Arra gondoltam kaptok egy kis előzetest az új sztorimból. Egy kis ősi húsvéti kalandot.
Kőkorszak húsvét
A korok hajnalán a hűvös ködben egy csapatnyi vadász járt. Állatbőrökben hajlott hátú vademberek követték a vadak nyomait. A nap lassan emelkedett fel és forrósította fel az a árt. A vadászok egyike, egy ifjú lándzsáját egy nyúlra emelte. A szürke nagyfülü villámgyorsan száguldott a fák között. A fiú minden erejével koncentrált, hogy eltalálja a nyulat. Az utolsó pillanatban markolt a kovakővel megkötözött lándzsára egy öreg vadász.
- Tiszteld a vadat. Fontosabbat keresünk.
Morogta az ősz ősember mély, dübörgő hangon. A fiatal szégyenkezve leengedte a fegyvert.
A vadászok halkan követék a nyulakat, azok még csendesebben rohantak a szürke, kirügyezetlen erdőben. Az öreg elsőként ment, hátra intett lassitva az törzs tagjait. A köd tengeri szörnyek csápjaiként ölelte át a torz, korhadt, holt fákat, amik sátorként hajlottak egymásra. Az ősember napok óta nem evett ahogy az emberei sem. Látva a fák alatt gyülekező nyulakat a gyomra megkordult. A hideg idő túl hosszú ideje tartott nem volt termés és a vadak még rejtőztek.
A vadász akaratlanul is nyáladzott látva, ahogy a nyulak kaparták a fák alatti holt növények halmát. Elsőre egy sírboltnak látta az idős férfi, egy holtnak ásott és a természet által gyászolt temetési pont. A férfi eldobta a lándzsáját és a kését. Remegő keze megragadta az egyik nyulat.
A vad vörös szemei és a barlanglakó fakó kék tekintete találkozott. A férfi félre rakta a nyulat és ásni kezdett. Tépte és kaparta a tüskés gázokat és a hideg földet. Egyszerűbb lett volna sziklát kézzel tépnie, de nem adta fel.
A kezei véreztek, fájtak és hiába akarta minden erejével nem bírta legyürni a remegést. Üvöltött a feszültségtől, a tehetetlenség lassan az őrületbe kergette. Végre megérzett valami puhát és meleget. A földből zöld fény csapott ki. Melegség, nyugalom, béke.
A növények kivirágoztak, a világ feltámadt. Az ősember lassan kiemelte a zöld asszonyt a földből. Kiszabadította a tavaszt magát. A hátra maradt vadászok látták ahogy, hogy a köd elosztott, a nap kisütött, a madarak énekelni kezdtek, a növények felébredtek, vadak kiléptek az erdőből.
A vadász lassan elengedte a zöld asszonyt, az finoman visszahúzta magához.
- Maradj - súgta a nő ember feletti, égi hangon. Az ősember, ez a vad, szőrmékbe bújt vadász óvatosan karolta át a finom, puha, meztelen és teljesen pucér asszony megcsókolta őt.
Mikor az öreg vadász távozott a zöld asszony megsimogatta a hasát.
- Térj vissza jövőre.
Hallatszott a mennyei hang a fák közül, de az ősember visszafordulva már nem látta őt vagy a kivirágzott sírboltott. A tavasz kiszabadult.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.