Ezt elsősként mondtam ki először az iskolából hazamenet. Akkoriban gyakran magyaráztam magamnak hülyeségeket amikor egyedül voltam, mert az akkori kedvenc képregény szereplőm Garfield is ezt tette. Akkor még nem értette, hogy az ő közönsége mi voltunk és az enyémek az levegőmolekulák és talán pár rettenetesen értetlen sétáló.
Mégis ez a mondat teljes mértékig összefoglalja, hogy mit gondolok a világról. A világ nem szívás, nem szemétség és még csak nem is valami univerzális összeesküvés, csak maga az irónia. Valahogy mindent, amit teszünk azt egy ironikus jutalom követi. Észrevehettétek, hogy szeretem ezt beépíteni a műveimbe is. Az örökké magányos hős mindig társakra vágyik, de vagy elüldözi, őket vagy ott hagyja azokat. Hát nem ironikus?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.