. 11:18) GI Joe – Real american Trauma
  • Zspider: Tíz éve írok novellákat. Korábban írtam életem első képregény forgatókönyvét és van jó pár teli ra... (2013.03.25. 03:55) 10 éve írok
  • dobos4tamas: El kell majd mondanod, hogy mennek ezek a dolgok! Ahogy leírod, hogy szinopszist vár egy rajzoló t... (2012.04.12. 19:46) 2012: 2 képregény, 3 hónap alatt

2020.04.06. 13:00 Zspider

Kőkorszak 9. A havazás vége

A publikálással párhuzamosan írom a következő részeket, teljesen olyna érzésem van, mint amikor a Horror Havát elkezdtem és megpróbáltam 31 fejezetet írni így a végére néha aznap még írtam mikor ki kellett volna raknom a részt. Kicsit hiányoltam ezt a vad hajszát. Ez a történet sokat vesz a Havazás trilógia nevű novelláimból.

Kőkorszak 9. fejezet

A havazás vége

 

Az Estköltő gyászosan figyelte, ahogy a gyenge és apró törzsek sora elbuktak Charos démonai ellen. Sokszor nem ölte meg őket, hagyta, hogy a sötét vágyaiktól az új fertőzött sereggé alakuljanak. A művészet avatárja gyászosan figyelte, az utolsó tagjait a halfogó törzsnek, ahogy a saját családtagjaik végeznek velük. Charos hanyag mosollyal hagyta magára a szarvas alakot, hadd nézze, ahogy az általa úgy kedvelt emberi faj elvész.

Estköltő, ez a gyönyörű vékonyszakállú nő, vagy nagyon finom vonású férfi, őszinte keserűséggel figyelte, ahogy az egyik általa óvott és sokszor tudtán kívül tanított ősember éppen őrjöngve a fojtogatta a párját. Sokat kérdezett ez a férfi, mindig hajtotta a rejtvény és a tudás vágya. Minden, amit Estköltő imádott az emberben, de ez… elveszett az átoktól, ahogy fertőzöttként zöld vérű szörny formájában egyesével ölte meg a szeretteit.

Az ősi isten könnyeivel küszködött, de nem azért, amit a férfi tett, hanem azért, amit ő készült tenni. Finoman odatérdelt a haldokló nőhöz és a fülébe súgott egy szót, ami az előtt nem létezett, ami milliók halálát fogja majd elhozni, amiért az ember mindent fel fog áldozni:

- Szeretlek – súgta a nő gyámoltalanul. Végre egy szóba kifejezve azt az érzést, amiről nem is értette mi az. Csak ismételte az Estköltőt, mert a szó helyesnek tűnt. A szorítás enyhült a torkán. Az ősember öntudatra ébredt. A sötét víz, amibe a lélek elmerült, abba ez az szó fakó fényként világított be. A fagyos tenger mélyén akár a nap gyenge sugara. A tudat a felszínre úszott kapaszkodva ebbe a szóba.

Akár az első lélegzet a felszínen, a férfi levegőért kapkodva újra emberré vált. Köhögve hányta fel a zöld mérget a testéből. Nehezen körbe pillantott, kereste az új szó forrását. A szóét, ami mindent jelentett neki. Megtalálta az ujjai között. Remegve engedte el az asszonya nyakát, de az már nem élt. A férfi bőgve bámulta a kezeit, térdelve az elvesztett társa mellett. Bár nem láthatta a vállát egy isten fogta könnyeivel küszködve.

- Miért? – kérdezte a férfi az égtől dühösen. – MIÉRT?

Üvöltötte a kérdését, azzal átkozva a világot. Estköltő sírást abba hagyva elmosolyodott. Elérte a szörnyű célját.

 

Charos hanyagul sétált át a csatatéren. A vörös bundás farkastörzs küszködött az óriás pókok törzsével. A farkasok alkut kötöttek a vörös jelmezessel, hordták színét és emberé váltak. Cserébe ő harcba küldte őket, hazudva, hogy ha győznek nem lesz több ember e földön.

A kérdező ősember azonnal rájött a trükkre: lesz ember, csak farkasokból. A vadak azzá válnak, mit a legjobban gyűlölnek. Az ember elleni küzdelmükben feláldozzák a farkas mivoltukat. Nem számított. Az ősember szótlanul követte a fák között a porondmester jelmezes alakot, akit az átka óta tisztán látott.

A barlangban, amit a póktörzs védett Charos arrogánsan félre söpörte a csontokat és bevonult. Pálcájával megütötte a követ a talpa alatt. A tűzrakások újra lángra lobbantak. A pókhálók szövevényes takarásában négy máglyarakás fénylett fakón. A Kérdő nem ment utána, a barlang szájából figyelte mi történik. A sötét isten lassan felmérte a barlangot és az abban rejtőző gyenge törzstagokat. Szándékosan felfedte magát. A gyermekek sikoltva nézték az ismeretlen alakot. Ő élvezettel hajolt oda egyhez és kitépte  a kezéből az apró fa faragást, amit úgy szorongatott, mintha  az élete múlt volna rajta. A kislány megszeppenve utána akart nyúlni, de Charos sárgásan csillogó pikkelyes kezének látványa elrémisztette.

Arany szemei megvizsgálták a játékszert. Egy furcsa pókot formázott. Charos elhátrált pár lépést. Meglátta a falakon a nyolc szem jelét. A megannyi rajzot egy ősi pókról, ami nagyobb, mint a planéta maga. Akaratlanul leejtette a fadarabot.

- Zic’s.

Bár első hallásra Charos súgta a nevet, mégis az ősember számára úgy tűnt, mintha százan majd ezren ismételnék, majd milliónyian súgnák a fölébe. Ezer apró lábat érzett a hátán végig szaladni. Az ősember remegve látta, ahogy a szótól elsötétedett a barlang csak a négy tűzrakás fénye látszott a távolban, minden más koromfekete sötétesébe borult. Majd még egy máglya fénye izzott fel, aztán egy újabb, még egy és egy utolsó.

Charos rémült alakja félve táncolt körbe, ahogy a teljes sötétben a nyolc tűz zölddé vált. A vörös jelmezes félve lehajtott a kalapját eltakarva a szemeit. Meghajolt és úgy maradt. Halk szavait nem hallhatta a Kérdő, de az még ő maga is érezte, hogy az, amihez szól ősibb, mint bármi e világon. Látta, hogy a Charos kalapja alól izzadság cseppek hullottak a földre.

Az ősember érezte a szólítását. A két entitás hangjai akár a halál dala, ami végső táncra hívná őt. Egy őrült részegség, amiből nincs ébredés. Nem tudta még ő maga sem, miféle erő vette rá, hogy végül sikeresen elrántotta a tekintetét a barlangból. A barlang szája mellett zuhant a földre a szemeiből vér folyt az arcára. A tudata lángolt. Levegőért kapkodva elfelejtett elbújni mikor, a haragos Charos kivonult a barlangból. A vörös jelmezes oly dühösen vonult, hogy észre se vette a volt áldozatát. A csatatéren egy unott mozdulattal a földhöz koppantotta a porondmesteri pálcáját és a harcoló vörösbundás harcosok egyszerű farkassá váltak, amik rémülten futottak szerteszéjjel.

Az ősember rájött aznap valamire: vannak mások. Csak keresnie kell olyat, mint ez a vörös alak, aki majd segít legyőzni őt. A háttérben Estköltő szótlanul figyelte mindezt.

Szólj hozzá!

Címkék: novella Novella A Vadkan Éve Kőkorszak


A bejegyzés trackback címe:

https://zspider.blog.hu/api/trackback/id/tr9415594328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása