2013-ban Gellért Kis Gábor (1946-2013) elhunyt. Ő sok minden volt politikus, újságíró, tanár, apa, férj, de nekem ő volt az a ritka ember az ismerőseim között, aki szinte mindig kérdezte hol tartok a műveimmel. Nehéz ezt megmagyarázni másoknak, de hiába írok tíz éve novellákat és még publikálva is megjelentem mégis sok közeli ismerősöm sem hajlandó elolvasni akár egy egyperces művemet sem. E közben egy ennyire elfoglalt ember, akinek nem kéne ennyire törődnie a diákjaival képes volt bármit elolvasni, amit elküldtem neki. Ő mégis mindig széles mosollyal köszöntött és örömtelien véleményezte az alkotásaimat. Nehéz elmagyarázni mennyit is jelent ez nekem.
A tanár úr mindig is a történetek embere volt. Ritkán mondott igent vagy nemet, ha szólt azt kísérte egy kis mese. Azt hiszem én is azzal fogok itt most búcsúzni.
Mikor mentünk beíratni a jegyeinket hozzá, sorban álltam a barátaimmal. Valaki elkezdett piszkálni azzal, hogy a fél marketing-kommunikációs kar már előre köszön nekem mivel, mint lelkes amatőr író, újságíró és képregényíró mindig feltűntem nekik. Miközben próbáltam tagadni az egészet nem vettem észre, hogy sor eltűnt előlem. Bentről csak egy örömteli kiáltás hangzott el: „Zsolt, végre! Jöjjön be!”
Pár év alatt az Általános Vállalkozási Főiskolán sok remek embert ismertem meg és legnagyobb sajnálatomra egyet el is vesztettem. Tanár úr, még egyszer, utoljára köszönök mindent. Tudom, mit mondana erre, azt amit az első írásom olvasása után is mondott: „Ez szórakoztató volt, de arra a helyesírásra igazán figyelhetne Zsolt.”
Dolgozom rajtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.