Zspider alkotói blog

Ez a kis felvezetés az első és második része a Bárd: Méltóság és becsület történetnek. Ez a formátum megtöri az eddigi rendet. A bárd szériák mindig egy nagy életet megfordító kalandok voltak a barátaival. Ez inkább egy kísérlet. Most Bárdot idegen környezetbe és helyzetbe rakom. Eddig mindig barátokat adtam neki, most nem tudhatja, hogy ki-kicsoda. Majdnem tíz évig csak én tudtam ki az a Bárd és miért is az, aki. A sztori végére mind tudni fogjátok :)

Gyilkos szellő

 

            Az égen fekete csillagok, a tűz az enyhe szellő akaratának tesz eleget és békésen bólogat balra. Hűvös van. A fák levedlették megsárgult leveleiket. A hegyek között csend lett. Csak lépésekre vertem tábort az úttól. Hat napja nem találkoztam emberrel. Kezdem megszokni. A szöcskék muzsikálnak. Keletre már nincs sok minden. A kopár, sziklás területen vad és erős növények nőnek, több tüske, mint ág, de ez nem gond, ha van egy mágikus csatabárdod, ami majdnem mindenen átvág.

            Elszoktam a magánytól. Majd egy évszázadot töltöttem így. Utána jött a háború és barátaim lettek, társak, szövetségesek. Természetessé vált, hogy mindig van valaki a hátamnál. Mindig fedez valaki. Most csak én és a Bárd. Csak mi maradtunk. Az eszköz, amiről elneveztem magamat, vagy elneveztek engem. Már nem tudom. Nem is érdekel igazán.

            A fa recseg és ropog, vöröses színben izzik a sárga lángban, lassan önmagába dől. A láng felemészti mégis olyan, mintha a fa magával tenné ezt. A rovarok elhallgatnak. Egy alak közeledik. Magas, talán még nálam is magasabb. A léptei nehezek, nagy ember, veszedelmes. Az árnyékát a hold nem mutatja, nem fordulok meg. Nem hallom a nyíl húrját feszülni, a fém szisszenését, ahogy a hüvelyből szabadul, nem fog távolról hátba támadni.

- Hírt hoztam.

            Mély hang. Nagy emberé, rekedtes, talán a nyakával történt valami. A kiejtése hibátlan bár van benne valami olvasatlan tudatlanság, ahogy a szavakat köpi. Lépésekre van tőlem, de megállt. Érdekes. A kezemben egy ág van, amivel a tüzet piszkálom.

- Mifélét.

            Megmozdul. Közeledik? Inkább megfordulok. Drabális mamlasz, hófehér hajjal. Kateni. Ritka látvány. Az óriási izomagyú fél térdre borul. A népe barbárok vérvonalát hordja, már több eszük volt, mint az egyszerű barbároknak, de nem sokkal. Bőr vértet hord és a sisak a hóna alatt van. A fém fejvédő homlokán a Kateni címer oroszlánja. Egy egykezes csatabárdot nyújt felém. A markolatán írás, a kétpengéjű élén térkép. Elveszem, mert ezt látnom kell. A másik oldalán… a királyi pecsét Detem-acélból. Bárhol felismerem ezt a fekete fémet még akkor is, ha erősen hígították acéllal. Ez… egy meghívó.

- Katen Királya örömmel fogadná a Bárdot királyságában.

- Reeendben.

            Ha már erre járok, miért ne? Mi bajom eshet egy városállamban, ahol még a meghívó is egy fegyver? Ezzel visszaülök a kőre. A fickó feláll. Most… itt fog állni?

- Most itt fogsz állni?

- Katen királyi hírnökeként az a dolgom, hogy biztonságban az Urunk elé kísérjelek.

Hát persze.

- Hát persze. Akkor gondolom, ma sem alszok.

Elkezdek összeszedni a dolgaimat, de a fehér hajú trollt csak a Bárd érdekli, úgy nézi, mint hercegnő a fürdőző lovagokat. Ha meg nyalja vagy ilyesmi, én eltöröm az arcát. Induljuk. Messze van Katen.

 

Fehér Oroszlán

 

Katen a háborús idők után született, az ember azt hinné, hogy ezek a majdnem albínó gorillák valójában törékeny virágszálak. Nem igazán. Az ország háborúban született és harcosok lakták. A gyermekek legyenek fiúk vagy lányok, katonai kiképzést kaptak. A seregeik mindkét nemet egyként kezelték. A fehéroroszlán rettegett lobogó volt. Csak túl sok embert haragítottak magukra. A királyság elbukott. Évtizedekkel később emelkedett fel az új birodalom, egy apró, de büszke városállam. Egy okosabb királyság. Tudtommal.

Ha katona vagy zsoldosként élsz, ismered Katen legendáját, mert találkoztál már katenivel. Esze vesztett őrültek, de tudják a dolgukat. Csak párszor volt szerencsém egy fehér hajúval egy hadtestben szolgálni. Meséket mondanak, háborúkról, katonákról és hősökről. Részegen ugyanezt csinálják csak énekelve. A kísérőm is ilyen. Nem egy szószátyár, de elég ital után mindig a vándorló bajnokukról és az utolsó hercegnőről énekel. A hős és hercegnő, a Farkas és kölyke, a Harcos és a kislány. Híresek voltak. Mély és nem túl pozitív legendákat hagytak hátra. Meglehet érteni. Nincsen sok hely, ahol örülnek egy bukott ország üldözött úrnőjének és az vadként védő testőrének. Persze ez csak nézőpont kérdése. Jártam országban, ahol elismerték a kitartásukat.

Lassan megérkezőnk Katenhez. Zöld és vörös lobogók rajtuk, egy két lábon álló fehér oroszlán. A katonák zöld köpenyt hordanak és alabárdokat fognak. A várfalakon számszeríjászok. Tudom, hogy a már békések, de mégis úgy érzem magam, mint patkány, ami a csapdába sétál be. Az őrségnek felmutatom a fegyvert. Ők átengednek, de furcsán néznek rám. A legszívesebben levenném a hátamról a Bárdot és felnyitnám a koponyájukat.

A város nyitott hely, nincsenek előítéletek, de még így is a fehér haj és az élénkék szemű lakosság van többségben. Az emberek mind felém fordulnak és súgnak. Milyen messze van az kapu?

- Merre?

Kérdem türelmetlenül. Már a tenyerem is izzad.

- A főtér után.

Az irányba mutat és látom, hogy a házak takarásában van ott egy szobor. Egy kislányt látok valamin ülve. A tömegen próbálunk átvágni, de még a rohadt katonák is utánam jönnek. Nem üthetnék meg valakit? Csak egyszer. Kétszer. Hat ütés és jól lennék. A kísérő már üvöltözik velük, hogy álljanak félre. Lassan a tömeg eloszlik és már a főtéren vagyunk. Nem is figyeltem.

A szobor… ez… nem lehet. A hatalmas több embermagasságú szobron egy kateni harcos, hatalmas izmokkal és tetoválásokkal takarva. A bal vállán egy apró lány, tiarával, őt láttam az előbb is. A legendás páros. A fegyver, amit a férfi fog... az én Bárdom… A szobor alatt egy szöveg: Bárd és Holtak Hercegnője. Bárd.