Mindig próbálok egy-egy Bárd történetet írni. Lassan kirakom majd a Triskelion Évében írt részt is. Bárd mindig velem alakul, az örök vándor a misztikus csatabárddal, amiről elnevezték. Ez a történetem igencsak személyes és az első ahol igazán alkalmaztam azt, amit Robert E Howard műveiben tanultam. Még egy különlegesség, hogy mindig próbáltam március végére írni egy Bárd történetet, hogy írhassak azokról, akik miatt meglakottam a karaktert, mivel hármuknak ekkor van a születésnapjuk.
Bárd: a kígyó templom
A nap az ég közepéről süt le a sűrű erdő szívébe, a sugaraitól csillognak az óriási hófehér kígyó pikkelyei. Ez a hatalmas szörnyeteg sziszegve közeledik felém, de a méretétől a hangja inkább egy puma dorombolására emlékeztet. Mintha az erdő sötét súgása szólna a lényből, ahogy lassan csúszik át a vaskos fák között. Az egésznek nincs értelme.
Nem tudom levakarni ezt az érzést, ahogy az albínó rémség öklömnyi vérvörös szemgolyóiba tekintek, ez nem helyes. Ez az állat nem ennek a földnek a lakója, nehézkesen közlekedik itt, de nem is tűnik természetesnek, a szemöldökén fogazott csontkinövések sorakoznak és a száját akkorára tudja nyitni, hogy egy harapással elkapna egy kisebb embert. Mégsem érzem a sötét mágia kellemetlen üres szagát körülötte. Az erdő üres csak apró lények bujkálnak mindenfelé, minden nagyon állat elszökött ez elől. Ezért kezdhetett lassan kiszökni a territóriumáról egészen Knut városáig.
A kígyó nem hajlik meg előttem, kihúzza magát, védtelenül hagyja a nyakát, ami azt jelenti, hogy ismeri az embereket és túl kicsinek vél ahhoz, hogy veszélyes legyek. Mennyi embert kell megenni mielőtt ilyen magabiztossá, válik valaki? A városiak azt mondták, hogy ezek a lények az elátkozott hegyen éltek, de ez a hely sok minden csak nem elátkozott.
A kígyó méretét megvető sebességgel csap le rám, de én elugrok. Körbe forog körülöttem. Rámarkolok a csatabárdomra, de nem támadom meg. Védtelenül hagyta sok részét a testének, de úgy érzem, hogy csak egy csapásra lesz lehetőségem. A hegy körüli erdő lüktet az élettől. A levegő frissebb, az illatok erősebbek, a gyümölcsök sokkal nagyobbak, mint bárhol máshol. Mintha valami édenben lennék, de ellenben a pikkelyes rémséggel nekem nem sok keresnivalóm van itt.
A vérem pezseg és az agyam körül az erek lüktetnek akár a vihar vad villámai. Az egész testem lángol a harc hevétől. Az újabb támadásnál jobbra vettem el magamat és az alkarnyi sárgásan fehér méregfog szinte a vállamat súrolta. A nyálában, ami rám cseppent, nem érzek mérget, dögszag és gyomorsav, de nincs meg a vipera szúrós mérgének a bűze. Okkal ugrok jobbra, pont egy nagyobb fa mellé érkezem. A következő támadásánál megint jobbra ugrok és a feje egy pár pillanatra közém és a fa közé akad. Egyetlen szerencsém, hogy ez a dög játszik velem, mint egy kis egérrel.
Rég volt olyan, hogy a Bárdot szorongatva valaki ennyire ne vett volna komolyan. Talán a lény nem érzi a mágia marta fegyverem kisugárzását, talán nem tudja mit is érez vagy nem is érdekli. ugrik és én is. Kicsit fájdalmasan megbicsaklik a térdem, de be tudok fordulni és pont a szeme mögött a koponyájába állítom a bárdot. A vastag pikkelyeket még áthasítottam, de a vaskos koponyában úgy akadt meg a fejszém, mint egy rozsdás húsvágó bárd az öreg disznó combcsontjában. Velőtrázó a fém és csont nyikorgása, ahogy a lény próbálja felemelni a fejét én pedig minden erőmmel nyomom lefelé a bárdommal. A fegyver nem csúszik lejjebb a fejében, de valamennyire sikerül oda szorítanom a fa és a föld közé. A karizmaim kidudorodnak, szinte le akarnak szakadni a karomról, ahogy lenyomom a szörnyeteget. Nem merem elengedni, nem tudom, van e benne még egy támadás vagy sem, ha felemelem a fegyveremet...
Úgy fest, erről nem én döntök. Ez a démon egyszerűen feláll engem is megemelve. Mikor rájön, hogy a hosszú csatabárd markolatába markolva kapaszkodom, megrázza magát. A fegyverem kiesik a fejéből és az egyik bokorba bukfencezem. A kígyó felém fordul és rám sziszeg, én a bárdért kotorászom az avarban. A tekintetünk találkozik és.... elmegy.
Mi a fa...
Ez állati reakció volt. Nem érem meg a harcot, mint étel. Feltápászkodom és elindulok a hegy felé. talán ott magyarázatot kapok a rejtélyes kis házi kedvencemre. Meglepően gyorsan tisztul az agyam, túlságosan nyugtató ez a hely. Talán a kis albínó barátom egy házi kedvenc, akit itt felejtettek. Talán üldözni kéne, de egy nyílt fejsérüléssel, nem hiszem, hogy a következő pár napnál tovább húzza. Lassan tisztul az agyam és látom, hogy merre kell menni a hegy felé és még meglepőbb, az új táncpartnerem is arra megy a vérnyomok alapján.
A hegy környékén öreg házak és viskók fogadnak. A növényzet belakta őket nagyon régen, de maguk a romok nem tűnnek öregebbnek, száz évnél. Még furcsább, hogy a hely majdnem olyan, mint egy lerombolt ősi tükörképe Knutnak. Talán a megbízóim elátkozott erdeje az ő hibájuk lenne? Magukra hozták a halált és elköltöztek? Ez se tűnik olyan pokol marta földnek. Gyönyörű, ahogy a zöld visszavette az uralmat a házfalak virágoznak és a kerítéseken leveles indák tekeregnek. Szinte minden dolog "természetes halált halt". Nincsen tűz vagy csata nyoma csak, az, ahogy az öreg anyag megfáradt és beszakadt a friss növények alatt.
Még egy dologban más a "régi Knut", a város főteréről egyértelmű vonal vezet a hegyhez. Ott valami épület részeit látom, de nehéz kivenni innen. Ó a rohadt... annyira elvarázsolt a táj, hogy nem fogtam fel hova érkeztem: ez egy kígyófészek. Az elefántcsontszínében pompázó óriások lassan ébredezve kúsznak elő a főtér felé.
A Bárd, amiről a nevemet kaptam egy mágikus tárgy, de nem az a beszédes típus. Nehéz megmagyarázni, nem egy átlagos varázzsal átitatott fegyver, de nem is az legendás szónokló kard a regékből. Mégis mintha lelke lenne és ez a lélek nem akar oktalanul állatokat ölni, amik csak éhesek. Ahogy a kezembe szorítom, érzem, hogy nehezebb megemelnem. Én se akarok rájuk támadni, ha lehet.
Úgy fest ez a problémám megoldja magát, mert az óriások annyira nem vélnek engem veszélyesnek, hogy harcolnak értem. Sziszegve, fenyegetően kapnak egymás után. A házakban nem tudnék elbújni, de talán az út végén az az épület jobb védelem lehet. Szép lassan hátrálok, ameddig ezek a hófehér titánok egymást ölik a csontjaimért. A kegyelem mellett be kell vallanom, hogy nem hiszem, hogy sok esélyem lenne ellenük. Talán párat magammal vinnék, de túl pokolian gyorsak főleg a méreteik miatt.
Sajnos mire futásnak eredek, a kígyók rájönnek, hogy mi történt. A tüdőm lángol, az izmaim feszülnek, de ahhoz képest, hogy nem szoktam futni... nagyon jól vagyok. Az épület elégé romos, nem tudom kivenni mi lehet, de fontosnak tűnik a megmaradt oszlopok alapján. Teli van hatalmas kígyó csontvázakkal az egész, mint egy kígyótemető templom.
Könnyedén beugrok a csontok labirintusába. A kinti rémek beleakadnak a csontvázak és ledöntött oszlopok kupacába. Soha életemben nem neveztem magamat aprónak, de ezek az albínó gigászok mellett olyan apró lettem, hogy könnyedén elfértem ahol ők fennakadtak.
Belépve megremegek. Valami erő van itt. Átjár engem is. Akár egy hűvös napon mikor a nap rád süt és érzed, hogy felmelegíti az átfagyott testedet. Az érzékeim kitisztulnak, minden sajgás elhalkul. Hallom, ahogy az egyik áttört és már itt van mögöttem. Megfordulok és pont megragadom a méregfogát. A másik kezemben a bárddal eltolom a száját és az állkapcsára taposok. Mióta vagyok ilyen gyors? Az életemért küzdök ebben a szkanderben ahogy lassan elforgatom a fejét és egy gyors mozdulattal nekilököm az ajtó melletti falnak. Még mindig mocorog, szóval neki rohanok, és a falnak passzírozom a koponyáját. Végül elájul és még jobb a nagy teste elzárja a kaput. Az erdőben egy kisebbet alig bírtam leszorítani most meg se rezzentem, ahogy leütöttem ezt a kígyót.
Megpaskolom a "kis" pajtásom fejét és megindulok befelé. A réseken a napfény csíkokban világítja be a helyet. Mindenhol korhadt fa székek összetörve és a föld teli van mosolygó gyermekek szobrainak a törmelékével. Egyre kevésbé értem mi történik itt.
A padlón megcsillan valami és végre kezd összeállni a kép. Arany. A szobroknak aranyszemeik vannak és a föld el-elejtve látok pár arany gyertyatartót. Ez egy templom. Látva, hogy még senki se rabolta ki ezt a helyet, kimondhatom, hogy én vagyok az első, aki bejutott ebbe az épületbe amióta a kígyók átvehették az uralmat. Az emlegetett óriások lassan kezdenek bejutni. Jobb, ha a templom végébe megyek és keresek egy védhetőbb helyett magamnak. Talán még van egy hátsó kijárata.
Az oltár fölött egy nálam két fejjel kisebb női szobor széttárt karokkal. Ez a gyönyörű, apró női alak márvány és arany keverékével készült. A lábaim megremegnek tőle. Hallom, ahogy a kígyók betörik a falat, de nem tudom elfordítani a tekintetemet az istennőről. Sosem láttam még őt, nem is hallottam hasonlóról. Az oltárjából kedvesség, erő és valami furcsa bátorító érzés árad. Szerencsésnek érzem maga, hogy itt lehetek. Fel se fogom, hogy térdre borulok előtte, csak amikor már a hideg padlón vagyok. A közelében lenni olyan, mint egy aggódó anya hangját hallani. Az oltáron meglátok egy már szétfoszlott pici fészket. Ez egy kígyófészek.
Talán csak az istennő adta erőtől, de végre megértem mi történt itt. Ez a templom valami óvó-ápoló istennőé volt. Olyan erős ez az isten, hogy még a környék is egészségesebb lett tőle. Talán valaki behozta a templomba a kicsi, gyenge albínókígyókat, vagy maga a kígyó iderakott le tojást. Az istennő ereje nem válogat, megerősítette a kígyókat, egyre jobban és jobban. Azok elüldözték a népet, majd levadásztak mindent lassan, egy évszázad alatt.
A kígyók betörnek, tekeregve egymáson keresztül áradnak az oltár felé. Most jövök rá, hogy ha a templom összeomlik, valószínűleg magával viszi az istennőjük erejét is és ezek az óriási szörnyek rászabadulnak a világra. A kezem megremeg, mintha a bárdom azt kiáltaná, hogy "ezt nem engedhetjük!" és én egyetértek vele. Rövid percek alatt lettem a végső kereszteslovagja egy elfeledett istennőnek.
A bárdom csapása a földre teríti az első kígyót, majd a másodikat is. Nem halálos vágások, de elég, hogy elhátráljanak tőlem. Egy talán még elengedne engem, de túl sokan vannak, és a falkaösztön hajtja már őket. A sérültek lassan mögém próbálnak kerülni, a többi előttem sorakozik fel. A terem elsötétül, ahogy a kölyökkígyók minden apró résen bekúsznak elfojtva a napfényt előlem. Az aranyistennő oltáráig hátrálok, majd a torkomon kiszakad valami állati üvöltés, amitől még a hörgőm is megfájdul. Az első kígyóra már halálos csapást mérek. A következő mellém mar majd egy farok az egyik oszlopnak csap.
Vért köpök fel, a bokámba fájdalomcsap bele akár a villám, az egyik kisebb dögöm belém mart. A szabad kezemmel letépem magamról, a fogai bennem maradnak. Még egy rám támad, elugrok, az oszlop megremeg, picit megdől. A plafonból por hullik alá és apróbb kavicsok esnek le, akár egy vihar előtt az első esőcseppek. Az agyamat elfojtja a vörös lepel. Őrjöngve rontok nekik. Úgy hasítok akár egy hentes a húsokba. Vágok és lépek tovább, nem érdekel, hogy mit, hogyan találok el. Sose voltam ilyen erős, ennyire fókuszált. Az arcomon mosoly jelenik meg, mert... élvezem. Örömmel adom az életemet...
- Aphia.
Súgom a nevét, ezt a szót nem értettem mikor az öreg város vezér beszélt hozzám. Őt emlegette, Aphiát, az aranyistennőt. Újabb támadások. Az óriások egyikének méreg foga a hátamba áll. A padlóra kerülök a forró vérem ömlik le a hátamon. A pörös padlón barnára keveredik a kosszal. Halottnak kéne, lenne, de kihúzom magamat és ellököm a szörnyet. Újra vágok. Megint elkap egy kisebb, Jó pár tekeredik a lábaimra, de nem állok meg. Az egyik vágás után az egyik lenyel. Érzem, ahogy a szájában roppanok össze. A csontjaim recsegnek a fájdalom őrjítő és lassan lecsúsztat a torkán. Nincs levegőm, a nyála és a vérem keveredik egy ragadós, fojtogató anyaggá. A kezemből kicsúszik a bárd. Nem utána nyúlok, csak megragadok valamit a húsos belső részéből. Mint egy vaskos combizom. Belekapaszkodok, ahogy lefelé csúszok. A kezeim remegnek, de ketté kell tépnem. A karizmaim le akarnak válni a csontjaimról, nem bírom uralni a remegést és esküszöm... Aphiatra, hogy a hús, amit fogom meg se rezzent még. A torkom kezd megtelni a nyálával. Üvölteni akarok, de ha kitárom a számat, megfulladok. Fújtattok az orromon keresztül akár egy bika, majd még egy utolsó próbát teszek, a hús szakadni kezdett! A vér ömlik rám, mint egy beteges frissítő zuhany. Tovább szakítom, végre befér a karom a hasadékba. Az elfogyasztóm veri magát a falakhoz és az oszlophoz. Az ujjaim mélyebbre túrnak a sebben, át az inak és izmok között tovább szakítva. Megérzem a pikkelyek belső puha hámrétegét és beleütök egyet. Szakadást hallok majd üvöltés ráz meg engem. Csengenek a füleim, ez a szörnyeteg utolsó hangja. Még pár ütés és a bőr teljesen felszakad. Levegő áramlik be és pedig kimászok.
Vér, nyál és gyomorsav borít be. levegőért kapkodok, miközben derékig még benne állok. A karjaim remegve próbálnak kitolni a szörny nyakán tépett résből. Nyertem némi időt, ameddig a fenevadak felfogják mi is történt. Nincs meg a bárdom, valahol a kígyóban eltűnt, nem érek rá utána eredni és eszem ágában sincs visszamászni. Ahogy a kígyók lassan körbe táncolnak engem és halott testvérüket egy újabb állati üvöltést adok ki magamból. A hangom terebélyes, de a valóságban ez a haldokló oroszlán végső fenyegetése. A szoborra pillantok, amit a kígyók körbe ölelnek, a márvány repedezik, ahogy a nehéz albínó testek rászorulnak. Elbuktam. Nem tudom őket legyőzni. Hiába érzem a véremben Aphia áldását, ő most a kígyókat is erősebbé teszi. Nem válogat kinek add áldást....
Mert nem tudja...
Hát persze. Kirántom magamat a szörnyeteg teteméből és minden erőmmel megemelem a testet. Messze nem szabadna ilyen erősnek lennem, de fel tudom emelni, Aphia ereje velem van, ahogy a közeledő kígyókra dobom a társuk holtestét. Az istennőhöz fordulok kihasználva a kis időt, amit nyertem és... imádkozok hozzá.
Aphia, a nevem Bárd. Kérlek, hallgasd meg imámat. Kérlek, hallgasd meg egy szerény vándor végső szavait. Kígyót melengetsz az öledben. Ezek az állatok túl nagyok lettek. Elkergették híveidet, tönkre tették a földedet és lassan elpusztítanak téged is. Marások! Ah... érzem, ahogy harapnak, a kisebbek, de nem állhatok meg. Kérlek. Könyörgöm Aphia! Segíts! Tudom a híveid elmenekültek a templomból és nem volt ki elmondja mi történt, de könyörgöm....
A tekintetem elsötétül. Érzem, ahogy zuhanok, a gyönyörű szoborra tekintek, ahogy én a föld felé tartok az, mintha az égbe szállna. Egy hírnökként vinné végső szavaimat Aphiának. A világ sötétbe borul és az utolsó gondolatom, hogy lehetne rosszabb is.
Aphia arany alakja, ez az apró, gyönyörű nő lép a sötétben fekvő testemhez. Finoman lehajol hozzám és homlokon csókol, miközben lágy keze arcomat cirógatja.
- Köszönöm.
A hangja akár ezer angyal éneke. Ez lenne a mennyország?
- Bárd!
A nevemen szólítanak a Knut város lakói. A templom padlóján fekszem, alvadt vérben, akár egy bordó burokban.
- Aphia nevére, hát élsz!
- Igen?
Kérdem kiszáradt torokkal. A kígyók sehol és a városlakók ámulva nézik az öreg templomot.
- Mi történt?
- Az erdőből hófehér óriáskígyók kúsztak elő és utat mutattak nekünk ide. Igyál.
Kapok vizet, amit szinte azonnal elfogyasztok. Köhögve köpöm fel egy részét, de nem érdekel. A testem sajog, de messze nem fáj annyira, mintha nem rég még halott lettem volna.
- Mi történt itt? - kérdezi a városi.
- Valami, ami ritkán az életemben, meghallgatták az imáimat.
Ezzel visszafekszek a földre.
