HTML

Zspider alkotói blog

Friss topikok

  • Joleia: Kedves Zspider! Aranyos sztori, én hiszek ezekben a dolgokban és én rengeteg történetet tudnék me... (2017.10.02. 16:09) Horror Hava 2017: A macskák látják a szellemeket
  • doggfather: olvasd át még egyszer, mert tele van elgépeléssel! (2014.01.12. 08:44) Az Év 13 Legjobb Képregénye
  • The Comic Cat: Ilyenkor úúúgy örülnék, ha tudnám, hogy szívtál valamit előtte :D Egyébként, valahol igazat kell ... (2013.07.31. 11:18) GI Joe – Real american Trauma
  • Zspider: Tíz éve írok novellákat. Korábban írtam életem első képregény forgatókönyvét és van jó pár teli ra... (2013.03.25. 03:55) 10 éve írok
  • dobos4tamas: El kell majd mondanod, hogy mennek ezek a dolgok! Ahogy leírod, hogy szinopszist vár egy rajzoló t... (2012.04.12. 19:46) 2012: 2 képregény, 3 hónap alatt

2020.04.11. 18:01 Zspider

Kőkorszak 11. A vadkan kora

Kicsit  megkésve és szerintem a javításnak kellett volna még pár kör, de így jártam.

Kőkorszak 11. fejezet

A vadkan kora

 

Az erdő száraz és rideg maradt. Saras foltok mutatták, hogy a hó elolvadt és az eső hullott, de meleg sosem jött el igazán. Feketére rohadt foltokban állt az avar, amit csak a menekülő vademberek léptei zavartak fel.

Egy évvel ezelőtt ezek az ősember ősi ellenségként vonultak egymás ellen. Véres küzdelmet vívtak, vízért, húsért és búvóhelyért. A háború setét találmánya most egységbe kovácsolta őket. Szájról szájra járt a Sötétség Gyermekeinek sikeres védelme a rejtélyes rémekből álló sereg ellen.

A végtelen erdő kiürült. A növények nem virágoztak ki, a vadak nem tértek vissza, a folyók kiszáradtak. A törzsek éhező vadakként menekültek, ahogy a fertőzöttek tömege lassan körbe vette őket.

Sajnos volt rosszabb is. Az erdőben új gyilkos járt. Rettegő gyermekek szorongatták a szüleiket, akik bizonytalanul közlekedtek az alvó rengetegben. A világ, ami régen a királyságuknak számított, most idegen és holt tájjá csökevényesedett.

A távolból harcidobok dala hallatszott. A tapasztalt vadászok felismerték, ők is ezzel hajtották a vadakat, de az erdőben már nem volt préda. Ahogy tekintetükkel keresték a hang forrását, a szemük a megannyi törzsből összekovácsolt, félelemtől hajtott ember tömegre tévedt, akit vezettek. Most ők a préda.

A vadászok, tettre készen fegyvert ragadtak és irányba parancsolták, az öregeket, ifjakat és sérülteket. Szinte beteges gyűlölettel ismerték fel a hasonlóságot a gyámoltalan nyulak és a törzstagok között, ahogy azok pánikolva menekülőre fogták.

Kezek rámarkoltak a fegyverekre, emberek, kik valamikor még ellenségként tekintettek egymásra, most egyetértve, álltak egymás mellett védve a másik családját. A bokrok mozogtak, ahogy a dobok hangosabbak lettek. Röfögő, kacagó hangok kíséretében vadkanok sörénye és agyarai villantak ki a fák takarásából.

Hiába zakatolt a vadászok szíve, tudták, hogy ezek nem vadak, ezek emberek. Az első vadkan koponyás harcos kiugrott a bokrok közül, az egyik védőre vetette magát és a lándzsáját mélyen a mellkasába merítette. Kacagva mozgatta a fegyvert benne ameddig a férfi abba nem hagyta a mozgolódást. A vaddisznó koponya eltakarta a kacagó arcot, amiről az elhunyt vére csepegett alá.

A következő támadót az egyik női vadász elkapta. A baltáját félre taszította, mire a vadkan sisakos a nő nyakába mélyesztette a fogait. Vadkan törzs tagja nem hagyta abba, mikor a sikolyok elhaltak. Élve ette meg a nő torkát. A védelmezők végre megértették, hogy ezek az ősemberek megszegték a rendet és a vad fogytán, emberhúst fogyasztottak.

A vadászok próbáltak védekezni, de a vadkan törzs tagjai egyesével elkapta őket. Gyorsan kirontottak az erdőből, ha egy csapással nem öltek meg valakit, akkor berohantak újra a fák közé. A vadkan koponyáktól és szőrméktől annyira egyformának tűntek, hogy senki sem tudta megmondani hányan lehetnek. Vézna alacsony, kis vadaknak tűntek. Elkaptak egy áldozatot vagy elkezdték enni vagy berángatták az erdőbe. Nem érdekelte őket, hogy megsérülnek, sőt sokszor feláldoztak maguk közül egyet, mikor az kirobbant a sűrűből támadni és a vadászok egységesen ellene fordultak, hogy lándzsáikkal leterítsék, addig többjüket elkapta és elrángatta a kannibál törzs.

Percek alatt a vadászok markáns száma lecsökkent pár főre, akik rájöttek, hogy pontosan azt adták meg a vadkan törzsének, amit azok akartak. Az erős, húsos, friss darabok maradtak hátra. Hetekre elég ételt biztosítottak ezeknek a szörnyeknek.

A végtelen erdőből a halál sikolyok lassan elhallgattak. A túlélők rettegve menekültek a barlang felé. Utánuk eredtek a kisebb és gyengébb vadkan sisakosok, akiknek csak a maradék járt volna. Azok nem elégedtek meg annyival, több húst akartak, ha kell hát megelégedtek volna egy gyermekkel is.

A rémek lassan utolérték a menekülteket. Azok még mindig sérülteket cipeltek, bizonytalan gyermekeket és járni alig tudó időseket. A gyermek érezte a mocskos, hegyes karmokkal rendelkező kannibál a hideg ujjait a lábára markolni. Sikoltott, de csak csúszott ki az anyja kezeiből. A törött fogú emberevő felé, aki mögött hiénaként kacagva érkeztek a társai. A gyermek szemeit lecsukva elfordult a szörnyű látványtól. Forró eső borította be, majd a kéz elernyedt. A szörnyeteg még állt, mikor a gyermek kinyitotta a szemét, a kannibál beteges pozícióba fagyva nyúlt felé, de már nem élt. Négy lándzsa szegezte örökre oda.

A sötétség gyermekei büszkén álltak a barlangjuk lábánál. Újabb lándzsákat vettek elő. A vadkanok kacaja elcsendesedett. A kannibálok még a társuk tetemét sem merték elvinni ételként. Félték az utolsó nagy törzs erejét, meghunyászkodva visszamenekültek az erdőbe.

A túlélők félve borultak a védőket vezető Mirz elé, aki anyaságának hála még nagyobb lett. Alakra akár maga a termékenység istennője. Széles, büszke és erős. Hasa gyönyörűen mutatta a gyermek nagy vadász lesz. A nő finoman lehajolt és felsegítette őket.

Pokolkéz Da’hoz fordult. A falu ifjú bölcse csalódottan nézte az érkezőket és a bent lévőket. A barlangban nem sok hely maradt. Elsőnek jó dolognak vélte az újak befogadását látva hány embert vesztett a hideg évszak és a háború során, de mára látta, hogy nem fogják sokáig bírni.  A valamikor Holtkezet nem érdekelte, segíteni akart, esélyt adni mindenkinek. Da’ keserű reménytelenséggel fordult Pokolkéz felé, akinek tekintete nem tűrt ellentmondást.

A bölcs sóhajtva kapart össze némi ételt és egy kényelmetlen apró területre vezette a túlélőket, hogy szét osszák maguk között azt a keveset. Da’ úgy érezte az apa meg akar mindenkit menteni, mert a fiát nem tudta, de ha ez így megy tovább, a törzse önmagát emészti fel. Csak üres keserűséggel figyelte a még ételt remélő gyermekeket és próbált elfordulni tőlük.

Skra, Pokolkéz lánya tehetetlenül figyelte mindezt. Az apja visszaült, hogy életbe tartsa, a máglyán a tüzet, ameddig a férfi, akit kedvelt tudta, hogy az már rég halott. Az apró, vörös hajú leányzó, vékonyka alakja lassan eltűnt a barlangból. Mindig is könnyen járt az árnyékok között, mostanság nem volt más csakis árnyék ebben a világban. Már kint járt mikor Mirz elé lépett. A két nő hosszú pillanatig nézte egymást.

- Hozd őt vissza nekem – kérte a vadásznő.

Skra biccentett és megindult az erdőbe.

Szólj hozzá!

Címkék: novella Novella A Vadkan Éve Kőkorszak


A bejegyzés trackback címe:

https://zspider.blog.hu/api/trackback/id/tr6715605780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása