HTML

Zspider alkotói blog

Friss topikok

  • Joleia: Kedves Zspider! Aranyos sztori, én hiszek ezekben a dolgokban és én rengeteg történetet tudnék me... (2017.10.02. 16:09) Horror Hava 2017: A macskák látják a szellemeket
  • doggfather: olvasd át még egyszer, mert tele van elgépeléssel! (2014.01.12. 08:44) Az Év 13 Legjobb Képregénye
  • The Comic Cat: Ilyenkor úúúgy örülnék, ha tudnám, hogy szívtál valamit előtte :D Egyébként, valahol igazat kell ... (2013.07.31. 11:18) GI Joe – Real american Trauma
  • Zspider: Tíz éve írok novellákat. Korábban írtam életem első képregény forgatókönyvét és van jó pár teli ra... (2013.03.25. 03:55) 10 éve írok
  • dobos4tamas: El kell majd mondanod, hogy mennek ezek a dolgok! Ahogy leírod, hogy szinopszist vár egy rajzoló t... (2012.04.12. 19:46) 2012: 2 képregény, 3 hónap alatt

2020.04.24. 13:20 Zspider

Kőkorszak 13. Finálé

Az első Kőkorszak novella 2019. április 21-én készült el Egy év és három nap kellett mire az első emberek epikus kalandja végett ért. Nagy küzdelem volt ez végig csinálni és pár dolog sajnos kiesett a kész verzióból. Lehet, hogy egy nap majd pótlom őket. A könyveimen és az első Horror Hava antológián kívül ez a volt az egyik legnehezebb kihívásom írói karrierem során. Egy őskorban játszódó kard és varázslat sorozat, ami ős görög eposzokból vette az ihletet és minden szereplője általam kitalált karakter adaptációja volt. Huh...találkozunk a Farkas Évében!

Kőkorszak 13. fejezet

Finálé

 

Az ősi barlang előtt fáradtan ültek az őrszemek. Bentről fájó, éhes és meggyötört emberek morgása hallatszott. Bár a táj újra kizöldült és tudtak valamennyi vadat és gyümölcsöt szerezni, de a sikerük rövid életűnek bizonyult. A vadászok és gyűjtök hamar rájöttek, hogy az uralmuk határai beszűkült.

A rejtélyes kórságtól fertőzött testvéreik romlott hordaként egyre közelebb kerültek. A vadászok nem akartak újabb összetűzést, ezért minden találkozásnál inkább visszavonultak, de a fertőzöttek száma csak növekedett és egyre közelebb jöttek.

Idővel még a vérszomjas vadkan törzs tagjai is meghajoltak a Sötétség gyermekei előtt, hátra hagyva a gyengéket. Napokkal később a vadászok megtalálták azokat a fertőzöttek lándzsáira tűzve az erdő fái között.

Örök ellenségek portyáztak együtt, követték a rettegett barlang népét. Mirz vezette az erőseket, bár már nem bírt velük menni, de tanácsokkal és útvonalakkal látta el őket. Da’ szervezte az életet a barlangban maradtak között.

Pokolkéz, a valamikori Holtkéz üresen bámulta a máglyarakást. A parázsban kereste az elveszett hatalmát. Népe nagyobb, erősebb és jobban tisztelt lett, mint valaha, mégis őt a keserűség fojtogatta. A fia elárulta, a lánya eltűnt, a szerelme felébredt nélküle. Minden mit hitt magáról, elveszett. Da’ néha azon kapta az öreget, hogy a pokolból jött sötét karmát a tűzbe mélyeszti és nézi égni. Mikor elvette azt onnan, a pikkelyek sértetlenek maradtak, mintha a sötétséget nem bírná kiégetni magából soha.

A törzs tagjai ugyanúgy átérezték ezeket a sötét, borongó napokat. Mindenki szívében benne volt egy érzés, egy olyan összetett gondolat, amit sosem tudtak volna megfogalmazni. Az érzést csak a vízből kihalászott halakon látták ez előtt. A vergődés után, a szőrmébe csomagolt úszók, üres tekintetében felismerhető a vég keserű elfogadásának utolsó szikrája. Az ember küzdelemre született, nincs a természetében az elfogadás, a tűrés. Mégis ezek a napok lassan megemésztették a legerősebbek kitartását is. Azok a kevesen kik még kitartottak inkább üres érdektelenséggel követték az eddigi lépteiket.

Az őrszemek fáradtan és irigykedve nézték a harmatos zöldbe burkolt erdőt. Emlékeztek rá mikor az még az ő birodalmuk volt és nem egy rettegett hatalom, ami beszorította őket a barlangjukba. Ezen a napon ez megváltozott. Az erdő megremegett. Az új faj ifjú tagjai sosem láttak még ilyet. Az örök erdő fái remegtek, a bokrok a leveleiket lerázták. Olyan sokan vonultak a lombok takarásában, hogy lépteik megrengették a földet is. Nem vonyítottak, üvöltöttek, pufogtak, nem hordtak dobokat, némán vonultak. Gyűlölettel és méreggel töltött porhüvelyek tömege látszott a fatörzsek közül előlépve.

Az egyik őrszem rettegve megragadta a kiszáradt vad szarvát, aminek a végét letörték. Belefújt végébe, az mélyen búgva felszólalt, ahogy recésre kopott fehér csontban rezgett a hangja. A barlang felriadt. Fegyvert markolva kiözönlöttek az emberek. Mind, aki tudott eszközt fogni, az markolt egy élesre koptatott követ.

A hegy oldalán, felettük állt a Zöld Asszony és az Estköltő. Az Asszony keze finoman belemarkolt a testvérébe. Az ujjaik összekulcsolódtak, ahogy az élő tavasz aggódva nézte az elfogyatkozott emberek számát. Estköltő hasonló félelmekkel a szívében megszorította húga kezét.

Az erdő élénk színei elsötétedtek, ahogy a lassan kiáramló sereg teste kitakarta azt. A harctól eltorzult testek sokszor járni sem tudtak csak kúsztak. Sziszegtek és lihegtek akár a vadak. Az a kevés vonás, ami az emberségükre vallott elveszett, még az élőlények túlélési ösztöne sem látszott bennük. A túlélők tudták, hogy a sorok között a párjaik és kedveseik lehetnek, de ebben az állapotukban már alig volt köztük emberként azonosítható arc.

Mirz mély hangja mennydörgésként dübörgött végig a törzsön a barlang hátsó soraiból. A nő parancsára megannyian vették előre a lándzsájukat, letérdeltek az első sorokban, egy hatalmas akadályt alkotva a következő sorok előtt.

A rémek közül Dor lépett elő. Arcán, karakán lekezelő mosollyal nézte az embereket. A csillogó kitin bőrű férfi büszke tartásával és csontból faragott kardjával kiemelkedett az üres valamikori emberi lények közül. Szeméből fénylett a tudás, és a testéből a tartás. Kardjával az ellenségre mutatott és a tömeg egyként mozdult arra. A megvadult fertőzöttek egymást taposták halálra, csapták agyon, hogy elérjék a barlangot védőket.

Mirz hangja ismét felszólalt. A parancsa után az első sorokon kívül mindenki, aki tehette a lándzsáját eldobta a támadók felé. A legendás eget elsötétítő lándzsaeső először elrejtette a lehunyó napfényét majd záporként szegezte a fertőzötteket a földbe. Kevesen élték túl a csapást, akik tovább jutottak a saját társaik tetemén másztak át, hogy az ősemberek első védő sorának lándzsa hegyén végezék.

A nő nem sokáig élvezhette sikerét, mielőtt az erdőből újabb sereg lépett elő. Most már a fák is kidőltek, ahogy a B’rdot is üldöző óriás rémekhez hasonlóak léptek elő. Ezek a fák fölé emelkedő emberi testű lények, koskoponya fejükből lángot leheltek az örök erdő fáira, a lángoló törzseket kiszaggatták a földből és az emberekre dobták azokat. Az ősemberek szétszéledtek a lángoló támadás elől, ekkor indult meg a fertőzöttek újabb hulláma.

Mirz szavai elvesztek a pánik és zűrzavar közepette. Kevesen próbálták követni a parancsait, de nem elegen, hogy a hadrend újra összeálljon. A koskoponyás óriások közeledtével, Mirz is elveszettnek érezte magát.

Ezek a sötét titánok komor, hangtalan léptekkel közeledtek. Óriási fatuskókat hordtak fegyvernek, amit éppen, hogy meglendített az első, amikor a barlang mélyéről egy égzengés hallatszott. A lény megtorpant, amikor a barlang körül az emberek teret adtak az élholt zsarnokgyíknak. A hatalmas hüllő léptei felgyorsultak, ami valóbban megrázta annyi a földet, hogy páran a földre estek attól. A gigászi sárkány üvöltve neki rontott az óriásnak, a karjába mart és lerántotta a földre. A teretmény lángjai leperzselték a bőrnek nehezen nevezhető takarást a csontokról, de a gomba és a moha azonnal elfedte az égés nyomot. A zsarnok gyík nehéz lábával a lény mellkasára lépett, a bordái recsegve repedeztek, majd kitépte tőből a karját.

Charos dühödten nézte a gyíkot majd meglátta a barlangban P’trt. A tekintetük találkozott és a vörös ruhás még dühösebbé vált. Parancsára az óriásai mind megtámadták az élőholt fenevadat. Dor megvetően fordult vissza, sértve nézte, hogy a mestere elvette tőle az uralmat.

- Menj fejezd be – parancsolta neki Charos.

Dor biccentett és megindult a csata felé. Csak az égből visszhangzó éles sikoltások állították meg. A hegy oldalánál Skra, a húga, lépett elő. Mutatta az irányt és az ég ismét sötétbe borult, ahogy több száz rikoltó, ezek a fekete bőrű bőregerek eltakarták a fakuló kékséget. Vörös harci festésekben vonult be a vérívók törzse, oldalról neki támadva a fertőzötteknek.

Mirz megkönnyebbülve pillantotta meg a soraik között az elveszettnek hitt B’rdot és meglepődve vette észre az ikertestvérét V’rdot. A páros elsöprő kegyetlenséggel vágott át a tömegen. Egészen ameddig el nem érték Dort. A két férfi üvöltve neki rontott Charos bajnokának. A két vadember kegyetlen ütéseit egy meglepően precíz és erős Dor verte vissza.  Az ütéseiktől zengett az erdő, ameddig B’rd ében kőből készült fejszéje el nem törte a csontkardot. A kard szilánkjai végig karcolták Dort. V’rd oldalról a földre vitte, Dor éppen hogy el tudott hajolnia másik testvér ütése elől. Az ében meteorból alkotott fejsze megrepesztette a sziklás földet.  Dor lelökte magáról az ősembert és a másik torkáért nyúlt. B’rdet a levegőbe emelte egy kézzel, ameddig az fulladozott kitépte a kezéből a bárdot. Lecsapta vele a testvérét, aki véres fejjel hullott a földre. Utána felemelte a fegyvert, hogy végezzen vele is. B’rd vicsorítva várta a halált. A kar meglendült, de egy pikkelyes vörös kéz megállította. Dor megfordulva megpillantotta az apját. A földre ejtette B’rdot, aki köhögve próbált eszméleténél maradni. Dor az új fegyverével büszkén a mellkasára csapott:

- Erős!

Az apja keserűen megrázta a fejét.

- Erős! – ismételte büszkén Dor, lábainál a legerősebb vadászokkal, akiket ismert.

Pokolkéz körbe nézett. A fertőzöttek tömegét egy sosem látott emberiség tartotta vissza. Olyan törzsek, akik régen ellenségeknek számítottak, most társakként szolgáltak. Mirz anyai hangja, V’rd asszonyának nyilai, Skra, aki csontkésével óvta a parancsokat osztogató Da’t, P’tr, aki fenevadját lassan győzelemre vezette az óriások ellen. B’rd és V’rd próbált újra talpra állni szemben a biztos halállal. Halfogó, Vadkan, Vérívó és Sötétség gyermeke egyként küzdött a túlélésért. Pokolkéz széttárta a kezeit.

- Ők erős. Ez erő – a démoni karját a fia elé emelte. – Ez romlás, ez gyenge.

A fiú sértetten nézte a karmos kezet, amit az ő sötét ereje ajándékozott neki. Az erőt, amit ő nagylelkűen megosztott vele. Megragadta az apja kezét és mélyen a szemébe nézett, majd egy kegyetlen mozdulattal levágta a kart. Az apja üvöltve zuhant a földre. A véres csonkot markolva ordított a fájdalomtól, ameddig el nem vesztette a hangját és már csak hörögni tudott. Az emberek megdermedtek. Mindenki, aki vezérük védelmére sietett, azzal végzett az ellenséges sereg. Pokolkéz tehetetlenül nézte a felé sietőket, ahogy a földre hullanak miután hátulról leölte őket a fertőzöttek népe.

B’rd, remegve mászott felé, hogy megvédje, de Dor félre rúgta. Az apja vérétől mocskos baltával emelte meg annak a fejét az állánál fogva, hogy újra lássa a tekintetét. Az idős férfi a fájdalomtól elveszett, nem bírt szólni, hallotta, ahogy a népe haldoklik, és lassan elesik, de a legrosszabb, hogy látta a fia szemében az örömöt. Dor nem tudta megtenni, ahogy a szomorú tekintetbe nézett a keze elgyengült. Újra oda tartotta a szabad kezét az apjának.

- Erős? – kérdezte megismételve az ajánlatot. – Mint én! Mind lehetünk erősek! Együtt!

Reménykedve figyelte az apját, aki nem bírt ránézni. Dor mégis kitartotta a kezét. Charos mosolyogva állt mögötte készen, hogy megossza vele a hatalmát és segítsen neki egy új személyt a seregébe állítani. Ám a kezet nem Pokolkéz fogta meg, hanem Da’.

Dor meglepve nézte a törzse bölcsét, aki békés nyugalommal állt előtte. A kettő mindig is gyűlölte egymást, most lehetséges szövetségesekként álltak. Skra, B’rd és Mirz dühvel és értetlenséggel nézték a fiú árulását. Nem tudtak odamenni, a csata vagy a sérüléseik kellően távol tartották őket az árulótól.

- Nem kell az erőd. Tudást akarok – szólt Da’.

Dor arcán megvető mosollyal pillantott hátra Charosra. Az csak biccentett és a sötét varázsa vörös fényekben táncolt végig a fiú testét. Az üres, szürke bőrű elnyúlt végtagú lény, amivé vált a megkopaszodott fejét fogta remegve, ahogy egy mindenható tudásának töredéke töltötte me azt. Dor nézte a többieket mutatva, hogy mit is kaphatnak, ha mellé állnak. Sakon elcsábultak és megindultak az árulók felé. Dor odahajolt a fiú mellé, aki még mindig a földön feküdt az átalakulástól. Mikor meglátta Da’ arcát lefagyott az a mosoly az arcáról. Da’ könnyek között nevetett rá. Da’ megragadta Dor tarkóját, lerántotta a fejét magához és a fülébe súgott:

- Fél tőled.

Majd a két ifjú ősember összenézett és lassan Charos felé fordultak. A vörös porondmester jelmezes férfi meglepve nézte a két alkotását és azoknak a komor arcait. Még jobban meglepte és kissé elbizonytalanította a fiúk mögött álló Zöld Asszony és Estköltő, büszke mosolya.

- Hol volt, hol nem volt – mondta Estköltő boldogan a fivére felé sétálva. – Volt egyszer egy sárkány, ami lángjaival romba döntötte a királyságot, éhséget és pestist hagyott hátra. Elperzselte a bőrüket és embertelen roncsot faragott belőlük. Megtörte őket, ameddig azok inkább szolgálták félve az életüket. Ám egy nap túlzásba esett és annyira megkínzott egyet, hogy az vértet vett és fegyvert ragadott. Ez a szörnylovag szembefordult a sárkánnyal és azt mondta, amit még soha senki – Charos akaratlanul is megremegett mikor a fivére befejezte a mesét: - Nem.

- NEM! – Üvöltötte Dor és egy ugrással átrobbant Estköltő képén. B’rd, rejtélyes meteorból készült kőbaltáját a mestere a nyakába állította. Charos vére lángra kapott, ahogy kiömlött a sebből. A férfi elkerekedett szemekkel zuhant a földre. Gyík nyelve táncolt és lihegve kapkodott a levegőért. A serege megtorpant. Fakó alakja láthatóvá vált a halandók számára is. A hold fényben a gonosz kígyóként sziszegett. Dor a fegyverért nyúlt, de Charos egy csapással a földre taszította. A fiú teste perzselten terült el. Mikor az apja utána nyúlt az égett darabok alatt megtalálta a fia emberi testét. Dor haldokolva az apjára nézett, aki sírva ölelte.

- Erős – búgta elismerve Pokolkéz a fiának.

Charos ördögi formája láthatóvá vált. A baltát hanyagan elhajította és vérző nyakkal felállt. Lángokba borult patás lábakon, sértett dühvel vonult át a tömegen. Nem érdekelte, hogy a serege nagyrésze már elbukott, az óriásait egy gomba takarta ősgyík fogyasztotta. Úgy döntött, ha nincs más, akkor a saját kezével írtja ki az embert. Befejezte a játékokat. Még a legbátrabb ősember sem mert sötét lény útjába állni. Pokolkéz, B’rd és a még mindig fejsérülésétől szédelgő V’rd nem bírta ráemelni a tekintetét a vörös ruhásra. Charos forró keze Da’ nyaka köré tekeredett, az égbe emelte és fojtotta, amitől a fiú bőréről levált a hús és a bölcs visszaalakult halandóvá.

- Tényleg azt hitted, hogy legyőzhettek? Hogy egy halandó elég erős ahhoz, hogy végezzen velem? Tényleg?

A lehelete kénkőtől bűzlött és a bosszúságtól szikrákat köpött minden szavánál. Da’ mosolygott, még amikor az arca kékesen el is színeződött. Fuldokolva próbált válaszolni:

- Csak addig kellett kitartanunk, ameddig véget ért a…

Nem bírta befejezni a szavait a fojtástól. Charos kérdezni akart, de a fiú kiesett a szorításából, mintha anyagtalanná vált volna. Az óriás szörnyei fákként borultak el. A fertőzött serege élettelen testekké csökevényesetek. Charos tehetetlenül nézett körbe. A teste fakult és hiába nyúlt a levegőért kapkodó Da’ felé az nem látta és nem hallotta már.

- Miről beszélsz? Mi tettél te pondró?

- Ő semmit – felelte Estköltő. – Te tetted ezt, emlékszel?

A kérdése után az Estköltő az égboltra mutatott. A vadkan csillagjegye homályosan eltért az esti égboltról és a farkasé csillogott a helyén.

- Letelt az időd. Vesztettél.

Charos nem hagyta magát, magyarázkodott, rángatta a fivére vállát, alkudozott, néha még sziszegve az emberiséget szidalmazta. Csak azt nem vette észre, ahogy a föld lassan elnyelte. Mire felfogta, hogy süllyedt már térdig eltűnt a vértől mocskos homokban. Idegesen körbe nézett és meglátta a húgát. Zöld Asszony oda lépett elé és egyetlen ujját a homlokához nyomta.

- Távozz!

Parancsára a föld elnyelte az üvöltő alakot, még pár láng kicsapott a földből majd végleg kialudtak a tűzek és eljött a csend. Mire a tavasz megfordult addigra Estköltő egy új dolgot súgott az emberek fülébe: Győzelmi éneket. A nő megrázta a fejét látva fivére azonnali kényszerét, hogy újat tanítson nekik. Szomorúan Pokolkézhez hajolt. A férfi meglátta őt. Zöld Asszony átvette a kezéből Dort.

- Vigyázni fogok rá kedvesem.

Pokolkéz csak sírva bólintott és átkarolta a lányát, aki sietett felsegíteni őt. A háttérben az emberek egy új ihlet alapján a győzelmüket hangos kurjongatásokkal fejezték ki, ami megtöltötte az örök erdőt.

 

Epilógus

 

Zöld Asszony és Estköltő boldogan nézték, ahogy a barlang előtt a máglyára hozzák az elfogott vadakat a vadászok. Az Újnap Havát ünnepelték és első lépésnek Pokolkéz összekötötte Skra és Da’ kezét. A párt a tömeg ünnepelte. Pokolkéz megragadta az ifjú férfi kezét és megemelte, hogy mutassa ő lesz a törzs új vezére.

Bent Mirz átkarolta B’rdot, aki visszatért a vadászatról pár karcolással.

- Senki se sérült meg?

- Jól vagyunk. Veled jobban lettünk volna – vallotta be a férfi. – Ti jól vagytok?

Mirz óvatosan visszaemelte a kisfiút a karjába.

- Jól vagyunk – felelte Mirz.

- Választottál már nevet?

Mirz kipillantott az ifjú párra, majd a fiára. Az első emberre, akit majd tudás vezet és legendákon nevelkedik majd.

- Daama – felelte az anyja.

Szólj hozzá!

Címkék: novella Novella Újnap hava A Vadkan Éve Kőkorszak A Farkas Éve


A bejegyzés trackback címe:

https://zspider.blog.hu/api/trackback/id/tr1215636472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása